Farkas Bíborka: Druidaösvény (Az istenek akarata 1.) c. könyvéből is hozok nektek hosszabb részletet.
Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az istenek akarata 1.) 
Tartalom:
Az ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit
belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza
hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni
az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári
birodalom.
A népek
összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a
vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie
ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt,
Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek
azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt
nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási
kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel
való szembenézés.
Vajon
képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak
számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és
szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A
Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás
mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az
önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének
szomorú, de felemelően hősi krónikája.
ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ
– Azt nem engedem! – Connor szinte haragosan vágta oda a szavakat.
Támaszt
keresve bújtam a karjaiba. Csillapítón ölelt át, éreztem, amint
fektében meleg, derengő burkot von körém. Lassan, szinte cseppenként
szivárgott vissza belém a törékeny békesség.
– Te nem félsz, Mester? – kérdeztem a vállára hajtva a fejemet.
– De igen. Én is félek visszatérni oda, ahol majdnem halálra kínoztak.
Ez eddig eszembe sem jutott. Éreztem, ahogy megborzong.
– És miattam, kell visszatérned… – suttogtam szégyenkezve.
–
Nemcsak miattad. Emlékezz, a nővéredet ketten veszítettük el, te pedig
akkor még nagyon gyerek voltál! Ne okold magad folyton!
Felrémlett
előttem az országúton fekvő, eszméletlen Dana alakja, a föléje hajoló
római lovasok, aztán a falum lángokban álló házai. Sírni tudtam volna.
– Biztos, hogy az az egyiptomi nem fog felismerni téged? – kérdeztem aggodalmasan.
–
Nem tudom. Remélem – vont vállat a druida. – Kilenc éve nem látott,
ráadásul akkor nem volt sem hajam, sem szakállam. – Te kopasz voltál,
Mester? – A szemem elkerekedett. Bár hősiesen próbáltam ellenállni,
elnevettem magam. Nem akartam elképzelni nagy haja és tömött szakálla
nélkül, mégis azonnal megjelent előttem.
– Nemcsak én. Mindenkit
leborotváltak – válaszolta Connor fanyar mosollyal. – Úgy néztünk ki,
mint a meztelen csigák – tette még hozzá kuncogva.
– Jaj, ne, Mester… – nyögtem fel levegő után kapkodva, mielőtt újra kirobbant volna belőlem a kacagás.
Tudtam,
hogy mélységesen tiszteletlen vagyok, mégsem tudtam abbahagyni. Connor
sem bírta ki nevetés nélkül; ilyenkor az arca mindig kivörösödött,
mulatságos fintorba torzult, és előbb-utóbb még a könnye is eleredt.
Elég volt csak egymásra néznünk, hogy újult erővel hahotázzunk fel.
Hosszú
percek múlva, megkönnyebbült szívvel, fájó oldalunkat szorongatva
nyúltunk el egymás mellett a szénában. A szememet törölgettem, és nem
mertem a druidára nézni. Egy kis időnek el kellett telnie, mire meg
bírtam szólalni.
– Meztelen csiga… – suttogtam gonoszkodva, ám nem válaszolt. Békésen aludt.
Szikár vállához bújtam, magunkra húzva a viseletes bőrköpenyt. Így már nem tűnt nehéznek elaludni.
Annál
keservesebb volt az ébredés. Fáklyafény lobbant az arcunkba, és idegen
kezek ragadtak meg, hogy felrázzanak. Először azt sem tudtam, hol vagyok
és mi ez az egész. A Mester is csak bámult, mint bagoly a nappali
fényben, egy mozdulatot sem tett, hogy megvédje magát. Pedig akik ilyen
durván felriasztottak álmunkból, éppen azok a római légionáriusok
voltak, akiket eddig sikeresen elkerültünk. A vezetőjüknek látszó, pohos
decurio velőtrázóan üvöltözött. Nem értettem, mit akar, de Connor igen.
– Nincs kardunk! – válaszolta az itteniek nyelvén, visszafojtott haraggal. – És tőrünk sincs!
Az ordítozó parancsnok egy beszédes kézmozdulattal felállásra kényszerített bennünket.
– Ne ellenkezz… – mormolta a Mester a fogai között, amíg a légionáriusok talpra ráncigáltak mindkettőnket.
Nem
is tudtam volna ellenállni, úgy elzsibbadtam a rémülettől. Értetlenül,
szinte kívülről figyeltem, amint az egyik harcos felemeli a két karomat,
a másik pedig tüzetesen végigtapogat, kicsit túlságosan sokat időzve a
mellem és az ölem tájékán. Övemből diadalmasan húzta elő arasznyi
evőkésemet, és a parancsnok felé nyújtotta. Az ingerülten ütötte ki a
kezéből. Ugyanez a fickó Connort is végigtapogatta, láthatóan kevesebb
átéléssel, mint engem. A Mester övéből előkerült a késem párja, a
gyógyító eszközei pedig a bugyorból, a földre szórt holmink közül.
A
decurio dühösnek tűnt. Hozzánk egy szót sem szólt, csak rátaposott
arra, amit eléje dobáltak az emberei. Kurta parancsszavak csattantak, és
a katonák nagy léptekkel kivonultak a gyűlésházból. Vezérük megvető
tekintetet küldött felénk, aztán követte őket. Az egész néhány pillanat
alatt lezajlott. – Mi… mi volt ez? – dadogtam. A nyelvem alig
engedelmeskedett, a fogaim összekoccantak.
Csak most eszméltem rá,
micsoda veszélyben forgunk, amíg a légionáriusok el nem hagyják a falut.
Márpedig még a közelben voltak, hallottam vasalt lábbelijük csattogását
és üvöltözésükön átszűrődve a klánfőnök riadt hadarását.
–
Fegyvereket keresnek – válaszolta Connor halkan. Lehajolt, hogy
összeszedje földbe taposott eszközeit. – Remélem, senkinél sem találnak,
mert akkor mindannyian nagy bajba kerülünk!
– Nem kellene megszöknünk? – suttogtam.
– Gondolod, nem állítottak őröket minden ház elé? Hallgasd csak!
Megmerevedve
hallgatóztam, mint valami erdei állat. Túl a hangzavaron, tisztán
hallatszott az őrt álló katona lépteinek koppanása a gyűlésház előtt.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem borzongva.
– Kezdjünk el imádkozni! – válaszolta a Mester hidegvérrel.
Kezét
végighúzta a hunyorgó parázs felett és a fellobbanó lángokba mártotta
az eszközeit, a késeinket, mintha csak otthon ülne a tűz mellett.
Legszívesebben megragadtam volna, hogy ordítva követeljem, meneküljünk
el innen, mégsem mozdultam meg. Higgadtsága megzabolázta a bennem
vacogó, életét féltő állatot.
Vele együtt imádkoztam az Istennőmhöz,
a Napharcoshoz, Carnwnhoz és a Bosszúálló Ogmához, hogy védjenek meg
bennünket és a falusiakat. Connor gyorsan révületbe esett, láttam
távolba vesző tekintetén és lelassult mozdulatain. Ahány Istent a
segítségünkre hívott, késével annyi hosszú sebet ejtett tenyerén, vérét
pedig a tűzbe hullatta. A tét épp elég nagy volt hozzá, hogy én se
vonakodjak követni őt, bár nem adott kést a kezembe. Még nem tudtam,
hogyan kell révülni. Minden vágásnál sírtam a fájdalomtól, úgy
könyörögtem az Istenekhez, hogy ne engedjenek római kézre kerülni
minket. Az idő megszűnt körülöttem, betöltött a kín és a félelem.
Arra tértem magamhoz, hogy egyszerre csend lett. Connor úgy emelte fel a fejét, mint aki súlyos álomból ébred.
– Most már minden rendben. Elmentek.
Reszkető ujjaim közül koppanva esett ki a kés. A Mester gyengéden a két tenyere közé zárta összevagdalt kezemet.
– Ugye, nem tettek kárt bennetek ezek a mocskos körműek?
A főnök nagy sebbel-lobbal lépett be hozzánk, de a vér látványa megtorpanásra kényszerítette.
– Bennünk nem, és úgy látom bennetek sem – válaszolta Connor hidegen. – Tehát nem találták meg a kardokat a házad fedele alatt…
Az öregember pár lépést hátrált ijedtében.
– Ezt meg honnan tudod? Kétszer is keresgéltek arrafelé. Azt hittem, szörnyethalok, de végül másutt folytatták…
– Ezért nem találták! – A Mester felmutatta véres kezemet, aztán a sajátját. – Máskor jobban rejtsétek el őket! Ha nem vagyunk itt, már égne a falu!
A klánfőnök térdre borult előttünk.
– Hogyan köszönjem meg, tiszteletreméltó druida, hogy megvédtetek minket?
– Köszönjétek Avu Úrnőnek, Carnwnnak, a Napharcosnak és Ogmának! – szólt a druida, mindig egy-egy vágásra mutatva a tenyeremen. – Azt pedig senki sem tudhatja meg, hogy kik vagyunk!
– Ezt muszáj megtennem, Kicsi Tölgyfa – szólt Connor, szorosra húzva a vékony bőrkötelet egymásra tett csuklóimon. A kötél másik végét a saját kezére tekerte. – Különben senki sem fogja elhinni, hogy a rabszolgám vagy.
Igaza volt. Az erdőben lehetett rejtőzködve haladni, de kiértünk Gratianus legelőjére. Fel kellett vállalnom a rabszolgaszerepet. Nagyot nyeltem, és megindultam a Mester mögött, alázatosan lehajtott fejjel, ahogyan kell. A kötéllel azonban nem boldogultam. Először majdnem ráléptem a druida sarkára, aztán amikor hátra maradtam, úgy megrántott, hogy elestem.
– Meghallgatod egy hajdani rabszolga tanácsait? – fordult vissza hozzám Connor. – Na, figyelj! Ha hozzám igazítod a lépteidet, nem fogsz tántorogni. Csak arra vigyázz, hogy ne gyere túl közel, az tiszteletlenségnek tűnne. A többit már tudod: alázatos tartás, lehajtott fej, és csak akkor beszélsz, ha kérdeznek!
– Rendben, Mester!
– Innentől gazdának szólíts! És ne ijedj meg, ha egészen másnak tűnök majd, mint amilyennek megszoktál!
Igyekeztem úgy mozogni, ahogyan tanította, és csak néha-néha feltekinteni sandán, mint az igazi rabszolgák. Nem tűnt olyan nehéznek. Ha nem féltem volna annyira, talán még mulatságosnak is találom. A legfőbb ideje volt rabszolgává lennem, mert a távolban a legelőn, juhok és marhák között megpillantottam Gratianus pásztorait. Féltem, hogy idejönnek majd, de eszükben sem volt. Olyan mozdulatlanul üldögéltek, mintha aludnának, míg jószágaik szanaszét bóklásztak körülöttük. Apám letörte volna a derekamat, ha annak idején így vigyázok a nyájamra. A druida egy pillanatra megállt, és összehúzott szemmel elnézett a legelők felé.
– Ott volt az Istenek Ligete – jegyezte meg, és már indult is tovább.
A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem.
Folyt.köv.
Ha tetszett ez a kis részlet a könyvet, itt tudod megrendelni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése