Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a K. A. Varsson írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek Kirakós c. könyve jelent meg eddig, amit Marysol Könyvkiadó oldalán lehet megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Mindig is nehezemre esett magamról beszélni vagy rövid bemutatkozókat írni. Felsorolásszerűen elég sok olyan dolgot említhetnék, ami azt a látszatot kelti, milyen érdekes ember vagyok: középiskolás koromban műfordítóként és tolmácsként dolgoztam (többek között az ecuadori konzul mellett); válogatott sportoló voltam, megjártam két junior és egy felnőtt Európa bajnokságot; később biológusnak tanultam, PhD fokozatot szereztem, és számos elismerést kaptam, akadémiai díjban részesültem, nemzetközi kutatási projekteket vezettem; ezen kívül büszke családanya is vagyok. De talán többet elárul rólam, hogy mindezeket kényelmetlen leírnom, mert így egyszerűen felsorolva beképzeltségnek hat, ami az én szememben nagy bűn. Jelenleg nagyon élvezek elsőkönyves szerzőnek lenni, ebben a kontextusban szerénykedés nélkül nevezhetem magam kis kezdőnek, és a tavaly óta folyamatosan érkező pozitív visszajelzéseken felbuzdulva dolgozhatok a második köteten.
Kirakós c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Körülbelül egy év telt el az első betű leütésétől a megjelenésig, ami azt hiszem, gyorsnak mondható, még úgy is, hogy egy viszonylag rövid, alig 300 oldalas könyvről van szó. Azt persze hozzá kell tenni, a kutatómunka java megelőzte az írást, rengeteget olvastam, mielőtt bármihez is hozzákezdtem volna.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
A Kirakós és a folytatása is teljes egészében egy kitalált történet. Ettől persze még vannak bennük valós elemek; ez már csak a skandináv krimi műfajából is adódik, aminek szerves részét képezik társadalmi és pszichológiai problémák. Én úgy gondolom, az a jó, ha az olvasó azonosulni tud a történettel, meglát benne olyasmit, ami a való életben körülvesz minket, de a fő cselekmény ettől még ugyanúgy kitalált.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Mindig is szerettem történeteket kitalálni, már egész kicsi gyerekként is írtam meséket, amik persze most visszaolvasva már nevetségesen hatnak. Az írás, mint szenvedély, inkább korszakokban tört rám, és mindig más és más műfajban alkottam – ezidáig leginkább az asztalfióknak vagy szűkebb közösségeknek. Amatőr színjátszó társulatoknak írtam és rendeztem színi jeleneteket, egy-két novellámmal nyertem kisebb díjakat, egy időszakban internetes fantasy – fanfiction oldalakon alkottam aktívan, később írtam kalandtörténeteket szabadtéri kincskereső játékokhoz… most pedig az interaktív krimi a szenvedélyem.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Most egy darabig egészen biztosan maradok ennél az interaktív krimi zsánernél, amiben a Kirakós íródott. Ez a műfaj egyébként nagyjából annyit teszt, hogy egy bűnügyi elbeszélésben az olvasó is aktív szerephez jut, mert feladványok megoldásával saját maga is részt vesz a történet előre mozdításában. Nevezhetném krimi × szabadulószoba könyvhibridnek is. És ugyanennyire fontos, hogy a krimi zsáneren belül pszicho-krimi, vagy ha úgy tetszik, skandináv krimi, a maga jellegzetesen emberi oldalával. Egyelőre ez az a műfaj, amin belül mozgok, a tavaly megjelent első kötet után már elkészült a folytatás kézirata, és még egy harmadik történet motoszkál a fejemben, amit mindenképp meg szeretnék írni. Hogy utána merre tovább, azt nem tudom, könnyen lehet, megint valami újat fogok kipróbálni.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Erre azért nehéz válaszolni, mert nincs egy jól definiálható időpillanat, amikor a kézirat be van fejezve. Mikor kész az első teljes verzió, és elküldöm a kiadónak, az inkább „csak” egy új munkaszakasz kezdete. Éppen a napokban tettem ezt meg a második könyv kéziratával, szóval itt még frissek az élmények: leginkább várakozást érzek, nagyon kíváncsi vagyok, hol mit fogunk még tudni alakítani, előző alkalommal nagyon izgalmasnak találtam a közös munkát. Aztán van az a pillanat, amikor már a korrektúra és a tördelés után tényleg „kész” a kézirat és megy a nyomdába; ez meg hát nem is tudom… az első könyvnél legalábbis különösebben nem éreztem semmit. Azt hiszem, ezen a ponton elengedtem azt a történetet, és nekikezdtem a következőnek. Ez viszont csodálatos érzés, imádom, amikor egy új krimi indul, előttem bontakoznak ki a karakterek, és teljesen magával ragad a cselekmény, én szinte csak leírom, ami történik, miközben ugyanúgy, ha nem jobban élvezem, mintha akkor olvasnám először. Szóval azt hiszem a kézirat elkezdése erősebb érzelem, mint a befejezése, bár jobban belegondolva az se egy pontszerű pillanat, csak valahogy jobban megragad bennem.
Miért pont ez az írói álneved?
A skandináv krimikhez szerettem volna egy skandináv hangzású nevet. Megtévesztőnek tartottam volna, ha valaki megvesz a boltban egy magyar könyvet, és kiderül, valójában egy idegen országban játszódik. Persze soha nem titkoltam, hogy magyar vagyok, és valójában nem is tudom, az olvasók mekkora hányada emeli csak úgy le a polcról a könyvet, anélkül, hogy előtte utánanézne, mi is ez. A „K.A.” egyébként a valós monogramom. Nem szerettem volna női néven írni, mert, féltem akkor csak nők veszik meg a könyvet, viszont férfi nevet se akartam választani, hisz nem vagyok férfi, minek hazudjak, maradt a rövidítés. Nagyjából ezekből a megfontolásokból keletkezett az írói nevem; egyébként viszonylag hirtelen indíttatású döntés volt, nem gondolkoztam rajta sokat.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Rég óta vonz a krimi műfaja, és próbálkoztam is vele korábban, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy világéletemben erre készültem. Főleg így a skandináv krimi és az interaktív nyomozás gondolata gyakorlatilag mostanra érett meg bennem, mikor az első könyvemet írtam, korábban nem találkoztam konkrétan ezzel a zsánerrel még olvasóként sem.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Maga a megjelenés is igazából több különböző időpillanat. Mikor a Marysol kiadó visszaírt, és eldőlt, hogy meg fog jelenni a Kirakós, akkor kicsit hitetlenkedve álltam a dologhoz. Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Aztán felkerült a könyv a honlapra, megnyílt az előrendelés, majd kaptam képeket a nyomdából, és igazából ezek mind olyan momentumok voltak, amikor már igazán elhihettem volna, de mégis csak óvatosan mertem örülni. Utána elmentem a kiadóba, hogy az előrendelt könyveket dedikáljam, akkor láttam először nyomtatásban, amit írtam. Emlékszem, nagyon zavarban voltam, nem igazán értettem, hogy ez bárkinek érték lehet, amint én belefirkálok egy könyvbe, és egyáltalán mit írjak? Egyszerű lenne azt mondani, hogy persze nagyon boldog voltam, mikor megjelent a könyvem – ami nyilván igaz is –, de ennél azért összetettebb a dolog, és legalább annyi félelem volt bennem, mint öröm.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Mindkettő, nagyjából egyforma arányban. A Kirakós-ban a három fő cselekményszálat és az ezt összefogó nyomozást illetően tudatosan törekedtem a kiegyensúlyozottságra, külön táblázatban vezettem, miként viszonyulnak egymáshoz időben az egyes helyszíneken zajló események. Ugyanakkor a konkrét leírásokat, párbeszédeket illetően többnyire csak írtam, ami történt. Hozzá kell tennem, én nagyon jól ismerem minden egyes szereplőmet, és sokkal többet tudok a hátterükről, mint amennyi a könyvben szerepel. Szóval mikor belecsöppennek egy-egy helyzetbe, számomra nem kérdés, mit fognak reagálni, mert ez a karakterükből adódik. Persze az események ettől még bőven tartogatnak meglepő fordulatokat, de nekem írás közben nem kellett erőlködnöm rajta ki, és mit csináljon, ment a dolog magától.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Emlékszem, akadt több olyan konkrét mondat is, ami nehezen működött, többszöri átírás után sem akart a helyére kerülni, oda-vissza toporogtam, de csak nem lett jó. És aztán a szerkesztés során mintegy varázsütésre a helyére billent, ezek felejthetetlen „klikk” élmények voltak. Kedvenc jelenetem több is van, nehéz lenne ezekről spoiler nélkül mesélni. Én leginkább azt szeretem, mikor egy-egy szereplő olyan helyzetbe kerül, amilyet korábban még nem élt át, nem csak a könyv lapjain, de soha máskor sem. Ilyenkor a karakterük egy új oldala jelenik meg, és nagyon jó látni, ahogy ők saját maguk lereagálják ezt a felismerést. Ezek nem feltétlen a könyv cselekménye szempontjából sorsdöntő jelenetek, de még csak nem is a legizgalmasabb, legakciódúsabb oldalak, mégis nagyon szeretem őket.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Inspiráció természetesen mindig van, leginkább a való életből és az engem körülvevő világból, a lehető legtágabban értelmezve. De utána a történet önálló életre kel, és megvallom, én magam se tudnám tudatosan felsorolni pontosan, mi ihlette, amit írtam, még a legfőbb mozzanatokat illetően sem.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
A Kirakós-t édesanyámnak írtam ajándékba, igazából először rajta kívül nem is akartam senkinek megmutatni, de végül az ő javaslatára elküldtem kiadóknak. Szóval mondhatjuk, hogy ebben az esetben az ő szava számított. Ezt követően a Marysol kiadó vezetője volt a következő, aki érdemben beszélt velem a kéziratról, és természetesen innentől kezdve ez egy olyan közös munka volt, ahol nagyon is számított minden, amit mondtak; ennek a folyamatnak a során már ténylegesen is alakult a szöveg. És azt kell mondanom, a megjelenés után is fontosak és tanulságosak a vélemények, több részletes visszajelzést is kaptunk előolvasóktól, kritikusoktól, bloggerektől, ezekben szinte mindig vannak olyan fontos javaslatok, ami segít fejlődni. A most készülő második kötethez nagy segítséget nyújtott az előző fogadtatása, mi működött jól, és mi működött kevésbé, ezekből is sokat tanultam.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Általánosságban örültek és büszkék voltak. Persze a családom sok emberből áll, akikhez mind más és más viszony fűz, és akik az általuk kedvelt olvasmányokat / műfajokat illetően is nagyon különbözőek. Nagymamám például már pusztán a könyv megjelenésének a tényére nagyon büszke volt, és becsülettel végig is olvasta, holott egyáltalán nem szereti a krimit, és ez sem tetszett neki. Ezzel szemben édesapám például sok krimit olvas, és tudta reálisan értékelni, hogy az egy kifejezetten jó könyv, még ha olvasott is már jobbat életében. A kisfiam pedig már csak életkorából adódóan sem olvas még ilyesmit, ő egyszerűen tudja, hogy van otthon egy könyv, amit én írtam, és kész. Folytathatnám még a felsorolást, de nagyjából ezen a spektrumon mozog.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Jön a második rész, a Kirakós folytatása. A konkrét cselekmény mibenléte még hétpecsétes titok, de kint leszek a Könyvhéten, szóval, aki odajön személyesen faggatózni, biztos nem tudok minden titkot magamban tartani. Ez a kötet is szintén interaktív, bár ezúttal némileg másképp, mint az első. Túl sokat nem árulhatok el belőle, de ezúttal Finnországra fogunk fókuszálni, és az ott megismert szereplők közül többen is velünk maradnak, bár arra ügyeltem, hogy a könyv az előzmény ismerete nélkül is olvasható legyen. Most is lesznek feladványok, de ezek mellett még olyan döntési pontok is szerepelnek a regényben, amikor az olvasón múlik, mivel folytatja. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy bizonyos részeket ki-ki eltérő sorrendben fog olvasni, ami írástechnikailag nagyon izgalmas kihívásnak bizonyult, de elégedett vagyok az eredménnyel. Nincs jó és rossz választás olvasás közben, és végeredményben mindenki mindent elolvas, senki nem fog félúton elakadni. Úgy is mondhatnám, hogy különböző utakon, de mindenki ugyanahhoz a végkövetkeztetéshez fog eljutni.
A könyvet itt tudod beszerezni:
