2024. szeptember 18., szerda

#szabadirodalmat következő posztom, az árkötöttség, 10% kedvezmény, fólia és a többi...


Egyre több kiadó tájékoztatja az olvasóit, hogy 2024.szept.30-a után már nem lehet 10%-nál nagyobb kedvezménnyel vásárolni az adott könyvüket. Bár tudatosan kezdtem kicsit visszafogni a vásárlásomat, de a tényt mint sem változtat, hogy sok dühös olvasó van, aki október után vannak előrendelt könyveik.

Vannak, akik inkább lemondják, vannak, akik így is megveszik. De mit is jelent? Az alábbi ábra segít elmagyarázni.Teljesen elképeszt, hogy ma 2024-ben ilyesmi megtörténhet. Fóliázás, könyvek eldugása vagy ki nem rakása. Egyszóval borzasztó.

Én mindig kezdettől fogva elmondtam, hogy érdemes az adott könyv kiadóján keresztül vásárolni a könyvet. Vagy... Közvetlenül az írótól. Én évek óta így vettem könyvet. Ilyen pl Sylvia Rivertől a Reményhajsza sorozatát, Mike Menderstől a Hangulatkeringő sorozatát, kivéve a három az egyben részt, azt nem. Nagyon sok írót/szerzőt sorolhatnék fel, akiktől az elmúlt években rendeltem. Volt olyan i, akinek 13 ezret költöttem, jó mondjuk az több kötetes volt.

Ráadásul nemcsak LMBTQ könyveket, de romantikus erotikus könyveket sem fogjátok megtalálni a könyvesboltokban, mert közelben lesz a templom és iskola is. Meg van erről is a véleményem, de nem szeretném itt megejteni. Nem rólam szól az egész, hanem az egész irodalom, kultúráról szól, hogy megvonják a szabad olvasás lehetőségéről.

Úgy tudod a hazai kiadókat, írókat támogatni, hogy ha tőlük vásárolsz. Sajnos ott tartunk, hogy mi olvasók tartjuk életben őket. Támogasd őket! Írj, beszélj, reklámozd a hazaí írókat, hogy tőlük közvetlenül vásároljanak.

Én amennyire tudok, támogatni fogom. De sajnos október 1 után, másképp fogok tervezni. Ahogy mindenki. Szomorú vagyok. Szomorú, mert azért vannak rajtam kívül mások is, akiknek luxus lesz a könyv vásárlás. Sokan kivárják az egy évet.






Gyere, támogasd a #szabadirodalmat mozgalmat. 


Grzegorz Musiał: Én, Tamara – Megjelenik szeptemberben!

Grzegorz Musiał

Én, Tamara

Megjelenik szeptemberben!

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Németh Gábor Dávid

Borítóterv: Imagine Creative Consulting Kft. és Szalay Miklós

Fülszöveg

Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.

Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.

Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.

Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.


Idézet a regényből:

„...hogyan győzzem meg ezt a züllésben és luxusban tobzódó tömeget, amely elözönli a bulvárokat a hiúság világának fővárosában, hogy éppen nekem, a járda szélén lépkedő, mindenki számára ismeretlen lengyel nőnek, akit tizenvalahány hónapja képen törölt egy csekista, aztán megerőszakolt egy alkoholista kokainfüggő, és aki lótetemszeletet evett reggelire egy olyan városban, amelyet feldúltak a bolsevikok, akiket itt imádtak – éppen nekem van olyan tehetségem, amilyen korábban senkinek sem volt, hmmm… Artemisia Gentileschi óta?... És véghez viszem azt, amit megígértem a szép Antoniónak Firenzében: megváltoztatom ezt a kort.

Nem ők diktálják nekem a ritmust, hanem én nekik.”

Grzegorz Musiał:

A szerző portréját Fundacja Clarté készítette.

Részlet a kötetből

Az első nap Párizsban

TAMARA HANGJA: Elszöktem Oroszországból, aztán egy évig rostokoltam Stockholmban és Koppenhágában, míg végül eljutottam Párizsba. Szép tavaszi délelőtt volt, a húszas évek legeleje. A lengyelek – a világ nagy örömére – seggbe rúgták a bolsevikokat Varsónál, a bolsevikok viszont felégették Grúziát, és nem sokkal később két rémség: Benito és Adolf megkezdte a menetelést, hogy átvegye a hatalmat. Vonattal mentem Londonból Párizsba, megérkeztünk a Gare du Nord peronjára, és kiszálltunk mi ketten: egy négyéves forma kislány, és a másik is fiatal még, de lélekben már öreg, Tamara, akit meggyötört az élet, és erősebbnek bizonyult nála.

Két évig tartott az utam Európán át, amely a tűz ölelte Szentpétervárról indult, és legszívesebben kitörölném az életrajzomból. Olyan volt ez a két év, mint egy kopott hanglemez, amely szinte már nem is szól, mert elakadt egy barázdában, és csak egyetlen nevet hajtogat: Tadeusz, Tadeusz… Minden gondolatom, minden lélegzetem, minden szívdobbanásom: vele, róla, érte. Az arca: szemből, félprofilból, profilból. A szeme – amikor nevet, amikor szikrát vet a fény a szempillája hegyén, vagy amikor szomorú, és a görög szobrok tekintetére emlékeztet, akik a Tirrén-tenger fölött röpködő sirályokat figyelik. A világ összes többi része csak megfakult dagerrotípia volt, vázlatos formák és hangok a múltból.

Elsőként Stockholm tűnt fel, csodaszép volt a ködben, úgy vibrált a szórt fényben és a vízben tükröződve, mint egy érzékeny Ruisdael-tájkép. Sziklákon magasodó vörös templomtornyokat láttam, nagy, masszív kőházakat, ahol vikingek laknak a marcona feleségeikkel. Ott, abban a városban, amelyhez a családomból – Maurycy bácsit leszámítva – senkit sem kötött semmi, zajlott le a családi „könny- és zsebkendőkomédia”, ahogy az ilyen fogadtatásokat nevezte Saint-Simon. Aztán amikor Malwina már jól kisírta magát a nyakamba csimpaszkodva és megcsipkedve Kizette arcocskáját, kijelentette, hogy most ideje összepakolni, és „minél gyorsabban útnak indulni Varsóba”. Izgatott volt és boldog, már bebútorozta nekünk a konstancini házat, ahol Tadeusz és én végre „megteremthetjük magunknak” (értsd: neki) „a többnemzedékes házasságot, ahogy illik”. Nem hatottak az érvek, hogy Lengyelországban véres háború dúl az éppen Varsó mellett hadakozó bolsevikok ellen, és ha ebben a csatában nem a lengyelek győznek, márpedig nincs nagy esély a győzelemre, akkor nagyon hamar olyanok lesznek Varsó és a többi lengyel város utcái, mint a szentpéterváriak. De Malwina csak ezt hajtogatta: „Nem, nem és nem! Nem akarok semmiféle Párizst, semmiféle Koppenhágát!” Döbbenten néztem rá, mert ez a bámulatos makacsság nagyobb volt mindennél, amire én ebben a pillanatban képes voltam. Csak az józanította ki, amikor ebédnél Maurycy kelletlenül odavetett néhány szót: akik most vissza akarnak térni Varsóba, ne számítsanak arra, hogy támogatni fogja őket Párizsból, ahová Stefával együtt átköltöznek… De Malwina ne aggódjon… mindig lehet pirogot sütni és pultról árulni, ahogy azt a legtöbb társaságbeli hölgy teszi Varsóban. Biztos jövedelmező lesz, mert Lengyelországban nagyra értékelik a jó konyhát.

Malwina egész napra bezárkózott, hogy kisírja magát a Gamla Stanban, Stockholm óvárosában lévő lakásunk kis szalonjában, ahol természetesen megint csak Maurycynek köszönhetően volt tető a fejünk fölött, aki a Crédit Lyonnais svéd fiókjának vendégei számára tartotta fenn ezt a szállást. Reggel Malwina komoran, némán került elő, és elkezdett csomagolni, hogy Stifterékkel tarthasson. Én úgy döntöttem, itt várok tovább, mint egy koppenhágai szirén, nézem a tengeren a kikötőbe tartó vitorlásokat és gőzhajókat, amelyekkel még mindig nem érkezett meg az én Odüsszeuszom… És imádkozom, hogy kibírjam, ne vegyek be végül valami arzénfélét. Égette az ujjaimat a svéd útlevél, gyűlöltem a nyelvet, amit itt az utcán beszéltek, és amelyen a pincérrel érintkezett a Konzul aznap este. Tudtam, hogy bélyeget égetett a szívembe az az éjszaka, ugyanolyat, amilyet rossz emberek vassal égetnek a borjak oldalába. Meg vagyok bélyegezve… a szégyennel? Így kell nevezni. Milyen lesz most az életem? A férjem oldalán? Hazudnom kell neki? Tegyek úgy, mintha hűséges feleség lennék? Vagy szembesítsem inkább a tényekkel – amit viszont nem áll ki a szerelmünk. Egyelőre semmi hírem felőle. A Konzul biztosította Maurycyt arról, hogy Oroszországban „folyik a nyomozás”, és „minden jó úton halad”, és a férjemet biztosan nem küldik valamilyen szolovki pokolba, és nem is lövik agyon. Nem hittem a Konzulnak, még kevésbé azoknak, akik őt Oroszországban „biztosították” arról, hogy „dolgoznak az ügyön”. Mennyi ideig lehet „dolgozni” az „ügyön”? Még mindig égetett a csekista összehúzott szemének pillantása, aki ott állt hosszú bőrkabátjában nyomorúságos kis szobánk közepén – szerelmünk utolsó menedékében, ahonnan úgy űztek ki minket, mint a vérző kismadarakat, hogy tébolyultan repüljünk az ismeretlenbe. A durva szívű, hazug szemű Oroszország emléke, amely a karmai között tartja a férjemet, kioltott minden reményt, és csak a rózsafüzért szorongattam azokban a pillanatokban, amikor már legszívesebben a Balti-tenger csattogó, szürke hullámokat vető mélyébe vetettem volna magam. Mert nem imádkozhattam. Mert az égiek segíthettek volna megtalálni a férjemet, de nyilván nem akartak. Istent hibáztattam, amiért csúfot űz belőlem, bár azt is be kellett vallanom, hogy sok-sok évig én sem tettem a kedvéért semmit… Akkor miért kellene törődnie velem?

És most – Párizs, egy tavaszi délelőtt.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Gyuricza Gergely: Szabadesés – A Margó-díj shortlistjén, a fődíjra és a közönségdíjra esélyes 10 könyv között!

 A Margó-díj shortlistjén, a fődíjra és a közönségdíjra esélyes

10 könyv között 2024-ben!

 

Gyuricza Gergely

Szabadesés

Urbán Erotika


Bookline 

 


Figura Könyvkiadó, 2024

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv: Katona Tamás


A Margó-díj shortlistjén, a fődíjra és a közönségdíjra esélyes 10 könyv között 2024-ben:

 

·     Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek

·     Görcsi Péter: Várni a 29-esre

·     Gubis Éva: Más halak

·     Gyuricza Gergely: Szabadesés

·     Ivánovics Beatrix: Suttognak a nornák, felörlődik a föld

·     Kemény Lili: Nem

·     Kovács Dominik és Kovács Viktor: Lesz majd minden

·     Marton Krisztián: Bőgőmasina

·     Tankó Andrea: A ránc gyermekei

·     Weber Kristóf: Keringő


A kötetről

 

„A gimiben a könyvklub stréber szüzekkel volt tele. A matekszakkör szűz stréberekkel. Én annak idején mindkettőbe jártam.”

A 27 éves Petra élete néhány nap alatt fenekestől felfordul, amikor régi szerelme, aki mellett átélhette az elfogadást, a spontaneitás örömét és az önfeledt boldogságot, váratlanul felbukkan. Egy probléma van csupán: a férfi már foglalt. A főszereplő végtelenített belső monológján keresztül megismerhetjük, milyen gátlásokkal és szorongásokkal kell megküzdenie egy nőnek, aki szeretné őszintén megélni a saját szexualitását. Mennyiben hatnak rá a családi és baráti környezetéből vett-tanult viselkedési minták, mennyire befolyásolja egy fiatal nő mindennapi életét az alkoholista anya, a családját elhagyó, majd visszatérő apa cselekedeteinek nyomasztó emléke? A történetben jelen van a megfelelés kényszere, de az élet nehézségeivel való szarkasztikus humorú szembenézés is.

 

„A fesztiválon volt egy cuki srác, de csak addig tartott, amíg meg nem szólalt. A faszik nagy része olyan, mint a páva: jó ránézni, de szörnyű hallgatni.”


A szerzőről


Gyuricza Gergely pszichológusként végzett és tevékenykedett, jelenleg festőművészként vizsgálja az erotika milyenségét. Az évek óta rendszeresen megvalósított Urbán Erotika című kiállítás-sorozata a vágy természetét és annak 21. századi dilemmáit járja körül. A közösségi média felületein többezren követik, és aktívan kommunikálnak vele. A kötet szövege irodalomterápiás foglalkozások alapanyaga.


Gyuricza Gergely portréját Katona Tamás készítette.


Részlet a Könyves Magazin Margós jelölésekről szóló összefoglalójából:


Első mondat: „Már csak néhány órám van hátra a megváltásig.”

Nemhiába van a könyv elején content warning: mintha Gyuricza Gergely pszichológus és festő mintha minél több, nőiséggel, szexualitással, anyasággal kapcsolatos tabut és családi, párkapcsolati problémát (alkoholizmustól érzelmi zsarolásig) igyekezett volna beletömni első regényébe. Amint az én-elbeszélő, Petra sajátos, a mémes kultúrára jellemző, okosan önironikus stílusában megállapítja: „Mintha egy elsőkönyves író dobálta volna össze az életemet random sztorikból.” A sok, várhatóan váratlan fordulattal együtt mégis működik az egész: a narráció őrült tempója végig kitart, a szereplőket körülölelő káosz és a rend iránti igényük, a megfelelési és a boldogságvágyuk, a döntéskényszerek és a sodródás egymást kiegészítő hullámai adják a mű belső struktúráját. Nincs szépelgés, és Petra túlfűtöttsége sem üres provokáció: a regény az erotika működését úgy mutatja meg, mint a lehetséges kommunikációs, kapcsolatteremtő és nem utolsósorban potenciálisan felszabadító csatornáink egyikét. (ca)


Részlet Gyuricza Gergely Könyves Magazinnak adott interjújából

 

„Több száz ember véleménye formálta a kötetet. A kézirat úgy készült, hogy megírtam egy fejezetet, majd hirdettem egy nyilvános irodalmi workshopot, ahol felolvastam az adott fejezetet (vagy annak kivonatát) ismeretlen embereknek, akik erre reflektáltak, és az elhangzott történetekből a relevánsakat felhasználtam. Mélyinterjúkat is készítettem férfiakkal és nőkkel egyaránt a párkapcsolatok és szexualitás terén. Vagy ott volt a híres jelenet, amikor a főszereplőnek csupán pár órája volt felkészülni egy randira. Ehhez a terepmunka az volt, hogy betoppantam egy ismerősömhöz, és rávettem, hogy ugyanakkora időablakban szerezzen fodrászt, körmöst, kozmetikust, és vegyen ruhát, miközben folyamatosan nyomasztottam és siettettem. Mindezt dokumentáltam. A kutatás során senki sem sérült meg, és én fizettem mindent. Meglepve konstatáltam, hogy nőnek lenni kellemetlenül drága műfaj.”


Részlet a regényből

 

A következő történet a képzelet műve, de a való élet problémáit feszegeti. Meg­jelennek benne felkavaró jelenségek is, úgymint szexuális zaklatás, párkapcso­lati erőszak, kábítószer-használat és hasonló dolgok. A könyv kifejezett szán­déka, hogy mindezekre rámutasson, és e témákat a közbeszéd tárgyává tegye. Ha ezek az élmények ismerősek számodra, netán te magad is hasonló problé­mákkal küszködsz, akkor meglehet, hogy ebben a helyzetben nem ez az írás az ideális olvasmányod. Ha a könyvben ábrázoltak kapcsán megfogalmazódik benned az igény, hogy beszélj ezekről valakivel, akkor fordulj barátodhoz vagy családtagodhoz, olyan személyhez, akiben megbízol. Vagy foglalj időpontot egy, a közelben lévő szakemberhez.

A dolgok akkor lesznek könnyebbek, ha beszélni kezdünk róluk.

 

xxxxx

 

„Bélával jobb volt. Nem mintha figyelt volna az igényeimre. Egyszerűen jött és magával ragadott. Kihasznált. Utálom, hogy ezt mondom, de bejött. Béla az élő bizonyíték arra, hogy a meghittség nem feltétele a jó szexnek, holott sokan az ellenkezőjét hiszik.

Gyerekként megnéztük apával, amikor kiöntött a Duna és elsodort mindent. Ez jutott eszembe, amikor először láttam Bélát. Pontosan erre volt szükségem. Fura felismerni. Egész életemben ötös tanuló voltam, szolfézsra jártam és tanulmányi versenyekre, ötös érettségi, egyetemi felvételi, OTDK, Erasmus, summa cum laude diploma. A család szeme fénye. Mindent határidőre, hibátlanul csináltam. Én voltam a bezzeg Petra.

És mindezt milyen szakon? Andragógia. Ha van nagyobb kamu a kriptónál, akkor az biztos, hogy az andró. Megfejeltem egy filó mesterrel, csak hogy rontsak a helyzeten. Elmentem vele multiba dolgozni, amiből pont kijön egy olyan szuterén, ahova akkor se hívnék faszit, ha el merném neki mondani, hogy bejön, és tegyen velem dolgokat.

Emlékszem az elsőáldozásomra. Ocsmány fodros fehér ruhát kellett felvennünk. A család nagy templomos, minden vasárnap ott voltunk. Voltam hittantáborban is, ahol színes krepp-papírból készítettünk apró kollázsokat Jézus szenvedéséről. Aztán ima, vacsora, közös éneklés, ima és alvás. A templom dettó. Leül, feláll, énekel, leül, ima, feláll, leül, ének, feláll. Ügyes voltál, itt egy ostya. Jámborság, áhítat, alázat, hozsanna, hozsanna, hozsanna. És persze minden az áldozatról szól. Meg a szégyenről. Tűrd, viseld el, ne szólj és légy hálás a lehetőségért. Pláne, ha nő vagy. És Isten végtelen Bölcsességében és Irgalmában a füledbe suttogja a gyereket.

Szegény Mária, még egy kiadós orgazmus se jutott neki.

Vajon miről beszélhet még ez a srác? Lehet, hogy figyelnem kéne? Mindegy, csak bólogatok és nevetek, ha ő is. Kicsit hordó alkata van, de lehet, hogy játékos a farka. Rámehetnék.

Dehogy is. Egyszer életemben erősen rámentem egy faszira, mert nagyon be voltam rúgva. Hallgattam egyszer egy női önbizalom-coach podcastjét, aki azt mondta, hogy a csajok csak legyenek kezdeményezőbbek és megoldódik a probléma. Ezen őszintén felnevettem. Volt egy szörfös testalkatú göndör srác, és nincs mit veszteni alapon rámarkoltam a faszára. Egy buliban voltunk, mindenki szeme láttára rámarkoltam, és megkérdeztem tőle: ez tetszik?

Erre ő lekevert nekem egy pofont a nagy tenyerével és visszakérdezett: ez tetszik?

A srácot azonnal kidobták, meg egy kicsit megverték. Ezt azért sajnálom. Én meg ott álltam leforrázva, mivel ez tényleg tetszett. De hogy kérjem meg a nem létező faszimat, hogy pofozzon fel, ha azt se tudom kimondani, hogy szeretnék cunnilingust. Így hívom, mert nem szeretem a „kinyalás” szót. Olyan megalázó. Vagy inkább kellemetlen. Mint amikor megnéztem tükörben, hogy milyen alkatrészt kaptam. Köszönöm, egyszer pont elég is volt. Az igazság az, hogy nem olyan szimmetrikus minden, mint lehetne. Utánanéztem a szeméremajak-plasztikának, de arra sincs pénzem, hogy egy hétvégére kimenjek Prágába, ahol utoljára gyerekként voltam apámékkal.

Apa mindenhova vitt minket. Vicces volt és igazából csak egyszer ütött meg. Azt hiszem, hatéves lehettem. Többször mondta, hogy ne kajláskodjak, ami azt jelentette, hogy ne szaladgáljak bent. Nekem pedig sikerült úgy beleszaladnom a családi herendibe, hogy az egymillió darabra tört. Először nagyon megijedtem. Apa komótosan odajött, nem tűnt idegesnek. Fölém tornyosult, és hirtelen a földön voltam. Aztán elkezdett égni az arcom és rájöttem, hogy pofon vágott. A saját apám. Életemben nem éreztem magam ennyire jelentéktelennek és megalázottnak. Egyszer, és soha többet nem ütött meg. Amikor elmondta anyának, hogy mi történt, a pofont kihagyta. Anyám bánatában sírt, hogy eltörött a családi ereklye. Én voltam anyám millió darabra tört bánata.

„Szégyen” - szólalt meg ismét a hang. Le voltam taglózva.

Pont, mint amikor jött Béla. A többiek sosem értették, hogy miért vagyok vele. Folyamatosan elkésett, le volt égve. Egy csomószor úgy szólított, hogy tesó. Egymásra másztunk nyilvános helyeken és kitiltottak a Négyeshatosból, mert a mellékhelyiségben keféltünk. Átrendezte a belső szerveimet a farkával.

A többiek csak azt látták, hogy megjelent a semmiből, és vetetett velem két kör tequilát mindenkinek. Pedig nem is szeretem a tequilát. De azt mondta, hogy attól lehet a leggyorsabban berúgni. Szóval tequilát ittunk, mert ő azt akart, és felfalt mindenestül. A szex tökéletes volt. Csak minden más volt szar mellé. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ettől jobbat érdemlek. De hogy mondjam el, hogy mit akarok a hálószobában, amikor… hagyjuk is.

Anyám valami olyat mondana, hogy nőnek lenni nem más, mint fájdalom, nem kívánt terhesség, és egy pár pocsék szerető. Meg a folyamatos görcsök. „És legyél hálás a lehetőségért, hogy gondoskodhatsz a családodról és eldobhatod az összes szükségletedet, kislányom.”

És leginkább azt, hogy tűrjünk. Tűrjünk, tűrjünk, tűrjünk mindent.

Apámhoz följártak a haverjai az olvasókörbe. Ami egy eufemizmus arra, hogy már napközben berúgtak. Mindig én vittem be nekik kávét. A szobának régikönyv, cigaretta és alkoholszaga volt. Megdicsértek, hogy milyen szépen kigömbölyödtem. Hogy jöjjek közelebb egy picit, hadd nézzenek meg jobban, ne szégyenlősködjek már. Aztán ölelgettek, és a Feri bácsi belecsípett a fenekembe. Lefagytam. El akartam dobni a tálcát, toporzékolni akartam, de hagynom kellett, mert a jó kislányok hagyják. Vegyed bóknak. Úgy éreztem, a testem nem az enyém. Apám úgy tett, mintha nem venné észre. Mosolyogtam, de éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Az elsőáldozásom jutott eszembe.

De nem ez volt az első áldozatom. Egyszer az óvodából hazamenet sírtam, mert szekált egy fiú, de anya azt mondta, hogy azért bánt, mert szeret. Azt mondják, hogy minden szeretetben lakik egy kis bántás, de szerintem ez visszafelé is igaz. Ezért nem bántunk olyat, akit nem szeretünk.

Ezért vannak együtt még anyámék.

A kivételt, ami erősíti ezt az ökölszabályt, úgy hívják, hogy Jan.”

 

Megvásárolható a kereskedelmi hálózatokban:

Bookline

Líra

Szergej Tyimofejev: Replika – A szerző a PesText vendége!

Szergej Tyimofejev



 A szerző a PesText vendége!


 

Szergej Tyimofejevet szeptember 28-án, szombaton 19 és 20 óra között Terék Anna költő, műfordító kérdezi a Három Hollóban.

A beszélgetés nyelve angol, magyar tolmácsolással. Tolmácsgépet biztosítanak.

A helyszínen a Replika című kötete megvásárolható, a program után Szergej Tyimofejev 21.30-tól 22 óráig dedikálja kötetét.

 

Szeptember 28-án 20:20-21:30-ig részt vesz a V4 Költészeti Esten.

https://www.facebook.com/events/2317730438570843/

(Videoművészet, versfelolvasás).

 

 

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Vass Annamária

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

A kötetről

 

replika több jelentéssel is bír: elsősorban válasz, ami párbeszédet feltételez, a zenében egy dallam megismétlését, a képzőművészetben utánzatot vagy másolatot jelent. Szergej Tyimofejev verseskötetében a lírai beszéd folyamatos áramlásának vagyunk tanúi, amelyben  a jelen pillanat egyszerre idézi fel a múltat, ami szervesen velünk él, és vetíti előre a jövőt, amely a változatlanság nyomasztó hatalmával dacol. A győzelmek, a kudarcok, az öröm és a fájdalom szorongató keverékében megelevenednek az elmúlt évtizedek és a jelenkor egymásra rakodó rétegei, a valóság fikcióvá, a fikció pedig valósággá válik. Csingacsguk, Vadölő és Robin Hood a legközelebbi könyvtárat keresi, gyermekien dörömböl egy rakéta-sorozatvető, a szerelem legpraktikusabb megvallása pedig egy jó hagymás gombaragu. Olykor ugyan elvesznek a körvonalak, máskor azonban le kell porolni a dolgokat, hogy megértsük, mi a helyük és értelmük a világban.

A ráismerés szavak és dolgok helyzetére Tyimofejev lírájának egyik legfontosabb tapasztalata, ami egyúttal a költészet szakadatlan próbatétele. Hiszen ahogy mondja, „minden egyes új kötet valójában csak egy replika, melyet újabb szerzők újabb megszólalásai követnek”. 

 

A szerzőről


A szerző fotóját Maris Morkans készítette.

 

Szergej Tyimofejev (1970) Lettországban élő orosz költő, író, médiaművész. Az „Orbita” nevű ismert rigai csoport alapító tagjaként a különböző kreatív műfajok és médiumok, így például a szöveg, zene, videó vagy fotó közötti párbeszéd megteremtését tűzte ki célul. Rendszeres résztvevője nemzetközi költészeti fesztiváloknak, műveit mások mellett angol, német, olasz, svéd és ukrán nyelvre fordították. A Replika a harmadik, Lettországban megjelent verseskötete.

 

Versek a kötetből

 

Reggel az introvertáltak országában

 

A kutya kicsit megugatja

az elhaladó kerékpárost.

visszafogottan romlik az időjárás

és dől össze a pajta.

Az éjjeli baglyok kritikusan szemlélik

a reggel csodáit.

A nap nem emlékszik,

meddig is emelkedett tegnap,

és most nem tör olyan magasra.

A gyerekek mindenkinél előbb ébrednek,

olvasgatják a könyvüket,

hogy fel ne keltsék a felnőtteket.

A víz szolidan csordogál a csapból,

nem fröcsköl, és szinte azonnal el is tűnik a lefolyóban.

Alig-alig rezdül az örökzöldek árnya.

valaki vékony vajréteget ken egy szelet kenyérre.

A „Klasszika” rádióban interjút ad egy zongorista,

aki mindenre „igennel” vagy „nemmel” felel.

De nagyon pontosan játszik

apró, magabiztos szünetekkel.

 

Olajkitermelő nő

 

Térde kalácsából olaj fakad,

térdéből szivárog az olaj.

Jobb napokon meg lehet vele tölteni

egy félliteres üveget,

peremén, ha végigsiklatja a bőrén,

össze tudja gyűjteni az olajos cseppeket.

Mit lehet tenni ez ellen?

Az orvosok csak konzíliumokat tartanak,

szerencsére nem kürtölték szét a sajtóban.

A családja már hozzászokott,

hogy mindenhova fekete tapadós

cicanaciban mászkál, amiben speckó

térdbetétek szívják fel a keletkező cseppeket.

Az olaj nála a napi rutin része,

még az árfolyamot is követi,

úgy ingadozik, mint másnak a pulzusa szokott,

kissé heves, csapongó, élénk és kiszámíthatatlan. Mostanában

úgy érzi magát, mintha valóságos olajkitermelő ország lenne.

Egy állam, amely meg van győződve önnön jelentőségéről.

Nézzék csak, hogy kel át az utcán,

hogy nevetgél, hogy vásárolgat.

Hiába szabadul meg az olajtól

a fürdőszobában, újra meg újra lemosva a súlyos

fekete cseppeket. Neki kőolaja van

ebben az életben. Hát nektek mi jutott?

 

Előrejelzés

 

Én már tíz évvel ezelőtt megmondtam neked,

hogy ez örökké így lesz – ezek a fák, ezek a mezők,

ezek a kudarcok,

ezek a szolid, ingatag győzelmek,

ezek az út menti kávézók, ahol üres levegőt árulnak

és ezeréves zene megy,

ezek a napok, mikor a szülők először hozzák gyerekeiket

az iskolába,

a szorongás és öröm fájó keverékét élve át,

ezek az almák, ez a köd a völgyben reggelente,

ez a konzervborsó, ami az ország

legfőbb salátáját díszíti.

Te pedig bevásárlóközpontokról beszéltél, hogy majd innen

egészen a láthatárig,

fényes magazinok halmairól a küszöbön,

hatsávos végtelen autópályákról,

melyek egyenesen a tengerre visznek,

éjjelekről, melyek nappalba folynak át,

mint egyik kemény valuta a másikba.

És hol van mindez? Kérdezem én

a buszmegállóban,

melynek éke egy szerény hirdetés

arról, hogy eltűnt két feketeszín tacskó lánykutya.

Tegnapelőtt

nyomtathatták.

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

 

2024. szeptember 16., hétfő

Egy nem mindennapi barátság története Kovács Krisztián, a Hiányzó történetek szerzőjének új regényében

Kovács Krisztián:

Ablakok az ébrenlétben

„Anyámnak – vagy épp apámnak – végül igaza lett: amit abból a pillanatból nyertem, máig visszhangzik.”

Hiányzó történetek és a Minden csendes és nyugtalan szerzőjének új regénye a barátság mélységeit kutatja az elmúlt harminc év magyar viszonyai közt

Megjelenés: október 5.
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 416 oldal

Leírás

Kovács Krisztián 2022-ben jelent meg a kortárs magyar irodalom palettáján Hiányzó történetek című regényével, melyet egy évvel később követett a Minden csendes és nyugtalan. Ahogy a kritikusok is rámutattak egy két történelmi köntösbe bújtatott szépirodalmi családregény kapcsán, e művek központi témája a történelmi és társadalmi traumák feltárásának lehetősége, a családi konfliktusok feloldása, és a kisember létének, életének miértjeit kutatva a rendeltetésünk megértése.

Kovács Krisztián harmadik regénye, az október 5-én megjelenő Ablakok az ébrenlétben azonban még az első két kötetnél is közelebb hozza az olvasóhoz az Y generáció mindennapi boldogulásának problémakörét egy közel harminc éven át tartó, nem mindennapi barátság történetén keresztül, melyben megmutatkozik, milyen volt fiatalnak lenni az elmúlt három évtized Magyarországán.

Fülszöveg

Elsősorban ​a barátságról szól Kovács Krisztián új regénye, de mint ahogy az igaz barátságokból sem csupán két ember kapcsolata rajzolódik ki, hanem annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott, az Ablakok az ébrenlétben is az élet teljességéről szól, miközben szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát feltárja. Minden ismerős kissé, és mégis minden egészen kiszámíthatatlan módon működik. Fiatal fiúk találnak egymásra egy vidéki magyar kisvárosban valamikor a rendszerváltáson már túl, de a kétezres éveken még innen. Esendő vagy egészen szörnyű apák árnyékában, szeretetteli vagy legalábbis nem teljesen rideg anyák oltalmából előmerészkedve, csodálatos lányok igézetében, a hirtelen elveszített naivitáshoz mégis mindhalálig ragaszkodva. Sallai Ervin már felnőtt fejjel igyekszik felidézni az eseményeket, az alakokat, barátait, Botát, Kafkát meg Mancit és mindazt, ami velük történt vagy történhetett volna. Hiszen a legnagyobb rejtély az élet a maga hétköznapiságában, ahogy egyszerre tud elviselhetetlen és elviselhetetlenül gyönyörű is lenni.

 A szerzőről

Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Jelenleg az Agave Könyvek kommunikációs igazgatójaként dolgozik, első regénye az Európa Könyvkiadónál Hiányzó történetek címmel 2022-ben jelent meg, ezt követte egy évvel később a Minden csendes és nyugtalan. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.

A Hiányzó történetekről írták

„Kovács Krisztián könyve nem torz ideológiákról vagy kollektív bűnökről mesél, hanem nagyon is emberiekről, amelyeket az egyén követ el másokkal, és legfőképp önmagával szemben.” – Könyves Magazin

„Sokszínű kitekintés a világba ez a könyv, amely egyszerre izgatja, elgondolkoztatja, néha bosszantja, mégis meghatja az olvasót.” – Index.hu

„A Hiányzó történetek egy sokrétegű modern próza, Caracastól Afrikán át Tokióig az egész világon átívelő kitekintés, amely egyszerre megérinti, elgondolkodtatja, sőt, olykor bosszantja is az olvasót, a regény végére azonban úgy érezhetjük, mintha egy kicsit a saját családunkról is szólt volna.” – Libri Magazin

A Minden csendes és nyugtalanról írták

„Ellentmondást nem tűrő szigorral ültet fel az utóbbi négy évtized Magyarországának történelmi-érzelmi hullámvasútjára, amely túlságosan ismerős már egyébként is.” – WMN

„A mozaikszerűen építkező kötet kitekintőiről eleinte azt hinnénk, nem sokat nyomnak a latban, a könyv vége felé azonban ráeszmélünk, hogy de, ebben a regényben minden apró részletnek vagy mozzanatnak óriási szerepe van. Ez a könyv az apró részletekre épült, és úgy épített valami hatalmasat.” – Index.hu

„A sorokon és a hol összekuszálódó, hol összerendeződő történet minden egyes mozaikján átsüt valamiféle felemelő derű, melengető fény, a remény és a szeretet lángocskái, ami a szerző mélységes empátiájából fakad.” – Nők lapja

Részlet az új kötetből

„Akkorra már túl sok telefont kaptam róla, vagy egyenesen tőle, ami felborította a napom, de erre én sem számítottam.

Hanna zokogott a telefonban: a legrosszabbra számítottam. Hanna a feleségem, és a hét hónapos lányom anyja, nem mellesleg Bota húga. Életünk számos ponton érintkezik.

Elfogott a pánik a feleségem reszkető hangjától, mert úgy tűnt, a történelem keserves módon ismétli meg önmagát. Elképzelhető, hogy tanítani akar nekünk valamit, de a rettegés ködén át képtelenek vagyunk felismerni a nyilvánvaló jeleket. Legutóbb 2011-ben történt hasonló, igaz, az sokáig titokban maradt előttünk: Bota azután, hogy olyan gerinctelen és alávaló módon kivásárolták az Eretnek nevű pesti kiskocsmában lévő tulajdonrészéből, amibe az öröksége jelentős hányadát fektette, alig huszonnégy évesen felgyalogolt a Rottenbiller utcai felüljáróra egy meglepően hűvös április végi délelőttön a szürke felhők alatt, átlépett a korláton, miközben körülötte dudák harsantak a türelmetlenül araszoló forgalomban, aztán átadta magát a vágtázó nyugati szélnek. Pechjére az öngyilkosság időpontjának a délelőtti csúcsforgalom kellős közepét választotta, odalent összefüggő kocsisor kígyózott a gomolygó kipufogógáz-felhőben, a szélvédők mögött türelmetlen autósok ujjai doboltak a kormányon. Miközben zuhant, a sor meglódult, alatta épp egy Gebrüder Weiss feliratú ponyvás teherautó állt meg.

Bota átszakította a narancssárga ponyvát – épp eltalálta a merevítők közti űrt –, és egy halom kartondobozon landolt, melyekben lapra szerelt bútorok alkatrészei szorongtak. Hihetetlenül olcsón megúszta: két bordája megrepedt, a bal vállán felhasadt a bőr vagy tíz centi hosszan, de alighanem leginkább az ébredés tudata fájt neki: mikor kinyitotta a szemét, körülnézett és rájött, hogy a kárpit- meg gázolajbűz, amit érez, nem a menny vagy a pokol szaga, csak egy mocskos és agyonhasznált raktéré.

Akkoriban túl sokat ivott, tudta mindenki, aki ismerte, de amíg nem látták a Baleseti Intézet kórtermében feküdni, senki sem hitte el a nyilvánvalót. Rég nem osztottam már apám hitét, és erről nagyrészt éppen ő meg a hite tehetett, de itt végérvényesen megértettem, miért tartotta világéletében felszínesnek és alakoskodónak a jó nevű Járai-családot.

Ez a mostani eset bizonyos tekintetben más volt, mint a 2011-es zuhanás, és mégis annak tökéletes folytatása.”


Kovács Krisztián írói oldala