Újfajta nőtípus van születőben!
Eduardo Sacheri: Így szerettelek
(Lo Mucho Que Te Amé)
Eduardo Sacheri új könyvében a nemi szerepek, a szerelembe esés, a szerelem kizárólagossága, a házasság, a fájdalom, a titok, a sors és a belső szabadság kérdéseit feszegeti.
A Szemekbe zárt titkok szerzőjének új regénye.
Ajánljuk Elena Ferrante kedvelőinek.
Megjelenik január 25-én!
Fordította: Smid Bernadett
Fülszöveg
Ofelia Fernández Mollé boldog lány, aki házasodni készül, ám élete váratlanul egymással ellentétes érzelmek pókhálójává válik: az élvezet, a nyugtalanság, a boldogság, a bizonytalanság, a félelem és rengeteg bűntudat lesz a sajátja. Nagy lelki vívódások és nehéz döntések árán válik felnőtt nővé, aki sajátos módon néz szembe a körülményekkel.
Ofelia az 1950-es és 1960-as években sok nőtársához hasonlóan, látványos botránysorozat nélkül szakít a családi és a társadalmi elvárásokkal. Nem akar kizárólag háziasszony lenni, nem dolgozik az apja mellett és nem menekül el a szerelmi bonyodalmak elől sem.
Eduardo Sacheri új regényében a nemi szerepek, a szerelembe esés, a szerelem kizárólagossága, a házasság, a fájdalom, a titok, a sors és a belső szabadság kérdéseit feszegeti. Hősnője pedig méltó minden olyan korszakhoz, amikor az erkölcsi rend alapjai meglazulnak és egy újfajta nőtípus van születőben.
A szerzőről
Eduardo Sacheri 1967-ben született Buenos Airesben. Az 1990-es évek közepén kezdett novellákat, később regényeket írni, amelyek idővel Argentínában és Spanyolországban is rendre a bestsellerlisták élére kerültek. A munkásságát 2016-ban az egyik legnagyobb spanyol irodalmi díjjal, az Alfaguarával honorálták.
Több művét is megfilmesítették: a Szemekbe zárt titkokból Juan José Campanella forgatott felejthetetlen filmet, amely 2010-ben számos kitüntetés mellett megkapta a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjat, majd 2015-ben Billy Ray készítette el az amerikai adaptációját Julia Roberts, Nicole Kidman és Chiwetel Ejiofor főszereplésével. Legutóbb a Lúzerek éjszakáját mutatták be Argentínában 2019-ben Balekok a pácban címmel.
BELEOLVASÓ
1
Pontban délután ötkor megszólal a csengő, Delfina felpattan a székéből, és tapsikolva ugrándozni kezd a nappaliban. Mama, Rosa és én próbál- juk jelezni neki, hogy ne viselkedjen már ilyen botrányosan.
– Még meghallja a vőlegényed! – figyelmezteti a mama.
Mabel rosszallóan csóválja a fejét, csak hogy ellentmondhasson:
– És mi lesz, ha meghallja a vőlegénye?
– Totál hülyének fogja nézni, hugi – feleli Rosa.
– Miért nézné hülyének? Mert örül? Ernesto közbeszól.
– Te is tapsikoltál, amikor én csengettem?
A kérdést Rosának, a feleségének szánja, aki elvörösödik, és rám néz, mintha tőlem remélne segítséget.
– Természetesen – válaszol helyette Mabel. – Nem látod, hogy még most is lángra gyúl az arca a szerelemtől a hangod hallatán?
– Fogd be, hugi! – Rosa igyekszik rendre inteni Mabelt az elsőszülött nővér jogán.
– Ácsi, ácsi! – szól közbe a papa. Elég ez a két szó, és ettől fogva néma csendben várakozunk.
Delfina a vőlegénye kíséretében tér vissza a kapuból. Rosával és Ma- bellel elég csak futólag összenéznünk, hogy értsük egymást. Tényleg magas, pont, ahogy mondta. Igen, jóképű, még annál is jobb, mint ami- lyennek elképzeltük, amikor mesélt róla. Igen, szimpatikus fiú, persze azért nem fogjuk megkönnyíteni a dolgát.
– Jó napot, uram! Manuel Rosales vagyok, örülök, hogy megismer- hetem – mutatkozik be a frissen érkezett vendég, miközben kezet nyújt a papának.
– José Fernández Mollé, örvendek – mondja a papa, miután feláll, hogy kezet rázzon. – Bemutatom a feleségemet, Luisát. A lányaim: Rosa, Mabel és Ofelia.
Mind a négyen előrébb lépünk, és kezet fogunk a hódolóval. A papa ezt a kifejezést használta: „hódoló”. A múlt vasárnapi ebéd alatt (és a rá következő héten) javarészt azon vitatkoztunk, hogy Delfinának az ebéd vagy a délutáni tea alkalmával kellene-e bemutatnia a vőlegényét. Rosa és a mama azon a véleményen voltak, hogy jöjjön ebédidőben. Mabel és én ellenben valóságos tortúrának láttuk, ha azt a szegény párát idejekorán kínvallatásnak vetjük alá. Terítsük ki, mint egy békát a boncasztalon a laborban, csak azért, hogy kényünk-kedvünk szerint tanulmányozhassuk? Azért ezt túlzásnak éreztük. Ha viszont csak öt- re érkezne, nem tartana tovább két, két és fél óránál a kínszenvedése. Ahogy lenni szokott, a parttalan vitánk ezúttal is külső segítséggel ért véget. A papa megmondta, hogy szeretné zavartalanul eltölteni a sziesz- táját, és rögtön utána, kipihenten szembenézni a „legújabb hódolóval”. Ahogy Delfina meghallotta ezeket a szavakat, kikerekedtek a szemei, bár ha utólag jobban belegondolok, akkor nem is a „hódoló”, hanem a „legújabb” kifejezés miatt. A legújabb szóval a papa nem arra utalt, hogy Delfinának sok barátja lett volna. Épp ellenkezőleg. Manuel az első hivatalos udvarlója, akit bemutat. Azért a „legújabb”, mert ő az utolsó közöttünk. A legfiatalabb.
És mi, Fernández Mollé lányok tudjuk, mi a rend. Szigorúan szü- letési sorrendben lettünk menyasszonyok. Először Rosa, aztán Mabel, végül én. És mindnyájunknak az első udvarlója volt az egyetlen. Rosa bemutatta Ernestót, aztán összeházasodtak. Mabel bemutatta Pedrót, és a történetük ugyanígy folytatódott, bár Mabelt illetőleg tehetnénk néhány megjegyzést, mert az ő életük nem volt olyan zökkenőmentes, mint a miénk. De ez igazából nem tartozik a tárgyhoz. Én bemutattam Juan Carlost, és hozzá fogok menni. Az egyetlen egyedi mozzanat, amit megengedtem magamnak, az volt, hogy a nővéreimtől eltérően mi meg is ünnepeltük az eljegyzésünket. De nem azért tettük, hogy felvágjunk. A helyzet az, hogy még mindketten diploma előtt állunk, de a papa erősködött, hogy „illene már” jelét adni, hogy komolyak a szándékaink. Máskülönben nem jöttek rosszul az ajándékok sem, legalább átgondolja az ember, mire is lehet szükség egy háztartásban.
Gondolom, Delfinával ugyanez történik majd. Mármint ő is addig halogatja a házasságot, amíg be nem fejezi a tanulmányait. A papa épp ebben a pillanatban kezdi faggatni erről Manuelt. Elmeséli, hogy ötödéves építészhallgató, és a Nemzeti Hitelbanknál dolgozik. A hitel- osztályon. Szeretne is ott maradni. Karriert építeni. Delfina melle dagad a büszkeségtől, a mama pedig csillogó szemekkel fordul felé. Mabel in- gatja a fejét, mintha kissé besokallt volna ettől a konvencionális csevejtől vagy a kisstílű vágyainktól. Vagy mindkettőtől. Mabel néha kész rejtély!
– Ernestito! – kiált fel hirtelen Rosa, majd a papa és a mama háló- szobája felé iramodik, ahol a kisfia alszik.
– Fel nem foghatom, hogy képes meghallani – mondja Ernesto a fotelben kényelmesen hátradőlve.
– Anyák… – mondja a mama, mintha ez az egyetlen főnév mindent megmagyarázna.
– Az életben fontos, hogy rendszerezett legyen az ember – jelenti ki a papa, aki szeretné, ha a társalgás visszakanyarodna az őt érdeklő témákhoz, ahelyett hogy az anyák kivételes hallásáról és a gyerekek sírásáról fecsegnénk.
De még mennyire, gondolom magamban, és elmosolyodom. Mi ma- gunk és a család is, aminek tagjai vagyunk, mintha egy türelmes és részletes terv eredményei lennénk, akárcsak azok a bútorok, amiket a papa először megtervez, majd később, a gyárban elkészít.
Elsőként Rosát, azután Mabelt. A két rangidőst, akik eredetileg az egyedüli gyerekei lettek volna. A papa akkoriban asztalos volt. Jól is ment neki, és amellett, hogy szépen dolgozott, nem akart felelőt- len módon több gyereket vállalni és tönkretenni egy egész famíliát.
A kötet kedvezménnyel előrendelhető!
