Chris Land: Lélekvesztő I.részéből hozok újabb részletet nektek a blogomra. Már nem sok van az első részből, hamarosan a második részéből fogok hozni részleteket. Addig is a bejegyzésem alatt találhatjátok a vásárlási linket.
Chris Land:
Lélekvesztő I.
Tartalom:
Christina Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is.
Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell
derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a
helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.
Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is
érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz
játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre
elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a
kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.
Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?
A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a
Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos
csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak meg kell küzdeniük, akár az életük
árán is.
Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…
Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és
érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se
maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.
ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET
A kairói reptéren rahedli ember tolongott és borzasztó zűrzavar
uralkodott a váróban, közben az atyát követve kiértem az utca
forgatagába, ahol a helyzet mit se változott. Autók dudáltak, az eladók
dicsérve árulták a portékájukat, s úgy meglepett egy gyerekekből álló
csoport, hogy a papot is elvesztettem. Utána kutatva a szemem
összetalálkozott egy burnuszt viselő férfi pillantásával, akinek koszos
arca egyetlen másodpercre hirtelen átfutó félelmet keltett bennem, aztán
az alak ellenállhatatlan és lehengerlő mosolyt küldött felém, ami még
inkább nem tetszett, pedig ahogy jobban megnéztem őt, akár
ellenállhatatlannak is titulálhattam volna az illetőt. Körülbelül
száznyolcvan centi magas teremtés volt, poros burnusza fölül feszült
rajta, alatta egy fehérnek alig mondható nadrágot és inget viselt. A
fejét konyharuha borította, amit levett, így elővillant rövidre nyírt
hollófekete haja, mégis inkább barna írisze és bronz bőrszíne vonzotta a
szemem. Magabiztosságot sugározva higgadtan állta a tekintetem, ahogy
végigmértem, türelem és nyugalom áradt belőle, mégis kikerülték őt az
emberek, talán széles övében tündöklő tőre miatt. Ez viszont végképp nem
foglalkoztathatta, mert úgy támasztotta felhúzott egyik lábával az
oszlopot, mintha attól félne, hogy az kidől nélküle, s az egész épület
ráomlik a jelenlévőkre.
Ekkor elém penderült egy gyermek, amely
Kairó elmaradhatatlan eleven és nyüzsgő tartozéka, s talán a seregtől
maradt le. Csíkos, pizsamaszerű öltözékben ricsajozott előttem, mintha
az életét fenyegetném, s egyetlen szót üvöltözött felém: - Ajua!
Végül
rájöttem, nekem kell a segítség, ugyanis mindenáron rám akart sózni egy
pamut alsógatyát. Csillogó fekete szemeivel fürkészett, göndör haja
fürtökben csüngött alá, kreol bőrében csak a foga fehérje világított.
Szutykos arcáról és ruhájáról a mosópor-reklámok jutottak eszembe, aztán
tisztáztuk, hogy velem arabul nem sokra megy, én vele magyarul semmire,
így megállapodtunk az angolban, és végre közölhettem: - Nincs szükségem
férfifehérneműre.
- De az Isten is azt akarja, hogy vedd meg.
- Majd később lebeszélem róla.
A
gyerek tűnődve elővett egy dobozos Colát, felbontotta, meghúzta, erre
lecsorgott az állán a fél adag. Amikor rájött, hogy figyelem, újra
nekikezdett: - Ajua! Tessék, most Mira akarja, hogy megvedd, fizesd ki a
felét, tíz font - nyújtotta az üres kezét. - Nusz na nusz.
Miután
bambán próbáltam megfejteni a szavait, ő rohamot intézett ellenem,
minitájfunt produkálva megállíthatatlanul cibálta a karom, és Istent
hívogatta, világosítsa meg az elmém. Kevéske szabad pillanatomban
akartam lehámozni magamról a gyermeket, sikertelenül. Zsebembe kotorva
markába nyomtam pár piasztert, így tágra nyitotta a szemeit. - Mi ez?
Ezért csak fél korty jár, ez az izé húsz font, azért mondtam, hogy nusz
na nusz, azaz fele-fele.
- Idd meg, nekem nem kell, bár megmutathatnád, hol kerül annyiba.
A
Mira nevezetű Szutykoskának angyali bájvigyor terült el az arcán és
felnézett rám. - Majd máskor megmutatom, szóval kell a naci? Ne
finnyáskodj már, nem mindegy, mit hordasz?
- Ne húzogasd a ruhám - söpörtem el a kezét.
- Hogy képzeled ezt? - kiabálta és bokán rúgott.
- A szentségit, beárullak Istennek, ha ilyen rossz vagy.
-
Azt próbáld meg - fenyegetett, aztán durcásan rám nézett, és odébbállt a
következő szavak kíséretében: - Tudd meg, hogy egész Keleten nélkülem
nem mész semmire.
- Mit csinál itt? Már taxit is fogtam - tűnt fel a közelemben Credo, hogy odavezessen.
Amint
beültünk a fekete-fehér kocsiba, egy nem mindennapi figura fogadott,
aki hátratekintve üdvözölt, de nem tudtam eldönteni, vajon tényleg nekem
magyaráz-e, mert kancsalsága nem tűrt határokat. A bal szeme enyhén
jobboldali párti, míg jobbja furcsa baloldali pózt vett fel, közben
megveregette a vállam, szélesen vigyorgott, ilyenkor a szemei
jobbra-balra ugráltak, majd előkapott egy strucctoll porolót, leporolt,
aztán kedélyesen megismételte az üdvözletét arabul: - Ah-laan!
- Ah-laan wah sah-laan! - viszonozta papom.
- Én is azt akartam mondani - böködtem az atyára.
-
Khalim vagyok, Miss, üdvözlöm Kairóban, máris indulunk a Hiltonba -
taposott a gázból a fékbe, mert előttünk egy taligát húzó fiú vágtatott
át az úton, így a sofőr ráfeküdt a dudára.
Ekkor Credónak szegeztem a lehetetlen kérdést: - A Hiltonba megyünk?
- Oda, de ha így haladunk, az életben nem érünk el a szállóba.
-
Ezek az európaiak folyton rohannak - döcögött a bandzsi, egyik szemével
az utat fürkészve, másikkal a blúzom kivágására lesve. A pap jókora
összeget ajánlott neki, ha a rövidebb utat választja, így lassan
kibontakozott előttünk a Nílus partján épült tízemeletes szálloda.
Már
a csarnok homlokzatát színes mozaikból kirakott hieroglifák
díszítették, s ahogy beléptünk az épületbe, meglepően tágas tér
fogadott: éttermek, kávézók, üzletsorok. A recepciónál elég nagy zsivaj
támadt, amint odaértünk, mert egy kövér, szakállas, sasorrú arab
követelte az igazgatót. Szélesen gesztikulálva rázta a kezét, minek
következtében aranyszegélyes kaftánja addig röpködött rajta, míg bele
nem akadt a fejét borító hosszú lepedőbe, erre három megszeppent
muzulmán nő zúdult rá, akiknek csak a szemük látszott ki a higábból,
őket követte két megtermett alak, a testőr szerepét betöltve. Miután
Credo beszélt a recepcióssal, hozzám is szólt pár keresetlen szót: -
Várjon itt, amíg tisztázok egy-két dolgot.
Követtem a
tekintetemmel a papot, aki egy nyugalmasabb helyet választott a
telefonáláshoz. Épp visszafordultam a pulthoz, hogy részese legyek a
további eseményeknek, amikor meglöktek, így belebotlottam az előttem
fekvő bőröndbe, s egyensúlyomat vesztve már elvágódni készültem, de egy
hájas kéz elmarkolva visszatett az eredeti helyemre. Felnéztem a
megmentőmre, aki maga Sasorr volt. - Al hamdu lillah. Hála istennek,
remélem nem esett baja. Természetesen a kellemetlenségért majd
kárpótolom, ej, még be se mutatkoztam, Khalifa Muzaffar ibn Sakkak a
nevem. Megbocsát, tisztelt hölgyem - mondta, és egy európai ruhát viselő
arabhoz lépett, akit én a Hilton vezetőjének néztem.
- Van egy
kis gond - tért vissza Credo. - Maga itt fog lakni a Hiltonban, nekem
hely hiányában a Mena House adatott, ám amint fölszabadul egy szoba a
szállodában, korrigáljuk a helyzetet. Most fölliftezünk, és még
eligazítom pár tisztázásra szoruló kérdésben.
Elkérte a kulcsot,
felmentünk a lakosztályba, s amint ketten maradtunk, átadott egy
térképet, hogy rögvest belekezdjen: - Miután berendezkedett, elmegy a
bazárba és körülnéz.
- Gondolja, hogy ott lesznek a keresett régiségek?
-
Elképzelhetőnek tartom, de most ne vegyen semmit, majd később. Ha talál
valami hasonló tárgyat ahhoz, amit látott, azt tetesse el, mert, hogy
szól a mondás? „Omne, quod est nimium, vertitur in vitium”, vagyis
„minden, ami túlzás, bűnre vezet”. Azért adok egy köteg egyiptomi
fontot, ha netán szüksége lenne rá, de alkudni kötelező. Amíg ön a
piacot járja, én kapcsolatot teremtek az összekötővel. Ne keressen, én
fogom hívni telefonon, még az is előfordulhat, hogy ma este
meglátogatom… Még valami: a helyiek előnyben részesítik az európai
nőket, ezért ha netán zaklatnák, legyen erélyes és elutasító, mert egyes
arabok tolakodóan rámenősek lesznek, ha az érdeklődésnek csak parányi
szikráját felfedezik az emberen - állt fel. Odacammogott a
hátizsákjához, a vállára dobta, és Isten áldását kérve magamra hagyott.
*
Miután
kipakoltam, elindultam lefelé. Épp az előtéren vágtam át, amikor futó
pillantásom átsuhant a várón, s mintha fél másodpercre ugyanaz a férfi
láttam volna köztük, aki a reptéren az oszlopot támogatta, de hiába
keresgéltem őt újra, nem leltem rá, így a bazár felé vettem az irányt.
Az utcán embertömegek, lárma, zaj mindenütt, a térkép is feleslegesnek
bizonyult, végül egy turistarendőr segített ki szorult helyzetemből, s
jócskán délutánba hajlott az idő, mire betértem a bazárba. Már az ötödik
bolton vergődtem túl, amikor a közeli ajtónyílásból kirontott a tulaj
és betessékelt az üzletébe. - Nézzen körül, rengeteg csodálatos portékám
van. Látom, kedveli a régiségeket, akad itt alabástrom- és
dioritszobrocska, amulettek, fajanszok, porcelánok - és ahogy
mondogatta, azonmód tette fel a pultra.
Folyt.köv.:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése