Közeleg az apokalipszis az ötszörös Zsoldos Péter-díjas Brandon Hackett ősszel érkező új regényében.

Markovics Botond (Brandon Hackett):

Felfalt kozmosz

„Emily Schroeder még évtizedekkel később is élesen emlékezett az Univerzum haldoklásának elsőként észlelt pillanatára.”

Az apokalipszis megállításához kénytelenek leszünk megkérdőjelezni, amit az Univerzumról tudunk.

Megjelenés: szeptember 5.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 496 oldal

Leírás

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a kortárs magyar sci-fi irodalomban Markovics Botond egyedülálló jelenség. Idestova több mint húsz éve jelennek meg regényei néhány évente, azóta van jelen folyamatosan a hazai könyvpiacon; mindig megbízható magas minőséget képvisel, témái közt csupa olyan fontos epizódot találunk, melyek meghatározzák a társadalmi vagy épp tudományos közbeszédet, és ezeket mindig sikerül olyan formába transzformálnia, melyből egy magával ragadó, epikus – leginkább talán Peter F. Hamiltont és Alastair Reynolds-ot idéző – történet születik.

Botond regényeit 2012 óta az Agave Könyvek gondozza. A szerző jelenleg – szintén egyedülálló módon – öt Zsoldos Péter-díj tulajdonosa, legutóbbi regénye, a 2020-ban megjelent Eldobható testek pedig a Zsoldos mellett elnyerte az Avana Egyesület Monolit-díját is. Legújabb regénye, a Felfalt kozmosz ismét bővelkedik örült ötletekben, végletekig kifacsart tudományos elméletekben, miközben emlékezetes karakterein ad választ a társadalmi fejlődés előmozdítása, a civilizáció védelme, a vallási fundamentalizmus és a szabad akarat kapcsolatának égető kérdéseire.

Fülszöveg

A ​távoli Tanzer bolygón a tudományos pályára készülő Emily Schroeder és két kistestvére, a csillagközi felfedezésekről álmodó Kaito és a táncművészetért lelkesedő Diali az elsők közt észlelik az égbolton szupernóvaként felragyogó kozmikus jelenséget, amely ahelyett, hogy elhalványulna, egyre csak növekszik, és mintha az egész világmindenséget akarná felfalni.

Egyesek szerint ez az Univerzum haldoklásának elsőként észlelt pillanata. Az elmélet sokakat rettegéssel tölt el, míg másokat vallásos fanatizmusba kerget, mert senki nem tudja, mi történik, amikor a vakító fényár eléri a Földet. Emily, Kaito és Diali a maguk módján próbálnak szembeszállni a fenyegető apokalipszissel, és kénytelenek megkérdőjelezni mindazt, amit Univerzumról, létezésről és szabad akaratról gondolnak.

Markovics Botond (Brandon Hackett) évszázadokon és fényéveken átívelő regényében meghökkentő kozmológiai elméletek, nagyszabású szupertechnológiák és felfoghatatlan világokba tartó űrexpedíciók sorakoznak fel a civilizáció védelmében, miközben briliáns elméjű tudósok, halhatatlan diktátorok és elszánt vallási vezetők küzdenek vélt igazukért.

A szerzőről

Markovics Botond 1975-ben született közgazdász, többszörös Zsoldos Péter- és Monolit-díjas író. Az első írásai és az azokat követő regényei Brandon Hackett álnéven jelentek meg több mint húsz éven át, elválasztandó az írást a hivatalos munkájától. A 2023-as Felfalt kozmosz óta viszont polgári nevén publikál.

Botond regényeit 2012 óta az Agave Könyvek jelenteti meg.

A szerző korábbi regényeiről írták

„Különösebb ajnározás nélkül, Hackett olyan a magyar sci-fi számára, mint éhezőnek egy falat kenyér.” – 444.hu a Xeno-ról

„Az akciódús jelenetek és igazi karakterek megléte miatt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ez a kötet maximálisan olvasókompatibilis és nem csak a zsáner szerelmesei találhatnak benne érdekességeket.” – Smoking Barrels az Eldobható testekről

„Izgalmas kérdések, izgalmas válaszokkal. Azonban nem kell megijedni, hiszen az író nem képletek segítségével tárja elénk a problémákat és a megoldásokat, hanem elméleti fejtegetésekkel és azok bemutatásával.” – Mandiner.hu Az időutazás napjáról

„Hackett felvázol egy fejlődési útvonalat (sőt, egy idő után nem is csupán egyet), elmélkedik következményeken, próbálja megjósolni a lehetséges folytatásokat, miközben mi emellett még a nagy rejtélyeken is izgulunk egy kicsit.” – ekultura.hu az Isten gépeiről

Részlet a kötetből

„– Mit vigyorogsz? – kérdezte kíváncsian Diali.

– Csak úgy – felelte fülig vörösödve, és hogy elterelje a témát, gyorsan a magasba mutatott. – Látjátok az Orion csillagképet? Ott, pont felettünk. Hasonlóan néz ki, mint a Földről, de a jobb karja, amiben két horgot tart, a Földről nézve valójában egy íj. Ez azért van, mert ilyen távolságból néhány csillag már szemmel láthatóan arrébb került. Látjátok?

Diali és Kaito melléje feküdtek, Emily pedig mesélni kezdett nekik a csillagkép legfényesebb csillagairól, a Betelgeuze-ről és a Rigelről, majd a mitológiabeli Órionról, az óriás termetű vadászról, akiről a csillagkép a nevét kapta. Pont, mint ahogy az édesanyjuk mesélt neki hajdanán, ehhez hasonló családi estéken a Földön, még mielőtt a testvérei megszülettek volna.

Tizenkét éves volt, amikor az édesanyját letartóztatták: a bűne mindössze annyi volt, hogy túlzottan éles kritikákat fogalmazott meg a Bekins család és az alfai kormány politikájával és jövőképével kapcsolatban. Nem sokkal később államellenes összeesküvéssel vették őrizetbe, a vád szerint titkos fejlesztési terveket akart kiszivárogtatni. Ez nyilvánvaló hazugság volt, mégis nyolcvan év börtönbüntetésre ítélték. Nyolcvan évre! Azért, mert kritizálni merte a Bekinseket.

Emily akkor még semmit nem értett az egészből, fogalma sem volt, milyen az, amikor a hatalom valakit meg akar semmisíteni. Az apjuk mindent megpróbált, többet is, mint szabad lett volna. Végül vesztegetés vádjával elítélték, és kiutasították a Földről. Tizenöt évet utaztak hibernálva a Tanzerre, és mire ideértek, az édesanyjuk öngyilkosságot követett el a börtönben.

Soha többé nem akart visszamenni a Földre. Gyűlölte azt a bolygót, az Alfa Föderációt és a Bekins családot.

Nemrég múlt huszonkettő, hamarosan lediplomázik, és szerencsére még itt, a civilizáció peremén is akadtak komoly kutatói lehetőségek. Mint például a tachionok, az örökké fénysebesség felett száguldó egzotikus részecskék, amelyek révén néhány hét alatt fényéves messzeségbe tudnak üzeneteket küldeni. És persze itt volt Fabio is.

A magasba pillantott, és egy szokatlanul fényes csillag vonta magára a figyelmét.

Fényessége ráadásul egyre erősödött, néhány másodperc múlva túlragyogott minden más csillagot, és már akkorára nőtt, mint egy pénzérme.

Egy szupernóva?

– Nézzétek! – Felmutatott az égre, és már mindannyian a szabad szemmel is érzékelhetően növekvő fényességet bámulták. Nem lehetett csillag.

Apjuk homlokráncolva felhívta linkjén a Kozmológiai Intézetet, aztán egy perc múlva felpattant.

– Induljunk haza – mondta sürgetően, és a távolban parkoló siklójuk felé ösztökélte őket.

– Apu, mi az? – kérdezte Diali, de ő is érezhette, hogy valami fontos történt, mert engedelmesen felkelt, és lesöpörte a nadrágját.

– Még nem tudom, csillag.

– Már akkora, mint a tenyerem – mondta izgatottan Kaito, miközben beszálltak a siklóba.”

Agave Könyvek