Garajszki Rozika: Aminah-A szokás hatalma című könyvéből hoztam újabb részletet nektek. Ezúttal Aminah visszaemlékezik élete fájdalmas időszakára.
Garajszki Rozika:
Aminah-A szokás hatalma
A befolyásos gazdag arab édesapa, Amir megerősített biztonsági kísérettel küldi Aminát vissza a Budapesti Orvosi egyetemre. A lánnyal a nyár folyamán olyan szörnyű dolog történt, ami ezt az őrzést megköveteli. Fényes nappal lőtték le a magyar édesanyját, aki pont a lány társaságában tartózkodott. Ez annyira megviseli Aminát, hogy képtelen a tanulásra. Vissza kell szereznie előző évi tanulótársát, akit az apa egy csók miatt máshová helyeztetett. Nehezen, de eléri édesapjánál, hogy Csaba ismét korrepetálja. Ám Amir olyan szerződést varr a férfi nyakába, ami még a lány érintését is megakadályozza, pedig a közöttük szárba szökkenő érzés nem múlt el. Kamerák hadával ellenőrzi az előírásainak betartását. A szerződés megszegése szigorú büntetéssel jár. Olyan szokás betartását követeli meg a lányától, ami elől maga is Európába menekült. Vajon képesek betartani az arab édesapa által előírt feltételeket? Mi lesz a szerelmükkel? És ki adott kilövési parancsot az édesanyára, Violára? Tud még boldog lenni Aminah, aki úgy kénytelen élni, mint egy kalitkába zárt Madár?
ENGEDÉLLYEL
– Nekem nincs semmi kedvem beszélgetni. Arrébb menni se, nemhogy a könyvtárig. Sőt. Még élni sincs. Karon ragadja Aminát, elindulnak a könyvtárba, és beülnek a sarokba. Ott biztosan nem háborgatja őket senki. Pláne, hogy a két testőr pont mellettük, a másik asztalnál foglal helyet, őket figyelve, és őrizve. A két hústorony láttán senki nem mer még csak közelíteni se.
– Anyuka a karomban halt meg! Olyan borzasztó volt, hogy le se lehet írni. Én azt az érzést még a legádázabb ellenségemnek se kívánom.
– Akkor meséld el! A temetés óta nem is találkoztunk. Te visszamentél Londonba, telefonon pedig nem akartam veled ilyenekről beszélni.
Meg azt mondják, amit az éteren áttárgyalsz meg, az nem titok többé. Most itt vagyok és hallgatlak. Hátha neked is jobb lesz, ha végre kiadhatod magadból. Esetleg megkönnyebbülsz!
– Talán sose lesz jobb. Soha! – kezdi Aminah, de megint könnyes lesz a szeme. Elég, ha csak visszagondol a tragédiára, már rögtön csak sírni támad kedve. – Éppen egy anyukával közös vásárlásból jöttünk haza. Vidámak voltunk, mert mindkettőnknek sikerült egy-egy szép ruhát venni. Meg Zakariának is találtunk egy jó pólót. Pont azon vacilláltunk, vajon mennyire fog majd örülni neki. Akkor éppen anyuka vezetett. Mert tudod, néha már én is szoktam. De akkor nem akartam. Csúcsforgalom volt. Ahogy a kapuhoz értünk, én távirányítóval nyitottam a kaput, és behajtottunk az udvarra. Akkor nekem nem volt semmi feltűnő. Beálltunk egészen a bejárat elé. Az a kaputól olyan huszonöt-harminc méter. Egyszerre nyitottuk az ajtót, és szálltunk ki. …Mély levegőt vesz a lány, és hüppögve mondja tovább.
– Ahogy becsaptam az ajtót, egy nagy durranást hallottam. Először azt hittem, én okoztam a csukással, de anyuka abban a pillanatban összeesett. Rohantam át az ő oldalára, közben egy motorost láttam elindulni, és elhajtani a kapunk elől. Én nem azzal, hanem anyucival foglalkoztam. Azt hittem, talán annyira megijedt, és azért esett össze. Elsőre semmit nem láttam rajta. Fel akartam emelni, de ahogy a hátát megfogtam, hogy megemeljem, a kezem csupa vér lett.
Torkom szakadtából kiabáltam, de addigra már ott volt a bejárati ajtótól a biztonságis. Ránézett, és azt mondta, „Sajnos menthetetlen.” … Érted?! Menthetetlen! … Csak tartottam térdre ereszkedve, és öleltem. Még mondani akart valamit, de nem jött ki érthető hang a torkán. Csak hörgött szegény. Hiába mozgott a szája. Sose fogom megtudni, mit szeretett volna még utoljára elmondani. Majd megfeszítette magát, és vége. Ráborulva sírtam. Nem sírtam, üvöltöttem! Addigra odaértek apukáék. Mellém térdelt, és elvette tőlem. Ölelte és csókolta. Hangosan zokogott, majd őrjöngött. „Ki merte ezt tenni? Esküszöm, meg fogom bosszulni, ha addig élek is!” Majd a bátyám is odatérdelt, és ketten ölelgették. Majd én melléjük. Hol egymást öleltük, hol édesanyát. … Fényes nappal! Délben! És hangtompító nélkül. A rendőrök azt mondták valószínűleg direkt, hogy megmaradjon a hanghatás. Hogy sose felejtsük el. Hát én nem is tudtam azóta se. Még mindig ott van az emlékezetemben az a hatalmas durranás. Meg a véres kezem! Szegénykét összekentem vele. Meg ahogy apuka öleli és csókolja az élettelen testét. Nagyon szerette őt. Anyuka volt a mindene. Azért költöztünk Londonba apu szüleitől, mert nem volt hajlandó anyuka mellé még egy arab nőt is feleségül venni, ahogy azt a nagymama szerette volna. Annyira szerette anyukát. És egy rohadt golyó, és nincs többé! Érted? … Dehogy érted! Én se értem.
– Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy történt. Ez tényleg borzasztó.
Akkor nem beszéltünk róla.
– Nem. Én hetekre padlót fogtam, apuka pedig a temetést intézte. Tudta, hogy itt szeretne nyugodni a szülők mellett. Hát most itt van. Idehozatta. Meg én is. Pedig lehet, hogy mellette kellene lennem. Vagy helyette. Én is ott voltam. Mi van, ha tévedtek? Én is tudok vezetni. Én is ülhettem volna a sofőrülésben. Ha én szállok ki arról az oldalról? Akkor most anyuka élhetne! Apuka pedig boldog lehetne vele. Rám úgyse figyel igazán.
– Nem tudom. Ezt nem lehet.
– Akkor ne gondolj rá! Gondolj valami vidám dologra! Mikor boldog voltál anyukáddal!
A könyvet itt tudjátok beszerezni (Ekönyv)
Nyomtatott könyv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése