A military scifi nagymesterének legújabb kötete
Marko Kloos: Mentőakciók
Frontvonalak 6.
(Points of Impact)
Az emberiség megnyerte a csatát a Marson, de minden eddiginél nagyobb veszéllyel néz szembe.
Megjelenik február 22-én!
Fordította: Farkas István
Fülszöveg
A nyurgák invázióját visszaverték, hajóik elhagyták a Naprendszert. Andrew Grayson a Marson teljesít szolgálatot, bevetésein a bolygón még megbúvó, kisebb-nagyobb nyurgafészkeket számolja fel. A Naprendszeren kívüli helyőrségeken azonban továbbra sem nyugodhatnak meg az egységek, az idegen faj jelenléte állandó a közelükben.
Graysonra és deszantgép-pilóta feleségére, Halley-re egy új küldetés vár. Olyan, amilyenben eddig nem volt részük. Ráadásul mindkettejükre parancsnoki feladatot ruháznak, így már nem csak a saját életükért felelnek. A nyurgák pedig készülnek valamire, és úgy tűnik, hogy ismét sikerül alaposan meglepniük mindenkit.
Grayson hamarosan a káosz és pusztítás kellős közepében találja magát. És ezúttal már nem csak a túlélésért fizetendő súlyos árat kell mérlegelnie, hanem szembe kell néznie a végtelen háború pszichés hatásaival is.
Idézet a kötetből
„Felnőtt életem legnagyobb részét háborúzással töltöttem. Amikor még gyerek voltam, a szociális lakóövezetekben nemigen lehetett mást csinálni, mint bajba kerülni, vagy a tévét bámulni. Mivel abban nem voltam elég jó, hogy kimásszam a csávából, az utcákon csatangolás helyett inkább olvastam, és vadul néztem a sorozatokat.
A kedvenceim a háborús sorozatok voltak, amelyek évekig mentek. Ugyanaz az állandó szereplőgárda, akiket közelebb éreztél magadhoz, mint a saját családodat, akik összeszorított szájú altiszteket és tiszteket játszottak, és akik folyamatosan az Ellenséggel csatáztak, minden évadban másikkal. Néhány sorozat, ma már tudom, hiperhazafias maszlag volt, mások viszont nyersebbek, sőt néha akár kritikusak is a háborús gépezettel szemben, de volt egy közös vonásuk: mind győzelemmel végződött. Lehet, hogy elképesztő áron vívták ki azt a győzelmet, rengeteg áldozattal, de soha nem férhetett hozzá kétség, hogy az Ellenséget térdre kényszerítették.
Amint az kiderült, lószar volt az egész.
A valódi háború, na, az piszokul nem ilyen. A valódi háborúban a legtöbbször nem ennyire egyértelmű, hogy ki nyert. Néha összeméritek a fegyvereiteket az Ellenséggel, és mindketten elcsigázva, kimerülve, mentálisan összeverve vonultok vissza a harcból anélkül, hogy a tiszta győzelmet bármelyikőtök is felmutathatná. Nem lesz egy földdarab, egy célkitűzés, amire rá lehetne mutatni, hogy „ez az, amit katonák és tengerészek tízezreinek életét feláldozva kiérdemeltünk”. Néha mindkét oldalnak egyszerűen csak le kell már állnia, mert nem képesek folytatni a harcot – annyira kivéreztették ugyanis a másikat, hogy egyszerűen nincs tovább, de túl sok áldozatot hoztak, hogy elismerjék a vereséget. Így aztán mindkét fél visszavonul a szorítóban a saját sarkába, épp csak annyi időre, hogy összeszedje magát egy következő menetre.”
A szerzőről
Az eredetileg német származású, de egy ideje már az USA-ban élő Marko Kloos korunk egyik legnépszerűbb military sci-fi-írója. Fiatalon hosszú ideig szolgált katonaként a hazájában, de miután leszerelt és a tengerentúlra költözött, egyre több időt szentelt a könyveknek és az írásnak. 2008-ban elvégezte a Viable Paradise nevű workshopot, ahol többek közt John Scalzi is tanította az írás fortélyaira.
A Frontvonalak című első regénye először magánkiadásban jelent meg 2013-ban, és váratlan sikerének köszönhetően a folytatásokra már lecsapott az Amazon imprintje, az SF regényekkel foglalkozó 47North. A sorozat jelenleg hét részből áll, a szerző a hatalmas sikerére tekintettel folytatja az eredetileg hatkötetesre tervezett sorozatát. Már a nyolcadik köteten dolgozik.Kloos New Hampshire-ben él a feleségével és két gyerekével.
BELEOLVASÓ
1.
AZ OLYMPUSI JÁRŐR
– Kontaktus relatív negyven foknál, százados.
A pilóta udvarias figyelmeztetése kizökkentett a félálomból, amiben az elmúlt negyedórát töltöttem. Felegyenesedtem a lehajtható ülésben, és szemügyre vettem az előttem lévő konzolkijelzőt. A deszantgépet dobálta kicsit az erős szél, de három hónapnyi végtelen atmoszferikus járőrözés után a Mars felett bármit képes voltam átszundikálni, ami kisebb volt, mint egy négyes fokozatú hurrikán.
– Pillanat – feleltem. – Nézem az optikán.
Ez a gép is egy Dragonfly volt, de nem a szabványos „harcitaxi”- változat. Egy Dragonfly-SR volt: módosított modell, amelyet kifejezetten erre a feladatra optimalizáltak. Az SR külső páncélzatát telepakolták nagy nagyítású optikai szenzortömbökkel. A nyurgák nem látszanak sem a radaron, sem az infrakeresőkön, de a kamerák lencséi elől nem tudnak elbújni. A dolog hátránya, hogy mivel a Marson folyamatosan pocsék az időjárás, hosszú és dögunalmas járőrküldetéseket kellett repülnünk az alacsony felhőtakaró alatt, hogy kiszúrjuk a kószáló nyurgákat. Nyolc- órás szolgálatok kijelzőket bámulva egy alacsonyan repülő, szél dobál- ta deszantgépen. Az SR-ek rakéták helyett póttartályokat hordoztak a szárnypilonokon, így aztán majdnem tizenkét órát lettek volna képesek a levegőben tölteni, de az emberi személyzet állóképessége korlátozta a lehetőségeket.
– Nocsak, nocsak, Nyurga úr – dünnyögtem, amikor megláttam az ismerősen hórihorgas sziluettet pár kilométerre előttünk, kicsit balra elvonulni. Pillanatokkal később az optikai szenzortömb szoftvere is fel- ismerte, és kiemelte körvonalait. Egy második nyurga is felbukkant az első után a ködből.
– Célpont! – igazoltam vissza a pilótának. – Két nagy ellenséges organizmus, irányuk nulla-öt-nulla, távolságuk négyezer-ötszáz, sebességük ötven kilométer per óra.
– Igencsak sietnek valahova – jegyezte meg a pilóta. – Mintha kicsit ijedősek lennének.
– Maga is az lenne, ha minden egyes alkalommal irányított rakétákat kapna az arcába, valahányszor kidugja az orrát egy kis sétára.
– Mi a terv, parancsnok? – kérdezte a pilóta.
Egy pillanatra elgondolkodtam. A felszínjáró nyurgákra általában kérdezés nélkül lövünk, de ez a kettő nem úgy mozgott, mintha csak megijedtek volna a hajtóműveink zajától, hanem mint akiknek valami céljuk van. A Dragonfly csöndes gép, de azok a nyurgák, akik mostanáig életben maradtak, minden bizonnyal a legóvatosabbak és legijedősebbek az összes közül, és ki tudja, észrevettek-e bennünket, miközben több mint négy kilométerre voltunk tőlük, kilencszáz méter magasan.
– Csináljunk szűken egy teljes jobb fordulót, aztán meg egy nagyívű balos hurkot – adtam ki az utasítást a pilótának. – Tartsuk a négy kilométeres távolságot. Látni akarom, hogy hová mennek.
– Parancs értettem.
A deszantgép jobbra dőlt a fordulóhoz, ami pillanatnyilag növelni kezdte a távolságot a nyurgák és közöttünk, de a kameratömböket számítógépes precizitás irányozta továbbra is az ellenségeinkre. Elképesztően unalmas és munkaigényes dolog kizárólag az optikára hagyatkozva levakarni a nyurgákat a bolygófelszínről, így viszont az aktív elektromágneses sugárzás nem árulja el nekik, hogy jövünk.
Három évvel ezelőtt, a Második Marsi Csatában alaposan megszórtuk a bolygót nukleáris töltetekkel. Minden egyes nyurga település gyakorlatilag egy épülő maghajót rejtett a marsi sziklába ágyazva, mi pedig minden ilyen hajóépítő településre bunkerromboló atombombákat dobtunk.
Agave Könyvek Kiadó
A szerző és a sorozat korábbi kötetei az Agave Kiadónál
Marko Kloos kötetei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése