MA Populáris Kultúra Kutatócsoport monográfiák 3.
Szerkesztette: H. Nagy Péter – L. Varga Péter
A kötet
szerzői: H. Nagy Péter, Keserű József, Lapis József, L. Varga Péter, Nemes Z.
Márió, O. Réti Zsófia
Megjelenik
áprilisban!
Prae Kiadó, 2022
270 oldal, 3290 Ft
Fülszöveg
Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport monográfiák harmadik kötete hat szerző tanulmányait tartalmazza, melyeket a komplexitás iránti érzékenység köt össze. A hat hosszabb gondolatmenet hatféle útvonalon közelíti meg a népszerű kultúra egy-egy területét, a választott jelenségrendszer komplex értelmezését nyújtva. Az összetettség tehát nemcsak a tárgykörök tulajdonsága ebben a közös vállalkozásban, hanem az interpretációk jellemzője is. H. Nagy Péter a popkultúra-kutatás lehetőségeiről, majd Lady Gaga Dance In The Dark című produkciójáról ír. Nemes Z. Márió esszéje a hibridizációval foglalkozik, miközben Dan Simmons és China Miéville műveit olvassa. Réti O. Zsófia a retro jelenségét járja körül, és a Ready Player One-t elemzi. Keserű József a fantasy eljárásait a világépítés felől tárja fel, Középfölde és Westeros térképén tájékozódva. L. Varga Péter fejezete a posztpandémiás kórképre koncentrál Stephen King Végítélet című regényeposzában. Lapis József pedig átfogó képet nyújt a kortárs magyar irodalom disztópikus–(ellen)–utópisztikus vonulatáról.
A Poptechnikák című könyv a populáris kultúrával foglalkozó szakemberek mellett azoknak is ajánlható, akik elmélyültebben szeretnék tanulmányozni a népszerű kultúra speciális rétegein túl azt a hálózatot is, amelyet az itt szóba kerülő, továbbgondolásra ösztönző komplex jelenségek alkotnak.
Idézet a kötetből:
„... a kapcsolatrendszerekre irányuló figyelem, illetve annak feltételezése, hogy bár minden tudományágnak mások a céljai, a világunk leírásakor mégis több tudományterület sikeresen kommunikálhat egymással, szükségszerűen vezetett el a popkultúra komplex szemléletéhez. A hálózatkutatás 21. századi eredményeiből tudjuk, hogy minden komplex rendszer mögött egy bonyolult hálózat áll, és az határozza meg az adott rendszer elemei közötti kapcsolatokat. Ezek a bonyolult kölcsönhatások többféle elemből tevődnek össze, és az adott jelenséget a komponensek egymást feltételező dinamikája alakítja ki. A popkultúra kutatóit általában a teljes tájkép nyűgözi le, de annak megpillantásához a különféle szinteken végzett vizsgálatok is szükségesek. Ahogy a kortárs kultúrakutatást meghatározó kérdésirányok lényegében különböző elméletek kombinációját és szelekcióját feltételezik egyszerre, úgy a populáris kultúra kutatása is a különböző megközelítési útvonalak problémacentrumainak egymáshoz illesztésével kutatható korszerű módon.”
Tartalom
Előszó
A popkultúra rétegei. Dance In The DarkH. Nagy Péter
Boldog Bábel és digitális Pompeji. A hibridizáció alakzatai
a posztmodern popkultúrában
Nemes Z. Márió
Replikánsok és replikátorok. Az elhúzódó
nyolcvanasévek-nosztalgiáról a popkultúrában
O. Réti Zsófia
Keserű József
Lázálmok után. Posztpandémiás kórkép
Stephen King The Standjében
L. Varga Péter
Szenvedő szerkezetek. (Ellen-)utópisztikus hagyomány
a kortárs irodalomban
Lapis József
Előszó
Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport a megalakulását (2013) követő években úgy határozta meg a tevékenységi körét, hogy a műhelymunkára és az együttműködésre helyezve a hangsúlyt, a tagok különböző tudományos érdeklődéséből fakadó előnyöket kihasználva, a popkultúra kapcsolatrendszereivel kíván foglalkozni. Kiindulópontként először is azt tudatosította tehát, hogy a team munka nem a szakterületi zártság erősítésével, hanem ellenkezőleg, a többféle speciális nézőpont egymás melletti alkalmazásával lehet eredményes. Mintha egy kirakós darabjai lennének szétszórva közöttünk, a képet pedig ezek összeillesztésével tudnánk kirakni. Ki-ki a maga részével járul hozzá a végeredményhez, de ahhoz, hogy elhelyezhesse ezt a darabot, látnia kell a többi részletet is, amely meghatározza az övét. A csapatmunkának éppen ebben van az egyik előnye, hiszen – a kultúra kutatására alkalmazva ezt a hasonlatot – senki sem teheti meg, hogy ne vegye figyelembe a hálózat többi elemét, mert egyetlen részlet önmagában félrevezető lehet, túlértelmezéseket és improduktív hierarchiákat generálhat, és ennek felismerése sem lehetséges a kontextus nélkül. Az egyénhez képest viszont a kutatócsoport hatékonysága/teljesítménye megsokszorozódik.
Másrészt a kapcsolatrendszerekre irányuló figyelem, illetve annak feltételezése, hogy bár minden tudományágnak mások a céljai, a világunk leírásakor mégis több tudományterület sikeresen kommunikálhat egymással, szükségszerűen vezetett el a popkultúra komplex szemléletéhez. A hálózatkutatás 21. századi eredményeiből tudjuk, hogy minden komplex rendszer mögött egy bonyolult hálózat áll, és az határozza meg az adott rendszer elemei közötti kapcsolatokat. Ezek a bonyolult kölcsönhatások többféle elemből tevődnek össze, és az adott jelenséget a komponensek egymást feltételező dinamikája alakítja ki. A popkultúra kutatóit általában a teljes tájkép nyűgözi le, de annak megpillantásához a különféle szinteken végzett vizsgálatok is szükségesek. Ahogy a kortárs kultúrakutatást meghatározó kérdésirányok lényegében különböző elméletek kombinációját és szelekcióját feltételezik egyszerre, úgy a populáris kultúra kutatása is a különböző megközelítési útvonalak problémacentrumainak egymáshoz illesztésével kutatható korszerű módon. A vizsgálati szintek és az elméleti előfeltevések reflexiójával is összefügg, de magából a tárgyból is következik, hogy különbséget kell tennünk komplexitás és összetettség között.
A kultúrakutatásban rendre megfigyelhető, hogy az elemzők komplexitás alatt bonyolultságot értenek, és vagy leegyszerűsítésre, vagy pedig a tapasztalt összetettség növelésére törekszenek. A komplex rendszereknek azonban van egy nagyon lényeges sajátosságuk a bonyolult viszonyokhoz képest. Ez abban ragadható meg, hogy a komplex rendszer viselkedése túlmutat a részek puszta összegén. Tipikus példája ennek a természetből az esőerdő, melyben fajok milliói élik életüket külön-külön, de együtt alakítva ki az ökoszisztémát; vagy a hangyaváros, melyben minden egyed teszi a maga dolgát, de a boly képes emlékezni, és társadalomként működni. John H. Hollandnek, a Complexity című könyv szerzőjének van minderre egy még hétköznapibb példája, mely ugyanakkor fogas kérdéssel szembesít. Vegyünk egy egyszerű homokkupacot, amely idővel elkezd szétesni. Ahogy a folyamat zajlik, a kupac elveszti körvonalait, majd szétszórt homokszemcsék halmazává válik. A kiindulópontot és a végeredményt nem nehéz azonosítani, viszont azt a pontot valószínűleg nem lehet kijelölni, ahol a homokkupac már nem kupac. Valahol a folyamat közepe táján van egy nehezen behatárolható terület, ahol a komplexitás elveszik, vagy ha a folyamat fordított irányú, létrejön.
Ha mindezt a kultúrára, pontosabban a populáris kultúrára vonatkoztatjuk, máris látszik, hogy milyen szemlélet vezet általában olyan leegyszerűsített képhez, mely nem veszi figyelembe az imént jelzett tulajdonságokat. A populáris tájkép bonyolultságát sok esetben érzékelik a kutatók, de már jóval kevesebben merészkednek a komplexitás területére. Az utóbbihoz ugyanis arra lenne szükség, hogy ne csak az elemeket, de az elemekből összeálló praxisokat, műfajspektrumokat, mintázatokat és rendszerszintű mozgásokat is tanulmányozzák. Ez nem kis feladat, de nem is lehetetlen vállalkozás, mert amint a komplexitás megjelenik, az elemek végtelen halmazát már nem kell külön-külön számításba vennünk. Nagyon leegyszerűsítve, ennek a programnak és megközelítési útvonalnak a kutatás-módszertani lehetőségei és kultúraszemléleti vonatkozásai érdeklik az MA PKK-t, és ennek a kiadványnak is ez lehet az elméleti elrugaszkodási pontja. Talán fölösleges külön hangsúlyozni, hogy a hat tanulmány szerzői önállóan építették fel gondolatmeneteiket, de a komplexitáshoz való eljutás szempontjából ez a hat tanulmány egy hetedik szintet hozott létre, melyet szintén leírhatunk a címben jelölt fogalommal. Vegyük sorra, hogy az egyes fejezetek mivel járulnak hozzá a téma komplexitásának leírásához és a populáris kultúra komplex megközelítéséhez.
H. Nagy Péter A popkultúra rétegei című tanulmányában olyan dinamikus popkultúra-fogalom megragadására törekszik, amely reflektál népszerű kultúra és tömegkultúra különbségére, és az ebből a differenciából következő műfaji, befogadásbeli és mediális meghatározottságra. Ugyanakkor a popkultúrán belül lezajló klasszikusképződés eseményeire szintén kitekintve, a popkultúrára mint saját jogán előálló és ily módon önreflexív, a kutatásmódszertant egyaránt kijelölő jelenségegyüttesre fókuszál, amely révén a popkultúra-kutatás metapraxisai markánsan kirajzolódnak. Ez a szemlélet és a vizsgálódás gyakorlata már nem annyira a popkultúra és a magaskultúra szembenállásából, majd a népszerű kultúra magaskultúra általi idézéséből, átlényegítéséből vagy bekebelezéséből indul ki, hanem olyan rendszerként tekint a népszerű kultúrára, mint ami maga jeleníti meg és fokozza saját komplexitását. Mindezt a tanulmány nemcsak teoretikus szinten veti fel, de alkalmazhatóságát be is mutatja egy értelmezési sorozatban Lady Gaga Dance In The Dark című produkcióját elemezve.
Hasonló kiindulópontból tekint a hibridizáció jelenségére Nemes Z. Márió Boldog Bábel és digitális Pompeji című tanulmányában, amely – a hibrid elevenség történeti, műfaji és poétikai jegyeiből kiindulva, a magaskultúra purifikációs eljárásaitól a kortárs populáris kultúra ezen eljárásokat fölülíró, átkódoló, burjánzó vitalitásáig – rétegzett képet ad a populáris kultúra hibridizáló esztétikájáról. A spekulatív fikció néhány példáján, Dan Simmons Ílion-duológiájának, illetve China Miéville Bas-Lag-trilógiájának az elemzése révén összetett kép bontakozik ki arról a hibriditásról, amely hol eufóriaként, hol fóbiaként beíródva a popkultúra történetébe és esztétikájába, viszonylagosítja a hierarchikus kultúrafelfogás rögzült sémáit.
A populáris kultúra történetiségének, valamint e történetiség előállásának, sőt előállításának egyik konkrétan is megragadható mozzanata a nosztalgiafaktor és a retró-esztétika, amely a nyolcvanas évek popkulturális világának archiválására és újraszituálására irányul. Réti Zsófia Replikánsok és replikátorok. Az elhúzódó nyolcvanasévek-nosztalgiáról a popkultúrában című tanulmányának kiindulópontja az a tapasztalat, mely szerint a (pop)kultúra nagyjából harmincévenként rendszerezi és esztétizálja saját, ebben a távlatban mindig három évtizedre visszanyúló eredetét. Így tekintve a 2010-es évek egyik jól tetten érhető, izgalmas trendje volt a nyolcvanas évek popkultúra-jelenségcsoportjainak újrakódolása, és ez a folyamat annak is megteremtette a lehetőségét, hogy a változó technomediális feltételeket figyelembe véve, az archiváció és az aktivizálás kettős dinamikáját érzékeljük a populáris kultúrában. Ez a kérdezőhorizont új szempontokkal gazdagítja a kultúra progressziójának értelmezhetőségét is, és a popkultúra esztétizáltságát az átörökíthetőséggel és a történetiséggel hozza összefüggésbe. A népszerű kultúra jelenségeinek poétikai, retorikai, esztétikai teljesítménye továbbvezet a korszakretorikákhoz, amelyek pedig az említett technomediális lehetőségfeltételek változásának összefüggésében határozzák meg a korszakokhoz való viszonyunkat.
A popkultúra egyes zsánereinek belső fejlődése, az említett klasszikusképződés mozzanatai a jelenségek komplexitását villantják föl. A fantasy világépítő stratégiái és technikái például egyszerre mutatnak rá e stratégiák és technikák belső jegyeire – az alkotóktól és befogadóktól is részben függetlenedő epikus világok összetettségére –, valamint külső jegyeire, amelyeket legjobban talán a transzmedialitás fogalma foglal össze. Keserű József A világépítés komplexitása a fantasyben címet viselő tanulmánya ez utóbbi alapján, valamint a térkép világokat leíró és konstruáló szerepe, a hatalmi viszonyokat is érzékeltető jellege révén, példák segítségével – mint amilyen A Gyűrűk Ura vagy a Trónok harca – érzékelteti, hogy a szóban forgó zsáner a belemerülésnek és a részvételnek azokat az izgalmas lehetőségeit teremti meg, amely a popkultúrát mint nyílt, befogadói kultúrát teszi láthatóvá. A világépítés transzmediális és belső mozzanatai egyúttal a fiktív világok önazonosságáért is felelősek, azért, hogy az adott fantáziavilág saját – idő- és térbeli – kiterjedése hitelessé válhasson.
L. Varga Péter Lázálmok után? Posztpandémiás kórkép Stephen King The Standjében című dolgozata a szóban forgó King-regény politikai vetületeit veszi számba. A 2020 kora tavaszán kitört koronavírus-járvány újra az érdeklődés homlokterébe helyezte e terjedelmes művet (a CBS ettől függetlenül, ez év végén tette elérhetővé a regény új sorozatadaptációját). A tanulmány a pandémiák popkulturális kontextusának rövid, jelzésszerű felvillantását követően a történet és a szereplők térhez és mozgáshoz (vándorláshoz, zarándoklathoz) való viszonyát taglalja, amely nem marad érintetlen történelem, politika és technológia kérdéseitől sem. Sőt politika és technológia modern kori összefonódása az egyik kitüntetett szempontjává válik a posztpandémiás világ értelmezésének, ami a szereplők – jók és rosszak – életét ugyanúgy meghatározza. A bevett sémákkal szemben viszont az interpretáció nem „jó és gonosz párharcát” tekinti mérvadónak a regényben, hanem a történeti-politikai szituáltságot, ami viselkedésminták, politikai eszmék és hatalomtechnikák újragondolására sarkallják a szereplőket és az olvasót egyaránt. Mindezek együttesen dinamizálják a The Stand politikai vízióját, és megengedik a következtetést, hogy King regénye a post-truth világban tudományos, erkölcsi és politikai kiállásként is olvashatóvá váljék.
Nincs ez másképp a disztópiák és ellen-utópiák esetében sem, ahol arra figyelhetünk föl, hogy a többnyire a jövőbe helyezett cselekmény környezetéül szolgáló világok saját világunkra vonatkozóan válnak beszédessé. Lapis József Szenvedő szerkezetek. (Ellen-)utópisztikus hagyomány a kortárs irodalomban című tanulmánya átfogó képet nyújt elsősorban a kortárs magyar irodalom disztópikus-(ellen-)utópisztikus, népszerű és szerteágazó poétikai megnyilvánulásokat magába foglaló trendjéről, kitekintve a nemzetközi példákra, valamint a zsáner időbeli előzményeire. Ez a hatástörténeti összefüggésekre is rámutató konstrukció egymástól eltérő művek sokaságát lépteti párbeszédbe, miközben műfaji és poétikai mikroelemzések révén hangsúlyozza nem csupán a zsánerben lévő potenciált, hanem egyúttal azt is, hogy a popkultúra és magaskultúra ebben a rendszerben nem annyira differenciálható rendszerekként, mint inkább együtt, heterogén halmazt alkotva hoznak létre – irodalomtörténeti tekintetben is számba vehető – komplexitást.
Könyvünket a populáris kultúrával foglalkozó szakembereknek és mindazoknak ajánljuk, akik elmélyültebben szeretnék tanulmányozni a népszerű kultúrának nem csupán az egyes speciális jelenségeit, szűkebb témaköreit, de azt a hálózatot is, amelyet e jelenségek alkotnak, valamint e komplex rendszernek a működésmódját, természetét. Bízunk benne, hogy az itt következő írások a megközelítési lehetőségek, illetve a kutatásmódszertan tekintetében is hasznossá válnak, és továbbgondolásra ösztönöznek.
A szerkesztők
Előrendelhető a kiadó webáruházában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése