Chris Land: Lélekvesztő I. című könyvéből hozok nektek beleolvasót. Ezúttal az első fejezetből fogok hozni. Nekem nagy kedvenc ez a könyv, szívből, bátran merem ajánlani nektek. Érdemes mindkettőt beszerezni NewLine Kiadónál.
Chris Land:
Lélekvesztő I.
Tartalom:
Christina Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is.
Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell
derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a
helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.
Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is
érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz
játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre
elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a
kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.
Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?
A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a
Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos
csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak meg kell küzdeniük, akár az életük
árán is.
Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…
Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és
érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se
maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.
ENGEDÉLLYEL
~~~ Részlet ~~~
Chris Land: LÉLEKVESZTŐ
(Webster sorozat 1.)
„Minden, ami a föld felszínén és felszíne alatt van, szakadatlanul átalakul, mivel a Föld él, és lelke van.”
Sven bevágódott a járatba, zuhanása
következtében éktelen robajjal beomlott alatta az imént még épen álló
padlózat, majd nekicsapódott a talajnak. A levegő benne rekedt, ahogy
hanyatt esett és érezte, amint vakolatdarabok, apró kövek hullanak rá,
aztán a tüdeje engedett, vett egy mély lélegzetet, de több okból is
megbánta; egyrészt olyan érzése támadt a tüdejébe nyilalló fájdalomtól,
mintha tüzes vasat forgatnának a mellében, másrészt pedig, mert
homokszemcsék özönlötték el a légcsövét, ahogy beszívta a körülötte
terjengő port. Kínjában oldalra fordult, köhögve fulladozott és
öklendezett, mivel már napok óta nem evett, így csak vérrel kevert nyála
csorgott a kövekre. Iszonyúan szédült, szinte forgott körülötte az
egész világ. Ez már a vég, futott át az agyán. Tudta, hogy meg fog
halni, mielőtt kiérne a félelmekkel és áporodott bűzzel teli alagútból,
addig erőnek erejével küzdött ellene, hogy feladja, noha azt is
sejtette, hogy lejárt az ideje. Megpróbálta kímélni törött bordáit, így
továbbfordult ép oldalán, és semmi pénzért el nem engedte volna a
lámpát, amit csonka ujjaival szorongatott. Azt viszont észlelte, hogy a
másik kezéből már akkor kiesett az a színarany háromezer éves kancsó,
amikor átszakadt vele együtt a vékony padló, de nem bánta. Lassan
kinyitotta a szemét, a por már leülepedett, sötétség fogadta, melyet
csak egy halvány sárga fénycsóva szelt ketté, bár az is alig világított.
Rettegett, és minden ízében remegett ettől a helytől.
- Gyerünk,
Sven - biztatta rekedten önmagát. - Ki fogsz jutni, ki kell jutnod
innen! - Hangját elnyelték a falak, s egy pillanatra elhalt a lámpa
fénye is, majd újra éledt. Felnevetett volna, de a torkát feltóduló vér
öntötte el, így ismét köhögni kezdett. Jobbjával óvatosan a falhoz
húzódott, megkísérelt felülni, nyirkos keze azonban megcsúszva
visszahanyatlott. Izzadtságban fürdött, cafatokban lógó inge hidegen
tapadt felhorzsolt testére, újra nekiveselkedett, ám az ellenkező, a
könnyebb irányba fordította a fejét, s alig hitt hunyorgó szemének. A
járat vége felől vékony csíkban fény áradt be, amiben megcsillantak a
homokszemek.
- Megvan a kijárat - ordította volna, bár a hangja
hörgésszerű motyogásnak hallatszott a kietlen térben. Maradék erejét
összeszedve a könyökére támaszkodott, s maga alá húzta a lábait. Érezte,
amint törött bordája beljebb nyomakodik a felsőtestében, a menekülés
útja láttán mégse nagyon törődött vele, közben észre sem vette, hogy
megmaradt ujjai közt a lámpából végleg kialudt a fény. Nem fogtok
kicseszni velem, erőltetett mosolyt összeégett, torz arcára, amelyet pár
napja még csodáltak a nők, akik azóta már szörnyű halált haltak.
Nehézkesen
feltápászkodott, s tántorogva a falnak támaszkodva megállt. Felfigyelt a
színarany, ékkövekkel kirakott kancsóra, amin egy csodálatos lány épp
áldozatot mutatott be az isteneknek, és felpillantott a résre, ahonnan
beáramlott a meleg. Mióta vonzotta már a napsütés enyhe sugara, talán
idejét se tudta volna megállapítani. Az érdes falat tapogatva elindult a
fény felé: nem merte elszakítani a pillantását róla, mert félt, hogy
csak a szeme káprázik, és az egész valóság szétfoszlik. Oly rég vágyott
már a sivatagban tomboló nyár forró leheletére, de ezen a helyen csak
árnyak uralkodtak, és mély sötétség. Kínlódva tette meg a lépéseit,
aztán megbotlott valamiben, s mielőtt lenézhetett volna, mi is az,
arccal a földre bukott. Hiába kapta védekezően maga elé a karjait, épp
az ókori kancsóra esett a felsőtestével, amely arra késztette a törött
bordát, hogy átfúródva a belső részeken elérje a szívet. Sven utolsó,
fájdalmakkal teli nyögését visszaverték a falak, aztán végleg elhaltak a
neszek a hegy belsejében, hogy titkaikat mindörökre megőrizzék a
végtelen csendben, vagy talán mégse?
Ott kódorogtam az utcán munka nélkül, orrom a földet verte, ahogy leszegett fejjel tócsákat kerülgetve csatangoltam az esős időben. Eszméletlenek az emberek, gondoltam; az egyik azt hiszi, hogy amiért kiszolgálóként alkalmazhat, már kiszolgálom teljes mértékben őt is; a másik, hogy aktakukac vagyok, és én leszek a könyvmoly; a harmadik, rázzam magam egész éjjel egy bárban, egy szál semmiben, hát mi vagyok én?
Mivel ennyire lefoglaltak a gondjaim, nem figyeltem az úton sártengerré képződött pocsolyára, csak akkor tudatosult bennem, amikor egy autó telibe kapott, így átkozódva söpörtem le a kabátom, közben nekimentem egy alaknak, akinek szétnyílt a táskája, és az összes irata a kátyúban landolt, csupán hellyel-közzel kapkodtam utánuk. - Elnézést, nem akartam.
- Gyorsan, gyorsan, szét ne ázzanak - hadarta.
- Már nem - adtam oda neki az itatóst, ő kikapta a kezemből, belevágta a táskába, és besietett az első lépcsőházba. Egy kulcscsomó maradt nálam, utánaslattyogtam, kinéztem hova megy be, aztán becsöngettem, s amikor ajtót nyitott, belefogtam: - Bocsánat, én…
- Jöjjön beljebb! Ha tudná, hogy mennyire vártam - hagyott a küszöbön. A szíves invitálásra beléptem, letettem a kulcsait, majd belöktem az ajtót, s rájöttem, hogy könnyelműen viselkedtem, erre megfordultam, de utánam szólt: - Épp az utolsó pillanatban érkezett, maga aztán jól elázott, nem akarja levetni azt a kabátot?
Csalódásomnak hangot adva közöltem: - Nem vetkőzöm, mennem kell, állást keresek...
- Ne tegye, hiszen elhozta a bizonyítványait, így tájékozódtam önről, s miután remek ajánlásokat kaptam a munkájáról, mint egyiptológus kollégát, üdvözlöm a köreinkben.
Megzavart gyors észjárása. Mit akar? Egyiptológus? Állás? Állás - fogtam fel, visszafordultam, és elég bambán nézhettem rá, mert magyarázkodott: - Elnézését kérem emiatt, tudja, az összes munkatársunkat leinformáljuk. Nálunk ez természetes, de ne ácsorogjunk itt, jöjjön beljebb az irodába, ott kényelmesebb körülmények közt is megtárgyalhatjuk a feladatát. Adja a kabátját - rángatta le rólam a vizes göncöt, és felakasztotta a fogasra.
- Mit csinál? Azt hiszem, valami tévedés lehet a dologban, egy apró félreértés…
- Nézze, ön egy hete állás felől érdeklődött nálunk, s minthogy én házon kívül tartózkodtam, Nancy, a titkárnőm fogadta, aki igen bizakodóan nyilatkozott magáról. Mivel a bizonyítványáról másolatot készített, leinformáltam önt, s mondhatom, hogy kitűnő ajánlásokat kaptam, sőt, a jelentkezők közül magát találtam a legalkalmasabbnak a feladat megoldására, most pedig nem akarom, hogy - mint leendő munkatársam - megfázzon.
Amíg beszélgetett, szemrevételeztem: Elegáns öltöny, barna haj, megnyerő szemek, melyekből csak úgy sugárzott az értelem. Ötven körülinek saccoltam őszülő halántéka miatt, ezért hamarjában összekapkodtam magam: - Így megbízik ebben a Nancyben?
- Persze, hiszen a feleségem. Kérem, bocsásson meg, személyesen még nem találkoztunk, Doug Dykens a nevem, és köszöntöm önt… - Lelkesedését a csengő zavarta meg, így az ajtóra nézett, majd rám. - Pardon, de csöngettek, maga csak foglaljon helyet, rögtön jövök.
Amint kitette a lábát, megcsörrent a telefon, erre kisegítve őt felvettem a kagylót. - Üdv, itt Christina W. Montgomery, sajnálattal közlöm, hogy ma nem állok munkába, mert az egyiptológián kívül a latin végzettségemnek megfelelő állást találtam, minden jót - szakadt meg a vonal.
Míg letettem a hallgatót a helyére és magam a székre, Dykens is bejött, leült az íróasztala mögé, és megtörte a csöndet: - Egy komoly ügyről lenne szó... Nos, én annak idején, mint tudja, régész voltam, mostanság viszont elköteleztem magam a múzeumoknak, így olyan régiségeket kutatok fel, amelyek valaha eltűntek, vagy illetéktelen személyekhez kerültek.
Folyt.köv.:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése