Haley Campbell
Minden élők és holtak
A balzsamozóktól a hóhérokig – Mindazokról, akiknek mestersége a halál
(All the Living and the Dead)
Megjelenik szeptember 23-án!
.png)
Multiverzum Kiadó, 2024
Fordította: Novák Gábor
Szerkesztette: Péczely Dóra
Fülszöveg
Ebben a mélyen megindító és figyelemre méltó könyvben Hayley Campbell újságíró a társadalom halálhoz való viszonyát, és azok életére gyakorolt hatását vizsgálja, akiknek munkája a halálhoz kapcsolódik. Ha rájuk ruházzuk át ezt a terhet, mert nekünk túl sok lenne – teszi fel a kérdést a szerző –, ők hogyan birkóznak meg vele? Vajon a halállal való közvetlen szembenézés csökkentené a félelmünket?
A szerző gyerekkori kíváncsiságából merítve találkozik balzsamozókkal és egy egykor a halálsoron dolgozó hóhérral, tömeges halálesetekkel foglalkozó nyomozóval és egy gyászkezelő bábával. Beszél sírásókkal, akik már saját sírjukat is megásták, és interjút készít egy férfival, akinek a munkája megtisztítani a bűnügyi helyszíneket.
Campbell éleslátó és őszinte interjúiban olyan dolgozóknak teszi fel a kérdést, akiknek mestersége a halál: vajon megváltoztatja az embert a halállal való napi kapcsolat? És vajon nem veszítünk-e el valami létfontosságút azáltal, hogy a halált rejtve hagyjuk?
Ajánlások
Részlet a kötet bevezetőjéből
Az első valódi halott, akit ismertem, Harriet barátnőm volt, aki tizenkét éves korában fulladt bele egy elárasztott vízmosásba, amikor a kutyáját akarta kimenteni. A temetésből szinte semmire sem emlékszem, sem a gyászbeszédre, sem a jelen lévő tanárokra, vagy hogy sírt-e valamelyikük. Nem emlékszem, hol ült Belle, az életben maradt fekete labrador, vagy hogy egyáltalán ott volt-e, netán otthon hagyták. Csak arra emlékszem, hogy ott ültem a padban, és a lezárt, fehér koporsóra meredtem, mert tudni akartam, mi van benne. Minden bűvész tudja, hogy egy lezárt doboz egy csapatnyi ember között a fenntartott feszültség biztos receptje – így én csak bámultam. A barátnőm ott volt, alig néhány lépésnyire tőlem, de elrejtették előlem. Frusztrált a dolog, és nem igazán tudtam értelmezni, hogy valaki ott van, aztán már nem, és nincs semmi, ami ezt határozottan igazolná. Látni akartam őt. Hiányoltam valamit amellett, hogy hiányzott egy barát. Úgy éreztem, valamit titkolnak előlem. Látni akartam, és ismerni a tényeket, de nem volt rá módom, valami blokkolta a gyászomat. Vajon úgy néz ki, mint a barátom, vagy megváltozott? Olyan szaga lehet, mint a szarkának?
Nem féltem a haláltól, egyszerűen megbabonázott. Tudni akartam, mi történt a macskákkal, amikor elástuk őket a földbe. Tudni akartam, miért bűzlenek a madarak, és miért esnek le a fáról. Tele voltam emberi, állati, dinoszaurusz-csontvázakat ábrázoló könyvekkel, és mindenáron megpróbáltam elképzelni a sajátomat. Otthon sután, de őszintén válaszoltak a kérdéseimre. Megdicsértek, amikor lerajzoltam, és a macskák szívszaggató sorsa megmutatta, hogy a halál elkerülhetetlen, és néha nagyon mocskos, máskor pedig nem az. Az iskolában azt mondták, fordítsam el a tekintetem – a madarakról, a rajzokról, a halott barátnőmről –, és minden órán, meg a templomban is más képeket mutogattak nekem, amelyek azt mondták, a halál csupán átmeneti dolog. Számomra több igazságot hordoztak a Hasfelmetsző áldozatairól készített fényképek: róluk senki sem mondta, hogy vissza fognak jönni, az iskola viszont azt állította, Jézus megtette, és újra meg fogja tenni. A kezembe adtak egy előre elkészített felfogást, hogy helyettesítsék vele azt, amit felépítettem magamnak, amit saját tapasztalatomból állítottam össze. A válaszok megkerülésével, az általam egyszerű tényeknek tekintett dolgokra adott reakciókkal arra tanítottak, hogy a halál tabu, olyasvalami, amitől félni kell.
Körülvesz minket a halál. Ott van a hírekben, a regényekben, a videójátékokban és ott a szuperhősös képregényekben, ahol akár vissza is fordíthatják havi rendszerességgel, ha úgy tartja kedvük. Ott van az egész internetet átszövő, megtörtént bűnügyeket feldolgozó podcastekben. Ott van a gyermekmondókákban, a meggyilkolt, gyönyörű nőkről szóló mozifilmekben. A felvételeket azonban megszerkesztik, az újságíró levágott fejét kitakarják, a régi dalok szavait kilúgozzák a modern ifjúság számára. Hallunk emberekről, akik halálra égtek a lakásukban, a tenger felett eltűnő repülőgépekről, gyalogosokat elgázoló kamionokról, de az egészet nagyon nehéz felfogni. A valóság és a képzelet összemosódik, háttérzajjá válik. A halál ott van mindenhol, de elfátyolozva vagy fikcióként. A holttestek eltűnnek, akárcsak a videójátékokban.
De a testeknek kerülniük kell valahová. Ahogy ott ültem a templomban, barátnőm fehér koporsójára meredve, tisztában voltam vele, hogy valakik, más emberek kihúzták őt a vízből, megszárították, idehozták; törődtek vele ott, ahol mi nem tudtunk.
A világon átlagosan 6324 ember hal meg óránként – ez 151 776 naponta, körülbelül 55,4 millió évente. Vagyis hathavonta több ember tűnik el a bolygóról, mint amennyi Ausztrália lakossága. A nyugati világban megtörtént haláleseteknél általában van egy telefonhívás. Valaki egy hordággyal begyűjti a testet, és elviszi a halottasházba. Ha szükséges, egy másik személyt is felhívnak, hogy takarítsa ki a helyet, ahol a test csendesen oszlásnak indult, amíg a szomszédok panaszt nem tettek, miután a körvonala beégett a matracba, akár Pompeji cseppfolyósodott áldozataié. Ha nincs család, megfizetnek valakit, hogy tüntessen el a lakásból mindent, egy egykori magányos élet kellékeit: a cipőket, az előfizetett újságokat a lábtörlőn, a könyveket, amelyek már sosem lesznek elolvasva, a tulajdonosuk szavatossági idejét túlélő élelmiszereket a hűtőszekrényből, mindent, amit árverésre lehet bocsátani vagy kidobni. A ravatalozóban egy balzsamozó megpróbálja elérni, hogy a test ne tűnjön annyira halottnak, inkább csak alvónak. Olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyekre mi ránézni sem bírnánk, vagy legalábbis ezt feltételezzük. Ami számunkra szörnyűség, az nekik a napi rutin része.
A legtöbbünknek nincs kapcsolatunk azokkal az átlagemberekkel, akik ezeket a szükséges feladatokat elvégzik. Távol tartjuk őket magunktól, elrejtve, mint magát a halált. Halljuk a híreket a gyilkosságokról, de azokról soha, akik kitisztítják a szőnyeget és letörlik a falra fröccsent artériás vért. Elhajtunk a torlódás mellett, de nem hallunk azokról az emberekről, akik az autópálya melletti árokban kutatnak a roncsokból kirepült testrészek után. Amikor gyászolunk a Twitteren, nem gondolunk azokra, akik leszedték hőseinket az ajtókilincsről, ahová felakasztották magukat. Ők szürkék, elfeledettek, ismeretlenek maradnak.
A halál, illetve a halállal foglalkozó emberek váltak az időtöltésemmé a pókhálóként elnyúló évek során. Ők naponta találkoznak az igazsággal, amit én csak elképzelni tudok. A szörnyeteg mindig félelmetesebb, amikor csak a motozását hallani a szellőzőrendszerben, de ez minden, amit tudunk, nem kapunk valós információkat. Én tudni akartam, hogyan néz ki egy átlagos, emberi halál – nem a fotók, a filmek, a madarak és a macskák érdekeltek.
Ha te magad nem is vagy olyan ember, mint én, valószínűleg ismersz valaki hasonlót. Aki elvisz sétálni a régi, borostyánnal átszőtt temetőkbe, és elmondja, hogy ez itt egy olyan nő sírja, aki túl közel állt a tűzhöz, és élve elégett könnyen meggyulladó ruhájában; aki orvosi kiállításokra invitál, hogy olyan, rég halott emberek fehér, sápadt testrészeit nézegessétek, akiknek a szeme mereven bámul vissza rátok a tartályból. Bizonyára elgondolkodtál rajta, mi vonzza őket az ilyen helyekre. Ők – mint Alvy Singer, aki az Annie Hallban Ernest Becker A halál tagadása című könyvével ajándékozza meg barátnőjét – közben azon gondolkodnak, hogyan lehetséges, hogy te nem vagy ilyen. Hiszem, hogy a halál iránti érdeklődés nem holmi morbid dolog, hanem semmi máshoz sem hasonlítható mentális gravitációs vonzás. Becker a halált egyszerre tekintette a világ végső fázisának és hajtóerejének.
Amikor az emberek válaszokat akarnak, a templomban, a terápiás szobában, a hegyekben vagy a tengereken találják meg őket. Én azonban újságíró vagyok, és amikor a munkád a kérdések feltevése, elkezdesz hinni – vagy reménykedni – benne, hogy a válaszokat más emberek rejtik. Azt terveztem, hogy felkutatok olyan embereket, akik napi szinten kapcsolatban állnak a halállal, és megkérem őket, mutassák meg, milyen munkát végeznek, és hogyan – hogy ne csak egy iparág működéséről tájékozódjak, de arról is, hogy a halálhoz való viszonyulásunk milyen szerepet kap a folyamataikban, hogyan képez alapot mindahhoz, amivel foglalkoznak. A nyugati világban a halált övező gondolkodás azt az elméletet követi, hogy nekünk nem kell vagy nem szabad ott lennünk. De ha a teherkiszervezések oka az, hogy túl sok lenne számunkra, akkor ők hogyan birkóznak meg vele? Elvégre ők is emberek. Nincs olyan, hogy mi és ők. Csak mi vagyunk.
Tudni akartam, hogy ez az eljárás vajon önbecsapás-e, hogy ezáltal megfosztjuk-e magunkat valami alapvető emberi tudástól. Azzal, hogy a tagadásnak ebben a gyárilag előállított formájában élünk, az ártatlanság és a tudatlanság határmezsgyéjén, olyan félelmet dédelgetünk, amit a valóság nem igazol? Ha tudjuk, pontosan mi történik, az gyógyszer lehet a haláltól való félelemre? A halál nem romantikus, nem költői, nem fertőtlenített látásmódjára vágytam. A meztelen, banális valóságot akartam erről a dologról, ami egyszer mindannyiunkért eljön. Nem eufemizmusokat szerettem volna hallani, vagy hogy kedves emberek tea és sütemény felett beszéljenek nekem a gyászról. Le akartam hatolni a gyökerekig, és saját meglátást növeszteni belőlük. „Honnan tudod, hogy tényleg a haláltól félsz? – kérdezi Don DeLillo Fehér zaj című könyvében. – Hiszen a halál olyan homályos dolog! Senki sem tudja, mi is az valójában, sem azt, milyen érzés meghalni, és azt sem, hogyan néz ki a halál. Én elképzelhetőnek tartom, hogy neked valójában valami egészen közönséges, személyes problémád van, csak éppen az emberiség egyik nagy, általános kérdésében nyer kifejezést.” Le akartam csökkenteni a halál méretét, kézbe fogható, kezelhető, emberi nagyságúra.
De minél több emberrel beszéltem, annál több kérdésem támadt: mit gondolsz, mit fogsz találni ezen a helyen, ahol nem is kéne lenned? Miért zaklatnád fel magad ilyen módon?
Van egy hamis biztonságérzet abban a meggyőződésben, hogy újságíróként kiállhatsz oda, tudósíthatsz, betolakodhatsz minden szituációba, és külső szemlélőként nem hat rád semmi. Sebezhetetlennek hittem magam, pedig nem voltam az. Abban igazam volt, hogy valami hiányzik, de naivan nem láttam át, milyen mélyre hatol a sérülés, hogy a halálhoz való viszonyulásunk mennyire kihat a mindennapi életünkre – mennyire korlátozza azt a képességünket, hogy ne csak megértsük, de mély fájdalommal át is éljük, amikor minden a darabjaira hullik. Végül megláttam, milyen az igazi halál, és a felismerés átalakító erejét szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. De ott, a sötétben rátaláltam valami másra is. Akárcsak a búvárórákon és a gyermekszobák csillagokkal telefestett mennyezete esetében, le kell kapcsolnod a villanyt, hogy meglásd a ragyogást.
A szerzőről
Hayley Campbell író, tudósító, újságíró. Munkái megjelentek a BuzzFeeden, a WIRED-ben, a The Guardianben, a New Statesmanben, az Empire-ben és sok más helyen. 2014-ben a Harper Design publikálta a The Art of Neil Gaiman című könyvét – Gaiman és munkásságának illusztrált életrajzát. Campbell a BBC Unpopped podcastjának házigazdája. A londoni Highgate-ben él macskájával, Neddel, a temető közelében.
.jpg)
