V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete (The Invisible Life of Addie LaRue) - ("„Annyira elmerültem benne, hogy teljesen megfeledkeztem a való világról.” Jodie Picoult ")

 „Tökéletes egyensúly a sötétség és a fény, a mítosz és a valóság között.”
Alix E. Harrow

„Dacos, örömteli lázadás az idő, a sors és maga a halál ellen.”
Peng Shepherd

V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete
(The Invisible Life of Addie LaRue) 

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni.
Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

V. E. Schwab tavaly ősszel megjelent regénye letarolta az amerikai piacot, több mint 200.000 példányos eladásával az elmúlt évek egyik legnagyobb fantasy sikere lett, ráadásul a mai napig megtalálható az ország nemzeti listájának legjobb húszas mezőnyében.

Több kritikus szerint ő napjaink legjobb fantasy szerzője, tehetségét Neil Gaimanéhez hasonlítják, aki ugyancsak rendkívüli elismeréssel beszélt erről a könyvről.

A filmkészítési jogok már a nemzetközi megjelenés előtt elkeltek.

Megjelenik augusztus 31-én!
Agave Könyvek Kiadó

Fordította: Ballai Mária

Fülszöveg

 

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredésében fausti alkut köt egy titokzatos szellemalakkal, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. A férfi megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa a titokzatos kísértet, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének. 

 

 Blörbök

“Addie LaRue arra kárhoztatott, hogy mindenki elfelejtse, ennek ellenére ellenállhatatlanul felejthetetlen karakter, és története a valószerűtlen halhatatlanság legélvezetesebb meséje.”
Neil Gaiman

„Az Addie LaRue láthatatlan élete egy olyan könyv, ami tökéletes egyensúlyt teremt a sötétség és a fény, a mítosz és a valóság között. Ironikus, de felejthetetlen.”
Alix E. Harrow

„Victoria Schwab egy évszázadokon átívelő, szédítő, kaleidoszkópszerű kalandra csábít minket, amely tele van szeretettel, veszteséggel, művészettel és háborúval – közben ezernyi apró, varázslatos pillanattal kápráztatja el az érzékszerveinket. Az Addie LaRue láthatatlan élete éppúgy a hatása alá vonja az olvasókat, mint a hősnőt a fausti alkuja. A regényben gyorsan követik egymást a fordulatok, és hol összetörik az olvasó szívét, hol örömmámorban úsztatják az igazán remek és elvetemült fondorlatok miatt.”
Naomi Novik

„Annyira elmerültem benne, hogy teljesen megfeledkeztem a való világról.”
Jodie Picoult

„Az Addie LaRue láthatatlan élete egy olyan könyv, amilyenbe csak egyszer fut bele az ember élete során... Dacos, örömteli lázadás az idő, a sors és maga a halál ellen – hatásosan emlékeztet arra, hogy a szerelem az egyetlen, ami elég varázserővel rendelkezik ahhoz, hogy mindent legyőzzön.”
Peng Shepherd

„Az Addie LaRue láthatatlan élete Schwab egyik korábbi regényéhez sem hasonlít – nagyszabású, mégis bensőséges, elsöprő erejű, de nem terjengős... Ha Addie bizonyít valamit, az az, hogy a tetteink és kapcsolataink hatása sokkal nagyobb és hosszabb életű annál, mint gondolnánk. Az Addie arcán szétszóródó hét szeplőhöz hasonlóan mi is létrehozzuk a saját csillagképünket, és én a mostani sötét időszakot fényesebbnek éltem meg amiatt, hogy az enyémben Addie is szerepelt.”
Slate

„Schwab csodás stílusban boncolgatja, milyen annak, aki olyan sokáig volt egyedül, hogy halálra rémül, amikor végül társra talál... Addie egy önálló és magával ragadó szereplő, akinek minden nehézség ellenére sikerül nyomot hagynia a világban.”
USA Today

„Schwab története szívet melengető és magával ragadó. A múltban játszódó részek azt a benyomást keltik, mintha gyertyafénynél olvasnánk őket... A könyv nem más, mint egy utalás arra, hogy a nőket kitörölték a feljegyzett történelemből. Ez az utalás azonban olyan finom, hogy szinte fel sem tűnik. Addie LaRue egy metafora, egy nő, aki szó szerint azért küzd, hogy észrevegyék, miközben éli a saját életét. Végig szurkoltam neki.”
New York Times Book Review

„Az utóbbi idők egyik legösztönzőbb, legellenállhatatlanabb és legelbűvölőbb regénye.”
Washington Post

„A szépirodalmi fikció eszköztára nem különül el lényegesen a többi fikcióétól, és V. E. Schwab új könyve, az Addie LaRue láthatatlan élete nemcsak a műfajában lenyűgöző könyv, hanem egy lenyűgöző könyv és kész... pompás, magával ragadó történet... Schwab gondos, ambiciózus és igényes író, aki sem a szereplőit, sem az olvasóit nem ereszti a markából... Ez a könyv nem keveri a műfajokat, nem haladja meg őket, hanem egyszerűen lényegtelenné teszi a létezésüket.”
Chicago Review of Books

„Egy életmű csúcsa... Átható, lírai próza, erkölcsi szempontból összetett, elbűvölő szereplők, egyedi mágia teljesen újszerű köntösben. Minden bizonnyal örök kedvenc lesz... Meghazudtolja a műfajokat, keveri a romantikát a történelemmel, a fantasyt a borzalmakkal ez a különböző korokon átívelő történet. Egy fiatal (és valójában nagyon idős) nőről szól, aki hol felülmúlja a halandókat, hol alulmarad velük szemben... romantikus, nagyra törő, kihívóan és határozottan reményteli történet. Egyszerre nagyszabású és bensőséges, olvasása közben felmerül a kérdés, hogy mi a művészet... Schwab a műfaj egyik legtehetségesebb írója... A könyv őszintén szólva bravúros és ámulatba ejtő.”
Tor.com 

V. E. Schwab

 

Részlet a kötetből

És Henry most már tudja, hogy túl sokat ivott.Próbált eljutni arra a pontra, ahol már nem érez semmit, de úgy gondolja, továbbment a kelleténél, és egy rosszabb helyre tévedt. Forog vele a világ, és ez az érzés már rég nem kellemes. Talál pár tablettát a hátsó sebében, még a testvére, Muriel adta neki a legutóbbi találkozásuk alkalmával. Azt mondta róluk, hogy kis, rózsaszín esernyők. Henry lenyeli őket, miközben a csepergés felhőszakadássá fajul. Csöpög a víz a hajából, kis erekben folyik végig a szemüvegén, és átáztatja az ingét.
Nem érdekli.
Talán az eső majd tisztára mossa.
Talán elmossa őt magát is.
Elér a házig, ahol lakik, egy darabig ácsorog a járdán, bámulja a tetőt és az eget. Valahogy ráveszi magát arra, hogy felmenjen a kapuig vezető hat lépcsőfokon, majd az azt követő huszonnégyen, bár tudja, a lakásában egy olyan múlt várja, amely nem tartogat neki jövőt. Ezért a lépcső tetején leroskad, hátradől, majd feltápászkodik. Egyszer csak a tetőn találja magát. Nem emlékszik, hogy került oda. Azon tűnődik, hány lépést kellene megtennie a széléig. Erőt vesz magán, megszakítja ezt a gondolatmenetet, a szeméhez nyomja a tenyerét, és azt mondja magának, hogy ez csak egy vihar.
Be kell deszkáznia az ablakokat, és ki kell várnia a végét.
Ez csak egy vihar.
Ez csak egy vihar.
Csak egy…
Nem tudja, mikor jelenik meg mellette a férfi.
Az egyik pillanatban még egyedül van, a másikban már nem.
Kattan egyet egy gyújtó, majd Henry látótere szélén megjelenik egy kis, táncoló láng. Aztán megszólal egy hang. Egy másodpercig olyan, mintha mindenhonnan áradna felé, aztán pontosan maga mellől hallja.
– Pokoli este.
Egy kérdés kérdőjel nélkül.
Henry oldalra pillant, és egy férfit pillant meg, aki elegáns, szénfekete öltönyt visel a kigombolt, fekete ballonkabátja alatt. Egy rémes pillanatig azt hiszi, a bátyja, David az. Aki azért jött, hogy emlékeztesse arra, mennyi mindenben csalódást okozott.
Az idegennek ugyanolyan fekete haja és kiugró állkapcsa van, mint a testvérének, de David nem dohányzik, soha életében nem keresné fel Brooklynnak ezt a részét, és korántsem ilyen jóképű. Minél tovább bámulja Henry az ismeretlent, annál kevesebb hasonlóságot fedez fel – és annál inkább tudatosodik benne, hogy a férfi nem lesz vizes.
Holott még most is zuhog az eső, és egyre jobban átáztatja a fiú gyapjúkabátját és pamutingét, hideg kezeket tapasztva a bőréhez. Az elegáns öltönyt viselő idegen semmilyen erőfeszítést nem tesz arra, hogy megóvja a gyújtó kis lángját vagy a cigarettát az esőtől. Szív egy nagy slukkot, és felfelé biccenti a fejét, mintha már várta volna az esőt.
Nem érik testét az esőcseppek.
Mindenhová potyognak körülötte, de ő száraz marad.
Henrynek arra gondol, hogy talán szellem. Vagy varázslat. Vagy ami a legvalószínűbb: hallucináció.
– Mit szeretnél? – kérdezi az idegen, miközben még mindig az eget bámulja.
Henry ösztönösen összerezzen, de a férfi hangja nem dühös, csak kíváncsi, érdeklődő. Feje lassan lefelé billen, majd Henryre néz. A fiú még soha nem látott olyan zöld szempárt. Olyan fényes, hogy csillog a sötétben.
– Most, ebben a pillanatban – pontosít az idegen. – Mit szeretnél?
– Boldog akarok lenni – felel Henry.
– Ah – sóhajt fel az idegen, miközben füst kúszik ki az ajkai közül –, azt senki nem adhatja meg neked!
Te nem.
Henrynek fogalma sincs arról, ki ez a férfi, vagy egyáltalán valóságos-e, de még az alkohol és a kábítószer ködén keresztül is világosan látja, hogy össze kellene végre szednie magát és be kellene mennie a házba. De nem tudja rávenni a lábát arra, hogy megmozduljon, túlságosan ránehezedik a világ, és most előtörnek, áradnak belőle a szavak.
– Nem tudom, mit akarnak tőlem – panaszolja. – Nem tudom, milyennek kellene lennem. Azt mondják, legyek önmagam, de nem gondolják komolyan, és én ebbe belefáradtam… – mondja elbicsakló hangon. – Belefáradtam abba, hogy csalódást okozok. Hogy olyan… nem arról van szó, hogy egyedül vagyok. Azzal nincs bajom. De ez… – Ujjaival az inge elejét markolássza. – Ez fáj.
Egy kéz emelkedik felfelé az álla alatt.
– Nézz rám, Henry! – mondja az idegen, akinek be sem mutatkozott.
Henry felpillant, a ragyogó szempárba néz. Lát benne gomolyogni valamit, mintha füst lenne. Az idegen gyönyörű, de vonásai egy farkast idéznek. Mohó és átható a tekintete, smaragdja rávetül a fiúra.
– Tökéletes vagy – duruzsolja a férfi, és hüvelykujjával végigsimítja Henry arcát.
Hangja olyan, mint a selyem, és Henry elolvad tőle, elolvad az érintésről, már-már az egyensúlyát is elveszti, amikor a férfi keze eltávolodik tőle.
– A fájdalom szép is tud lenni – mondja az idegen füstfellegeket eregetve. – Átalakító, teremtő erővel bír.
– De én nem akarok fájdalmat érezni – siránkozik Henry rekedt hangon. – Azt akarom, hogy…
– Azt akarod, hogy szeressenek.
Erre egy halk, üres hang felel, félig köhögve, félig zokogva.
– Igen.
– Akkor hagyd, hogy szeressenek!
– Úgy beszélsz, mintha az olyan egyszerű lenne.
– Az is. Ha hajlandó vagy megfizetni az árát.
Henryből fuldokló nevetés tör fel.
– Nem a megfizethető szerelemre vágyom.
Az idegen arcán átvillan egy sötét mosoly.
– Én meg nem a pénzről beszélek.
– Hanem?
Az idegen kinyújtja a kezét, és Henry szegycsontjára teszi.
– Az egyetlen olyan dologról, amit minden ember adni tud.
Henry egy pillanatig azt hiszi, az idegen a szívét akarja, még ha az össze is van törve – aztán megvilágosodik. Egy könyvesboltban dolgozik, sok hőskölteménnyel, allegóriával és mitológiai történettel találkozott már. Sőt, az élete első kétharmadát szent iratok tanulmányozásával töltötte, serdülőkorában rendszeresen olvasott Blake-et, Miltont és Goethét. De sok idő telt el azóta, hogy bármelyiket is többnek tartotta volna a mesénél.
– Ki vagy te? – kérdezi.
– Én vagyok az, aki ha gyújtóst lát, tüzet gyújt vele. Aki gondozásba veszi az emberi képességeket.
Henry az idegenre mered, akinek továbbra is száraz maradt a ruhája. Ördögi szépséget fedez fel az ismerős arcban, és hirtelen kígyószerűnek látja a szemét. Tudja, mivel áll szemben: egy éber álommal. Korábban is tapasztalt már hasonlót egy-két alkalommal, amikor kíméletlenül begyógyszerezte magát.
– Nem hiszek az ördögben – jelenti ki. – És nem hiszek a lélekben sem.
Az idegen a nyakát nyújtogatja.
– Akkor nincs mit vesztened.
Ekkor visszaárad a fiúba az a csontig hatoló bánat, amelyet az idegen társasága pár percig csillapított. Mintha még nagyobb nyomás nehezedne a berepedezett üvegre. Henry kicsit meginog, de az idegen elkapja.
A fiú nem emlékszik arra, mikor került elé a férfi, de most szemtől szemben állnak egymással. És amikor az ördög újra megszólal, új mélységet kap a hangja, egyenletes melegség árad belőle, és a fiúnak olyan benyomása támad, mintha egy takarót terítenének a vállára. Hagyja, hogy elmerüljön ebben az érzésben.
– Azt akarod, hogy szeressenek – mondja az idegen –, hogy mindenki szeressen. Azt akarod, hogy mindenkinek elég legyél. Én meg tudom ezt adni neked. És cserébe csak egy olyan dolgot kérek, ami nem is fog hiányozni. – A férfi kinyújtja a kezét. – Nos, Henry? Mit mondasz?
És a fiú kételkedik abban, hogy ebből bármi is valóságos lenne.
Ezért nem számít neki.
Vagy az is lehet, hogy az esőben álló férfinak igaza van.
Egyszerűen már nincs mit veszítenie.
Végül könnyen rászánja magát.
Olyan könnyen, mintha lelépne a szakadék széléről.
És lezuhanna.
Henry megfogja a férfi kezét. Az idegen megszorítja, elég erősen ahhoz, hogy felszakítsa a vágásokat a tenyerén. De a fiú végre már nem érzi a fájdalmat. Nem érez semmit sem. A sötétség elmosolyodik, és kimond három szót.
– Áll az alku.

Előjegyezhető extra kedvezményekkel!

Agave Könyvek Kiadó