Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) - ("– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! – Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? ")

A következő beleolvasóm Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) című könyvéből nem hoztam rég részletet belőle. Ez sajnos az én hibám, kissé elhanyagoltam. Ezért kicsit hosszabb részletet fogok hozni nektek.  Az előző részeket megosztom veletek, csak a címre kell kantitáni és elolvashatjátok.

 Korábbi részletek:

Beleolvasó 1.rész 

Beleolvasó 2.rész

 

Farkas Bíborka: 
Druida ösvény 
(Az Istenek akarata 1.)

Tartalom:

 Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. 
Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem. 
Beli szekere már magasan járt az égen, amikor hosszú kőfallal találtuk szemben magukat. Kétembernyi is lehetett, tetején karók meredeztek. 
– Ez az udvarházhoz tartozik – szólt hátra Connor. – Nemsokára elérjük a kocsmát, amiről beszéltem neked. Az Istenek segítsenek meg bennünket! 
Lehajtottam fejem, és esdekelve fordultam az Istenekhez, vezessenek minket, hogy minden úgy történjen, ahogyan elterveztük. 
A kocsmának egy szurtosnak tűnő, nagy kunyhó adott helyet. Csálé tetejét vastagon borította a moha. Még sosem jártam ilyen útszéli tavernában. Azt hittem, tele lesz részegekkel, akiktől nem tudunk majd megszabadulni. 
Amint Connor nyomában beléptem, néhány oldalpillantással igyekeztem szemügyre venni a helyet, ahol olyan sok minden eldőlhet majd. A szalmával felszórt ház padjai üresen álltak, a borszagú asztalokon legyek mászkáltak. A kocsmáros, egy tagbaszakadt, javakorabeli férfiú, unottan üldögélt a fal mellé támasztott boros amforák között. 
– Békesség neked, jóember! – köszöntötte a Mester. 
A kocsmáros felkászálódott és kényelmesen elénk ballagott. 
– Békesség neked is, látó uram! Mit hozhatok? Van jó galliai borom, mézsöröm! 
Connor lezöttyent az egyik padra. Kinyújtóztatta a lábait, mint aki sokat gyalogolt. Én magamról elfeledkezve majdnem odaültem a pad másik végére, ám Connor még idejében lerántott a földre, anélkül, hogy a vendéglátónk észrevette volna. Lábaimat átkulcsolva, alázatosan ültem le a szalmába, szememet lesütöttem, és feszülten figyeltem minden elhangzó szóra. 
– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! 
– Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? 
– Ennek a mihasznának? – bökött rám Connor. – Legfeljebb egy kis vizet. Mást nem érdemel. 
Szíven ütöttek a szavai, és az is, ahogyan mondta őket. Tudtam, hogy most szerepet játszik, olyan átéléssel, ahogyan énekelni szokott, mégis végtelenül furcsán hangzott ez az ő szájából. 
A kocsmáros egy tálka vizet lökött elém, mint valami kutyának. Meleg volt, a szám összeragadt a szomjúságtól, de összekötözött kézzel sehogy sem tudtam a tálat felemelni. Végül kénytelen voltam nekihasalni. 
A Mester eközben a bugyorból előhúzta a Fák Népétől kapott eledelünket. 
– Ha már ennivalód nincs, derék kocsmáros… Hogy is hívnak? 
– Seianusnak – felelte a férfiú, Connor elé téve a sörös kupát. 
– Szóval, jó Seianus, remélem, nem bánod, ha előveszem a magamét! – Azzal a druida kibontotta a kenyeret és a sajtot, elővette a kését, majd komótosan hozzálátott. – Egyszerű eleség, de nekem megteszi. 
Aztán a kocsmárosra nézett, aki ott állt az asztalunk mellett, és figyelte, ahogyan Connor eszik. 
– Megkínálnálak, derék Seianus, ha nem vetnéd meg… 
– Nem illendő együtt ennem egy magamnál rangosabbal… – szabadkozott ő, de már le is ült a Mesterrel szemben. Magának is töltött a sörből. – Végre, hogy jött valaki, már majdnem felfordultam unalmamban… 
– Akartam is kérdezni, hogyhogy nincsenek vendégeid? Vagy inkább estére gyűlnek be? 
– Ne is mondd, látó uram! – rázta a fejét a kocsmáros tele szájjal. – Hetek óta alig van itt valami mozgás. 
– De hát miért? Országút mellett vagy, meg aztán a nagybirtok is itt a szomszédban… Londinium sincs messze. 
– Az új légió az oka, uram, verje meg őket a Tizenkét Isten! – tört ki Seianus elkeseredve. – Behurcoltak magukkal valami lázas kórságot Galliából! Legalább maradtak volna a seggükön, de ezek összejárták a környéket! Az uraságnál is voltak, meg nálam is. Pár héttel ezelőtt végül elkezdtek hullani a népek. Az asszony összecsomagolt, és elment Londiniumba a fiunkhoz. Erőszakoskodott, hogy menjek vele, de hát hogy hagyhatnám itt a kocsmát! Az útonjárók kirabolnák, még tán fel is gyújtanák! Hát nincs igazam? – hadonászott a kocsmáros felhevülten. 
Borzongva hallgattam a szavait. A mozdulatlan pásztorokra gondoltam, kinn a legelőn. Lehet, hogy halottak voltak? 
– De igen, igazad van – mondta Connor lassan, elgondolkodó arccal. 
Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben: ha itt egymásnak adják át a kórságot, akkor talán meg kell változtatnunk a tervünket. 
– A birtokon sok a beteg? 
– Tudom is én! Nem voltam odabenn hetek óta – vont vállat Seianus. 
– És mi van Anicetosszal? – tette fel a kérdést a druida. Közben nagyot harapott a kenyérből. – Már nem jár ide esténként iszogatni? 
– Vagy három napja nem láttam! Pedig itt az egész hétre való bora – intett a kocsmáros hátra, az amforák felé. – És még tartozik nekem a múlt havival is! 
– Lehet, hogy ő is megbetegedett? 
– Azt nem hiszem – legyintett Seianus –, olyan szívós az öreg, mint a bakancstalp! De mit érdekel téged Anicetos? 
– Régi cimborám, még Londiniumból. Miatta tettem meg ezt a hosszú utat. 
Seianus csodálkozva bámult a Mesterre. 
– Anicetos újabban már látókkal is üzletel? 
– Amennyiben a látónak akad a fogára való áruja! – hunyorított Connor ravaszkásan. – Egy kis friss hús… 
– Aha, értem – bólintott a kocsmáros. – Szóval neki hoztad a rabszolgát! 
– Látom, van ész a fejedben, derék Seianus. 
A kocsmáros elvigyorodott. 
– Megnézhetem? Az én hátamat is melengethetné egy ilyen süldőlányka, ha már az asszony itt hagyott... 
Összeszorult a gyomrom ijedtemben. Nem mertem feltekinteni. 
– Megmutathatom. De nem akarnám másnak eladni. Állj fel, te kenyérpusztító! – rántotta meg Connor a kötelet. 
Nehézkesen talpra álltam. A lábam nyomorúságosan remegett. A druida a botja végével lesodorta fejemről a szürke csuklyát és rám parancsolt, hogy nézzek fel. 
– Hű, micsoda kék szemek! – jegyezte meg Seianus, miközben felkelt a helyéről. – És micsoda fürtös haj! 
Kétségbeesett pillantást küldtem a Mester felé, amikor a férfi lekapcsolta vállamról a rabszolgaköpenyt. Connor úgy átnézett rajtam, mintha tényleg rabszolga lennék. A kocsmáros körbejárt, tapogatott. Érintésétől újra és újra összerándultam. 
– Nagyon jó… – dörmögte. Belenézett a számba. – Milyen szépek még a fogai is! Szerencsés fickó ez az Anicetos… 
Aztán váratlanul hozzám fordult: 
– Hány esztendős vagy? 
– Ti...tizenhárom – dadogtam szemlesütve. 
– Na és voltál már férfival? – lökött oldalba vihogva. 
Csak a fejemet ráztam meg elvörösödve. Seianus csettintett a nyelvével, mintha jó bort ízlelgetne. 
– Honnan való vagy? – faggatott tovább. 
– Kernow-ból hoztam – szólt közbe a Mester. – Meggyógyítottam az egyik törzsfőnök fiát, az adta. 
– Miért nem tartod meg magadnak?

 

Ha tetszett ez a kis részlet, a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó

  

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Farkas Bíborka - ("Alig hittem el. Jelentek már meg fordításaim és antológiákban novelláim, de ez azért más... ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem az írónőt Farkas Bíborkát, hogy meséljen kicsit magáról, és a  könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak Druidaösvény (Az Istenek akarata 1.) című könyve jelent meg eddig, amiket a Pergamen Libro Kiadó és a Líra oldalán lehet megrendelni. 

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Negyvenhat éves vagyok, gyerekkorom óta írok. Budapesten élek, „civilben” egy hajléktalanszállón dolgozom, mint szociális munkás. Reneszánsz embernek tartom magamat, mindig is sok mindennel foglalkoztam, gyakran egyszerre: volt, hogy műfordítottam, antik porcelánnal kereskedtem, rádiós műsort készítettem, kvízeket írtam, keltákat és rómaiakat kutattam… Amióta a lányom megszületett (9 éve) már nem vagyok ennyire „hiperaktív”, de még mindig hajlamos vagyok több lovat ülni meg egy fenékkel. A regényírás mellett írok meséket, novellákat, ezekből néhány megjelent antológiában, mesekönyvben, irodalmi lapban. Szeretem a komoly szellemi erőfeszítést igénylő kihívásokat, és valahogy mindig meg is találom őket. Vagy inkább ők engem.

Druidaösvény című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Őszinte leszek, rengeteget. A 90-es évek közepén kezdtem el érdeklődni a kelták iránt. Ez gyorsan szenvedélyes kutatómunkává fajult, ami mind a mai napig tart. Ez az a téma, amiről minél többet tudok meg, annál több kérdést vet fel bennem. Az Istenek akaratát 1995-ben kezdtem el, ha jól emlékszem. Azóta sok minden történt velem, volt, hogy évekre abbahagytam az írását, mert elcsábított a műfordítás és a novellaírás, vagy mert friss anyukaként nem igazán értem rá. 2015-ben szerencsés fordulat következett be az életemben: leépítettek a munkahelyemről. Vicces, de a mai napig hálás vagyok nekik érte, hiszen ennek köszönhetem, hogy a munkakeresés ideje alatt be tudtam bejezni a regény első változatát. Akkor azt hittem, kitettem a utolsó mondat végére a pontot, de nem így történt. Sok keserű tapasztalat után 2019-ben döntöttem úgy, hogy az egészet átírom; egyszerűen nem volt szívem eldobni ennyi év munkáját, és úgy éreztem, hogy ez a történet és ezek a szereplők megérdemlik a nyomdafestéket. 

Eredetileg lerövidíteni akartam a történetet, helyette azonban trilógiává bővült. Az első része tavaly jelent meg Druidaösvény címmel a Pergamen Libro kiadó gondozásában. A folytatását most szerkesztjük, miközben a harmadik részét írom, a régi kéziratot alapul véve. 

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A kelták sajnos nem írták le a történelmüket, így nagyrészt görög és római szerzők műveiben találkozhatunk velük. Ezek az írások azonban nem teljesen megbízhatóak, hiszen az előítéletek és a világhódítók gőgje eltorzította a „barbárokról” alkotott képet. Hasznos volt megismerni a régészeti eredményeket, a mitológiájukat és a kelta eredetű népek néprajzát is, így többé-kevésbé reális képet alkothatok róluk. A regényem alapja az, amit megtudtam az ókori Britanniáról és a Római Birodalomról, de természetesen kiegészítem a saját képzeletemmel. A regényem – többek között – egy különleges kislány druidává válását követi nyomon, így a fantáziámnak is bőven hagy teret. Arra viszont vigyázok, hogy semmi olyat ne írjak le, ami ellentmond a történelmi tényeknek és a kelták gondolkodásmódjának, hiedelmeinek.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Nagyon régen, 7-8 éves lehettem. Eleinte képregényeket írtam és rajzoltam, leginkább a saját szórakoztatásomra. Az első regényem ötletét 12 évesen találtuk ki a barátnőmmel. (Furcsa, de már az is történelmi volt, az 1800-as években játszódott.) Emlékszem, egy hatalmas, tsz-irodáról leselejtezett, mechanikus írógéppel írtam, a papagájommal a vállamon (ő egyébként a történetbe is belekerült).

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad? 

Miért ne? Bár ahhoz nagyon erős indíttatás kellene...

Nagyon szeretnék eljutni arra a szintre, hogy egyszer majd szépirodalmat tudjak írni. A mágikus realizmus különösen tetszene. Bár a fene tudja, hogy szorult-e belém hozzá elég szikra...

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Erre csak azt a kedves, idős professzort tudom idézni, akitől műfordítást tanultam sok évvel ezelőtt: „A kézirat soha sincs készen, azt csak abba lehet hagyni valahol.” 

Biztosan felszabadító lesz, ha egyszer elkészülök ezzel a hatalmas munkával, de azt is tudom, hogy nehezen fogom elengedni, utána talán sokáig nem kezdek új regénybe, noha ötleteim lennének. 

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Nincs álnevem. Megszoktam a sajátomat, ráadásul nem is tucatnév, hogy ezért kelljen változtatnom rajta. Nem szeretnék mást, hiszen az írásaimért én dolgoztam meg, nem egy angolszász nevű idegen, aki teganp még nem is létezett. Sok helyről hallottam, hogy a magyar nevű szerzők könyveit nem veszik annyira, mint azokét, akik jól hangzó álnevet választanak maguknak, de azt hiszem, ezt a tendenciát mi, magyar szerzők fordíthatjuk meg, ha minőségi írások kerülnek ki a kezünkből, és felvállaljuk mellé a nevünket.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Igen. A történelem gyerekkoromtól fogva érdekelt, különösen az ókor. Kamaszként kacérkodtam a romantikával, de aztán gyorsan ráuntam az írására és az olvasására egyaránt.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Alig hittem el. Jelentek már meg fordításaim és antológiákban novelláim, de ez azért más... Nagyon furcsa és megható volt látni a szövegemet nyomtatásban, egy szép borítóba rejtve. Mi tagadás, elbőgtem magam.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Régebben egyértelműen impulzív volt. Nem véletlen, hogy ennyire sokáig tartott megírnom egy regényt. Csak ösztönösen írni addig jó, ameddig az írónak nincs még közönsége, amíg csak magát szórakoztatja. Ennek is van létjogosultsága, elég sokáig csináltam én is így. De ha többet akarsz, akkor kell a tudatosság és kell a rendszeresség, bármennyire nehéz is hozzászokni. Mostanában majdnem minden nap írok, lehet, hogy csak pár sort, ami aztán a kukában végzi. A lényeg, hogy benne maradjak az alkotó folyamatban, és a történet, a jelenetek alakuljanak bennem akkor is, ha nincs lehetőségem leülni írni.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Ó, hát persze! Főleg az ütősen drámai és a vicces jelenetek ilyenek, meg azok, amik valamiféle egyszerű örömet, megnyugvást árasztanak. Amiket nehezebben tudok megírni, azok a harci jelenetek. Talán azért, mert magánemberként is utálom a harcot, és igyekszem elkerülni.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Magam sem tudom, valahogy spontánul jönnek. Elszórakozom egy-egy gondolattal, sokszor utazás közben, vagy a fürdőszobában, engedem, hogy új gondolatokat ébresszen bennem, de olyan is előfordult, hogy zene, kép vagy álom inspirált egy-egy novellát. Megadott témára is írtam már, bár az nekem nehezen megy. Szeretem, ha semmi sem korlátoz.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

A férjem az egyik olyan ember, akiben ilyen téren megbízom. Ő két lábbal áll a földön, nem úgy, mint én, észreveszi a hibákat, következetlenségeket, és tőle el tudom fogadni a bírálatot. Barátok, kollégák véleményét is szívesen meghallgatom. 

Miközben a Druidaösvényt írtam, időről-időre tettem fel belőle szövegeket FB csoportomba, a Keltaklubba. Ott egyrészt bátorítást, másrészt hasznos észrevételeket kaptam. Az Istenek akarata régi változatát többen is bétázták: volt akinek a meglátásait jól tudtam használni, mások inkább elbizonytalanítottak. Jelenleg szerkesztővel dolgozom, nagyrészt ő látja elsőként a szövegeimet.  

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

A férjem és a lányom örültek, hiszen végigizgultak velem minden reményteljes és kudarcos időszakot. A szüleim… hát ők mindig is nehezen emésztették meg ezt a dolgot, tulajdonképpen nem tudják hová tenni. Ahhoz túl kevés pénzt keresek vele, hogy valóban értékes elfoglaltságnak tartsák az írást. Nekem viszont ez nem igazán számít.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még  tőled az  idén?

Ha minden jól megy, még ebben az évben várható Az Istenek akarata második része, a Halhatatlanok Hegye címmel. Hogyha pedig tényleg megtáltosodunk, és az Istenek meg a Covid is úgy akarják, karácsonyra akár a harmadik rész is kijöhet. 

Facebook:

Pergamen Libro Kiadó