Nemrég jelent meg ekönyvként Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról című kis regénye, ezért egy kis részletet hozok nektek kedvcsinálóként. Hamarosan véleményemet is megírom nektek itt a blogomon könyvről. Bár már egyszer olvastam, megjelenés előtt, de újra elolvasom, hogy friss élményként elmesélhessem nektek.
Addig is olvassátok el Madarat tolláról c. könyvből egy kis részletet.
Jó olvasást!
Madarat tolláról
Tartalom:
Gina
és Ábel látszólag két külön világban élnek. Gina szeretne mindenkinek
megfelelni: a családjának, a barátainak, csak a saját vágyainak nehéz.
Ábel egy autóbaleset következtében hallássérültté válik, elveszíti a
magabiztosságát és a céltudatosságát – egyetlen barátja marad, Feri, a
szárnyaszegett harkály.
Nyughatatlanul keresik a helyüket az emberek között, elfogadásra
vágynak, amikor egy nyári táborozás során útjaik keresztezik egymást, és
életük váratlan fordulatot vesz. Egy találkozás a medvével az erdőben
olyan események sorozatát indítja el, melyek következtében Gina és Ábel
kénytelen átértékelni eddigi vélekedéseiket. Mit jelent az őszinte
barátság? Képesek vagyunk-e meghaladni egykori önmagunkat, tévedéseinket
és hibáinkat? Meg tudunk-e bocsátani és nyitottabbá válni?
Tiszlavicz Mária már sokszor bebizonyította, mennyit jelentenek neki a hétköznapi színes mesék és az emberi lélek titkai. A Madarat tolláról jól bemutatja a fogyatékossággal kapcsolatos félelmeinket, ugyanakkor a nyitottsággal járó feloldozást is. A kisregény egy valódi és érzékeny történet a barátságról, az elfogadásról és a szerelemről.
ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET
1.
Gina
A hülye Soma úgy rikácsolt, ahogy Tóth szokott emelt törin. Lehetetlen volt nem röhögni. Hát igen, ez nem egy szerencsés indítómondat egy veszélyre figyelmeztető plakáton. Én betojtam rendesen, hogy a tábor kerítésén túl medvék lófrálhatnak az erdőben, mert mint állították, egyre több helyen láttak már medvét Nógrádban, itt, Salgótarján körül is. Soma szeme erre felcsillant – le mertem fogadni, hogy minden tiltás ellenére simán ellőne egy szelfit a macival.
Idióta!
– Nem bizony, úgyhogy jobban tennétek, ha komolyan vennétek, amit az eligazításon mondtunk! – kiáltott vissza a szemüveges nő.
Bakker, ki gondolta, hogy hall minket?
– Igenis, tanárnő! – intett vissza neki Soma. – És persze, hogy betartjuk!
Vihogva oldalba lökte Zsombort, aztán elkocogtak a focipályára… kosarazni.
– Nem is tanárnő – jegyeztem meg. Utánafordultam, néztem, ahogy különválik a többi tanártól, és egy fészerszerűség felé sétált. – Állatorvos, nem azt mondta?
– Tök mindegy! Ő meg a többi felnőtt csicskáztat minket, szegény, közmunkára kárhoztatott gimiseket három héten keresztül – rántotta meg a vállát Reni, a barátnőm.
Fel sem nézett a telefonjából. Szerintem épp egy Insta-posztot diktált magának hangosan.
– Ez van.
Még mindig az állatorvosnőt néztem. Valakihez beszélt, aki bent állt a fészerben. Volt valami a nő mozdulataiban, ami miatt képtelen voltam elszakadni tőle. Túlságosan… finomkodó volt. Óvatos. Féltő.
Ki a fene lehet ott bent?
– Jössz? – karolt belém Reni.
Hagytam magam a focipálya felé húzni, de azért a vállam felett visszanéztem. A fészerből előlépett egy fiú. Nem láttam jól, a nap pont a szemembe sütött. Az állatorvosnő a fiú vállára tette a kezét, és ebben a mozdulatban kicsúcsosodott minden, amit az előbb észrevettem a nő mozgásában. Valamiért nagyon félti azt a fiút. Lehet, a fia? Akkor is, ez már túlzásnak tűnt!
Leheveredtem a fűbe, Reni mellém huppant, és szokás szerint videózott mindent: a kosarazó fiúkat, a tábort közrefogó hegyeket borító ezernyi zöldet, a bőrszandálomat, a lábát a flitteres papucsban, a szaladó felhőket az égen. Amint lehetősége lesz rá, tolja is fel Instára. Néha nagyon fárasztó tudott lenni, és nem mindig emlékezett rá, miket meséltem neki, de akkor is – ő a legjobb barátom.
– És… itt is vagyunk – kommentelt Reni, miközben lassan még egyszer körbeforgatta a telefonját, aztán átváltott az elülső kamerára. Ezúttal szőke és vörös ombre hajat festett magának. Egész jól állt neki, amivel totál tisztában volt. Egyfolytában csavargatta az egyik tincsét a felvételnek, és közben illegette magát. – Három hétig szórakoztathatjuk a kisiskolásokat erdei tábor címen.
Hűs szellő játszadozott a fák között, élvezhetőre hűtve a nyári hőséget. Tulajdonképpen egész jól nézett ki a hely a távoli kis faházak sorával meg a halványra meszelt kőházakkal. Hinta, csúszda és pingpongasztal is volt, meg egy homokozó, a bejárat mellett pedig hatalmas, rönkökből rakott ládákban virágok nyíltak. Az egyiken egy hatalmas cserép muskátli trónolt. A kerítésen túl a Tóstrand látszott. A fene tudja, miért hívták még mindig Tóstrandnak, szerintem vagy jó harminc éve senki sem fürdött benne. Legálisan.
Közben Reni visszatért hozzám, és az arcomba tolta a kamerát.
– Hogy érzed itt magad, kedves Gina?
– Hagyjál már, pihenni akarok! Még most, mielőtt ránk eresztik a kölyköket – hajtottam el nevetve a kezét.
Próbáltam minél többet befogadni a minket körülvevő dolgokból, de az első terepszemle után a gondolataim visszaszöktek a fészerből kilépő fiúhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése