 |
| Forrás: Maróti Gabriella Szerzői oldala |
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Azt hiszem, mindig is kicsit nehezen találtam a helyemet a világban. A tanulmányaim természettudományokhoz és műszaki ágazatokhoz kötődtek, de egyaránt érdekelt a szociológia. Dolgoztam borászatban, vendéglátásban, IT-ban, és mindben találtam élvezetet. A művészek közt túl analitikusnak érzem magam, a mérnökök közt meg túl álmodozónak- Ebben próbálok lavírozni, minél többet megérteni a világból. Legjobban maguk az emberek érdekelnek, és az emberi szellem-elme-lélek. Ezenfelül minden élettel kapcsolatos tudomány lenyűgöz, mint például a biokémia. Az írás számomra hobbi és egyben terápiás eszköz is, nagyon örülök, hogy rátaláltam!
Az Ébredő sivatag (A Nap városa 1.) c. kötet sok kutatómunkát igényelt?
Volt egy-két dolog, aminek utána kellett néznem, mert írás közben ébredtem rá, hogy alig tudok ezekről valamit. Például, hogy egy elektromos autóban hogy nevezik a gázpedált, vagy hogy milyen tiszti fokozatok léteznek, és hogy követik egymást a ranglétrán. A multiverzum elméletnek néztem még jobban utána, illetve kicsit fel kellett frissítenem a biokémiáról tanultakat, de nagyon komoly kutatómunkát nem igényelt.
 |
| Forrás: Maróti Gabriella Szerzői oldala |
Meddig tartott az írás
folyamata?
Az első verzióban a második kötettel együtt készült el a regény, akkor nagyjából kilenc hónapig írtam. Ezután többször átdolgoztam, illetve a kiadás során is sokat dolgoztunk rajta, így a mai Ébredő sivatag verzió nagyjából két évig készült.
A történeteidben mennyire van jelen fantázia és
valóság?
Azt hiszem, nagyjából fele-fele mértékben. Valós helyszíneket és karaktereket nem szeretek belevonni, de a világok, amikben játszódnak, nem kimondottan különböznek a valóságostól. Például a Nap Városa akár San Diego is lehetne, némi Szöul beütéssel.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Az álmodozás szerintem mindig is az életem része volt, a történet a fejemben tizenegynéhány éves koromtól kezdett el formálódni, de írni csak 2018 elején kezdtem el (25 évesen).Leírtam egy jelenetet. Furcsa érzés volt, mert leírva jobban körvonalazódott, a fejemben is,[U2] mondhatni megszilárdult az előtte más-más verziókban elképzelt rész. Aztán másnap átnézem, javítgattam, írtam még hozzá,és egy-két héten belül valahogy nagyon berántott az egész. Egyre több részt írtam le, aztán tudatosan elkezdtem feltölteni benne a lyukakat. Voltak napok, mikor egyszerűen le sem bírtam tenni a laptopot, ilyesfajta szenvedélyt korábban egyetlen hobbimmal kapcsolatban sem éreztem. Kicsit olyan volt, mintha felfedeztem volna egy eddig nem használt funkciót magamban.
Más zsánerben tervezedkipróbálni magad?
Igen, szeretném a fantasyt lassan elhagyni, több sci-fit, és pszichológiai témát belevinni a történeteimbe. Arra jöttem rá, hogy jobban szeretek arra koncentrálni, mi zajlik le egy karakter fejében, mire képes az elméje, mint magára a történetre. Szeretnék az egyénekre koncentrálni, az érzéseikre, gondolataikra, belső kis küzdelmeikre.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Én valójában sosem éreztem még, hogy befejeztem volna ténylegesen. Inkább elengedtem. Mikor a történet már lezárult, minden szálat elvarrtam, elölről elkezdem átnézni, rengeteget szerkesztek rajta, és annak valahogy sosincs vége. Mikor mégis befejezem, kicsit az ürességhez tudnám hasonlítani az érzést, ugyanakkor keveredik belé egy kis megnyugvás is.
 |
| Forrás: Maróti Gabriella Szerzői oldala |
Nem
gondolkodtál még írói álnéven?
De, valójában eleinte felmerült, hogy Ella Marotti néven adjam ki a könyvemet, de végül is elvetettem, mert sosem nevezett így senki, nem kötődtem hozzá, nem jelentett nekem semmit. Végül úgy döntöttem, maradok a sima, egyszerű nevemnél.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Erre nehezen tudok válaszolni, de azt hiszem, nem. Igazából nem a műfaj volt meg a fejemben, inkább a történet, és a harmadik könyvhöz érve azt vettem észre, hogy a fantasy elemek kezdtek kikopni: egyre kevésbé van szerepe a képességeknek. Szerintem ez a része inkább egy eszköz volt, hogy jobban át tudjam adni, ami bennem van.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Földöntúli. Nehezen tudtam hova tenni, és féltem is a visszajelzésektől. Az ember mégiscsak kitálalja a belső világát. Hozzá kellett szoknom, hogy a főhősöm nevét látom leírva pl. a Libri oldalán, vagy hogy ott van a polcon a boltban. Csodás élmény volt, még ha kicsit ijesztő is.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás, vagy impulzív?
Nálam mind a két mód elő szokott fordulni. Van, hogy elkap a hév, akkor szokott a legtöbb élet belekerülni a történetbe, amit nagyon élvezek. Ez sajnos nem mindennapi, nem mindig jön az ihlet, és ha igen, akkor sem mindig kap el úgy a flow. Ugyanakkor,[U5] rengeteget dolgozom rajta tudatosan, átnézem a cselekményt, a karakterek fejlődését, feltérképezem, mit kell még jobban kidolgozni, megtervezek jeleneteket, fordulatokat és azok felvezetését. Azt hiszem, ebből van több összességében.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket
nehezen tudtál megírni?
Nekem sok olyan van, amit nehezen tudok megírni. Az első könyvnek a teljes eleje nehézkésen ment, míg a végének az írása közben csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Vannak részek, melyeket egy-egy zene hallgatása közben gondoltam ki, azokat úgy írtam le, hogy közben hallgattam a zenét, ezeket nagyon élveztem. Van egy-egy örök kedvenc, ezek mind zenékre születtek, például az autós üldözős[U6] jelenete a sivatag felől Sun Citybe. A párbeszédeket szeretem még, bár azokat sem mindig, de számomra azok írása külön élvezet szokott lenni.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet,
amihez nyúlsz?
A zenék minden mennyiségben inspirálnak. Ezen felül a Pinterestről szoktam ötleteket meríteni pusztán képek nézegetésével. A történetek egyébként többnyire a tömegközlekedési eszközökön születnek útközben. Valahogy ezek az utazások teret adnak a fantáziálásaimnak: hallgatom a zenét, és csak nézek ki az ablakon, alig szoktam érzékelni a környezetemet. Talán emiatt lehetek egyike azoknak, akik szeretik a BKK járatait.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava
számít? Kik szólhatnak bele a szöveg, a történet alakulásába?
Az első kéziratot nagyon nehezen mertem odaadni bárkinek is, valahogy kicsit szégyelltem „kitálalni”. Eleinte barátoknak és a családtagjaimnak adtam oda, újabban inkább más szerzőknek szoktam. A tanácsok megfogadása annyira nem volt egyértelmű nekem, most már nyitottabb vagyok, mint az elején.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Eléggé meglepődtek, mert nálunk nincs más, aki ezen a területen alkotna. Nagyon támogatóak voltak az elejétől kezdve, és úgy érzem büszkék is rám, ami nagyon jólesik. Azt hiszem, mióta kiderült, hogy írok, kevésbé ugratnak azzal, miért szeretek sokszor inkább otthon lenni, mint folyamatosan menni valahova.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Először is köszönöm, hogy
olvassák a könyveimet! A
harmadik kötet idén már nem kerül ki, de jövőre szeretném valamilyen formában
publikálni. A prológust viszont még karácsony előtt megosztanám, afféle
ízelítőnek. Ez a
könyv egy időben játszódik a Silver Horizon című kisregényemmel, és némi
átfedés is van köztük, de egymás nélkül is érthetőek. Ezeken kívül még egy
előzménytörténet motoszkál a fejemben, viszont, azt hiszem, az lesz a sorozat
utolsó kötete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése