„A kéz és az agy között a szív a közvetítő.”
Thea von Harbou
Metropolisz
Megjelenik március végén!
.jpg)
Részlet a kötetből
„– Csupán azt tudom, amit láttam… És amit láttam, borzasztó
volt… Végigmentem a géptermeken, amelyek olyanok voltak,
mint a templomok. És mindegyik fehér templomban egy-egy
isten lakozott. Láttam Baált és Molochot, Huitzilopochtlit és
Durgát; néhányuk szörnyű társaival együtt állt ott, némelyikük
rettentő magányában. És láttam Juggernaut isteni kocsiját és a
Hallgatás Tornyait, Mohamed sarló alakú kardját és Golgota
keresztjeit. És mindenfelé gépek, gépek, gépek, ott nyugodtak
emelvényeiken, akár az istenségek templomi trónszékükön, és élték
istenhez hasonló életüket, szem nélkül is mindent látva, fül nélkül
is mindent hallva, száj nélkül is hirdetve önnön dicsőségüket,
se nem nőként, se nem férfiként is nemzve és megfoganva szülnek,
élettelenül is megtöltve templomuk levegőjét életerejük soha
el nem fogyó leheletével. És az isten-gépek mellett ott voltak az
isten-gépek rabszolgái: az emberek, akiket felőröl a gépek vágya
a társaságra és a gépek magánya. Nem kell terhet rakodniuk:
a terhet a gép rakodja. Nem kell semmit sem emelniük és eltolniuk,
a gép emel és tol. Nincs más dolguk, mint a helyükön állva
örökké ismételni egy mozdulatot a gépük mellett. Másodpercre
pontosan mindig ugyanazt a mozdulatot. Van szemük, de csak
egyet látnak: a manométer skáláját. Van fülük, de csak egyet hallanak:
a gépük zúgását. Figyelnek és ügyelnek, és nem gondolnak
másra, csak egyetlen dologra: ha éberségük meginog, akkor a gép
felébred színlelt álmából, és száguldani kezd, míg darabokra nem
zúzza önmagát. És a gép, melynek nincsen se feje, se agyveleje,
de örökkön örökké éber, egyre csak szívja őre agyvelejét, szívja
megbénult koponyáját, és nem hagyja abba mindaddig, míg végül
a kiszívott koponya végén csak egy embernek már nem, gépnek
még nem nevezhető, üresre szivattyúzott, elhasznált lény lóg. És
a gép, mely kiszürcsölte és fölfalta az ember gerinc- és agyvelejét,
kitörölte koponyája boltozatát hosszú, lágy zúgásának hosszú, lágy
nyelvével, a gép bársonyezüst fényben tündököl, olajjal balzsamozva,
szépen és ellenállhatatlanul – Baál és Moloch, Huitzilopochtli
és Durga. És akkor te, apám, ráteszed ujjad a kis kék fémlemezre,
és Metropolisz, a te nagy, pompás, szörnyű városod, felbömböl,
és üvöltése azt jelenti, hogy friss csontvelőre és emberi agyra
éhes, és az eleven élelem behömpölyög, mint egy folyó, a templomokhoz
hasonló géptermekbe, miközben az elhasznált anyagot
kiáramlik…
Hangja elcsuklott. Ujjait tördelve nézett az apjára:
– De mégiscsak emberek, apám!
– Sajnos, azok.
Az apa hangja úgy csengett a fiú fülében, mintha hét lezárt
ajtó mögül szólna.
– Hogy az emberek oly könnyen elhasználódnak a gépek
mellett, Freder, nem a gép falánkságát bizonyítja, csak az emberanyag
silányságát. Az ember a véletlen terméke, Freder. Ha öntési
hiba van benne, akkor nem lehet visszaküldeni az olvasztóba.
Kénytelenek vagyunk elhasználni abban az állapotában, amilyen.
Sajnos, a statisztikák is igazolják, hogy munkásaink munkabírása
hónapról hónapra csökken…
Freder fölnevetett. Nevetése azonban olyan szárazon és
fonnyadtan tört ki belőle, hogy Joh Fredersen felkapta a fejét.
Összehúzott szemhéja alól nézett fiára, szemöldöke lassan felhúzódott.
– Nem tartasz tőle, apám – feltéve, hogy a statisztikának igaza
van és az emberanyag egyre rohamosabb ütemben romlik –, hogy
egy szép napon nem lesz már élelem az emberevő isten-gépek
számára, és az üveg, az acél és a gumi Molochja és az alumínium
platinaerekkel futtatott Durgája nyomorultul éhezni kényszerül?
– Ez az eset elképzelhető – mondotta Metropolisz agyveleje.
– És mi lesz akkor?
– Akkor – mondotta Metropolisz agya – már készen kell állnia
annak, ami az embert pótolja.
– És mi lenne ez? Egy megjavított ember? Netán egy gépember…?
– Talán – mondotta Metropolisz agya.
Freder kisimította homlokából nedves haját. Előrehajolt,
annyira, hogy lélegzete apját érte.
– Akkor hadd mondjak neked valamit, apám – suttogta –, legyen
rá gondod, hogy a gépember fejet ne kapjon, legalábbis arcot ne!
Vagy olyan arcot adj neki, mely mindig mosolyog! Add neki egy
bohóc arcát! Vagy zárt sisakot tégy a fejükre! Hogy meg ne rémüljön
az, aki látja! Mert amikor ma végigmentem a géptermeken,
láttam a férfiakat, akik a gépeidet őrzik. És minthogy jól tudták,
ki vagyok, mindegyiket üdvözöltem, egyiket a másik után. De
egyetlenegy se köszönt vissza. A gépek már a végsőkig feszítették
idegeiket. S amikor néztem őket, apám, egészen közelről, olyan közelről,
mint ahogyan most téged nézlek, akkor a tulajdon arcomat
láttam… Minden egyes ember, apám, aki a gépeidnél raboskodik,
az én arcomat viseli, a te fiad arcát…
– Akkor az az arc az enyém is, Freder, mert mi egy vérből valók
vagyunk – mondotta a nagy Metropolisz ura. Az órára pillantott
és kinyújtotta kezét egy kapcsoló után. Valamennyi helyiségben,
amely az Új Bábel Tornya koponyája alatt helyezkedett el, felgyulladt
egy fehér színű lámpa.
– És nem tölt el téged rémülettel – kérdezte a fiú –, amikor
tudod, hogy annyi árnyék, annyi szellem dolgozik a te nagy műveden?
– A rémület korát már magam mögött hagytam, Freder.
Freder sarkon fordult és elindult, akár egy vak, tapogatózó
kézzel, először el is hibázta az ajtót, majd aztán rátalált. Kinyitotta
és kiment. Az ajtó bezárult mögötte, és ő csöndesen állt egy
helyiségben, mely idegennek és hidegnek tűnt.
Jöttére a helyiségben az eddig székeken ülve várakozó alakok
felálltak és mélyen meghajoltak Joh Fredersen, Metropolisz urának
fia előtt.
Freder csak egyet ismert fel közülük; Keskeny volt az.
Visszaköszönt az őt üdvözlőknek, de még mindig ott állt, nem
messze az ajtótól, mintha nem tudná az utat. Háta mögött Keskeny
surrant el Joh Fredersenhez igyekezve, aki maga elé parancsolta.
Metropolisz ura az ablaknál állt, háttal az ajtónak.
– Várj! – szólt a sötét, széles, szögletes hát.
Keskeny nem mozdult. Nesztelenül lélegzett, lesütött szemmel,
mintha álltában aludnék. De szája, melyen feszülésig pattantak az
izmok, a figyelem megtestesülésévé változtatta őt.
Joh Fredersen tekintete végigjárta a nagy Metropoliszt, amely
tengerként morajlott alatta, fényhullámai magasra csaptak.
A fény-Niagarák leomló hullámai, a tornyokat körbetáncoló
színek ragyogásában Metropolisz egészen áttetszővé vált.
A reflektorok fénypengéi által kúpokra és kockákra szeldelt épületek
felizzottak, lebegő tornyokként nyúltak az égbe, és a fény
úgy ömlött le oldalukon, mint az eső. Az utcák is magukba szívták
ezt a ragyogást, mely elvegyült a szüntelen folyamként áramló
járművek maguk elé vetett fénykúpjainak csillogásával.
Csak a székesegyház, amelynek tornyán a csillagokkal koronázott
Szűz Mária állt, terült el sötéten, mintha egy fekete óriás
aludta volna varázslatos álmát a városban.
Joh Fredersen lassan hátrafordult. Észrevette az ajtóban álló
Keskenyt. Keskeny köszöntötte urát. Joh Fredersen némán, lassú
léptekkel végigsétált a szobán, majd megállt a férfi előtt. Úgy nézett
végig rajta, mintha a férfi legbelsőbb énjét akarná kihámozni
átható tekintetével.
Keskeny azonban meg sem rezdült a fürkész pillantás súlya
alatt.
Joh Fredersen halk hangon csak ennyit mondott:
– Mostantól kezdve fiam minden cselekedetéről értesülni szeretnék.
Keskeny meghajolt, várt egy kicsit, majd tisztelgett és elment.
Már nem találta urának fiát ott, ahol hagyta. És nem is az rendeltetett
számára, hogy megtalálja.”
Előrendelhető a kiadó webáruházában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése