Beleolvasó következő hosszabb részletét a Claire Robins: Sorsok tükre c. könyvéből hoztam el nektek.
Claire Robins:
Sorsok tükre
Sorsok tükre
Tartalom.
“Sokféle legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”
Az Árnyak évszázadok óta küzdenek a nemesek kapzsisága és zsarnoksága ellen, ám ezúttal sokkal fenyegetőbb veszéllyel kerültek szembe. Ötszáz év telt el, mióta a rejtélyes eredetű varázskönyvnek nyoma veszett, ám most újra előkerült. Azt suttogják, egy másik világból származik, s ördög tudja, miféle szörnyűségeket lehet véghez vinni a segítségével. Kik állnak a titokzatos szertartások mögött, hogyan találtak rá a könyvre, és mi céljuk vele? És mi köze ehhez egy fiatal lánynak, az Árnyak első nemesi származású tagjának? A sorsok tükre minden titkot felfed. Addig is az Árnyak elsődleges célja, hogy megakadályozzák, hogy az összeesküvők használhassák a könyvet, és megóvják Vystera-t más, idegen világok mágiájától.
ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ
Készen állt, érezte a tagjaiban a kellemes bizsergést, a bevetés előtti izgalmat. Bármennyire is szörnyűnek tűnhetett egy hasonló gyilkosság, élvezte ezt az életet. Életeket vett el – de tudta, hogy a nagyobb jó érdekében cselekszik, s ezzel az egyetlen tettével számos más életet megmentett. Mélyen beszívta a kellemesen hűs éjszakai levegőt, majd elővette a tolvajkulcsát, hogy kinyithassa az erkélyajtót. A szoba fényűző volt. Falait trófeák és állatok lenyúzott prémjei borították, közéjük egy-egy aranyozott keretű festmény és díszes kandeláberek ékelődtek. Az erkély melletti fal előtt kapott helyet a terebélyes, baldachinos, bársony takaróval és selyem párnákkal ékesített ágy. Legalább négyen kényelmesen elfértek rajta. Az ágy egyik oldalán egy szekrény foglalt helyet, rajta már előre odakészítettek egy öblös boroskancsót, mellette több borospohárral, s valamiféle szárított növényt, amiről Nash nem akarta tudni, hogy micsoda. Másik oldalt egy méretes ládikó, rajta súlyos lakattal, a sarokban pedig paravánnal elválasztva a mosakodóhely. Az ággyal szemben gardóbszekrény és néhány polc sorakozott, melyek telis-tele voltak érdekesebbnél érdekesebb tárgyakkal. Volt ott csiszolt drágakő a helyi bányából, aranyszobrok, szelencék, némelyek jól felismerhetően elf és törp származásúak voltak. De helyet kapott mellettük néhány kőből készült ereklye is, talizmánok, súlyos pecsétekkel ellátott tekercsek, még egy kristálygömb is. Nash felhorkantott. Micsoda babonás illető lehet ez a Moneth… Óvatosan körülnézett, hogy talál-e valahol valamiféle rejtett csapdát, esetleg titkos ajtót, de semmi hasonlót nem lelt, csupán a mértéktelen fényűzést. A fejében elraktározott mindent, amit csak tudott, majd csendben az ajtóhoz lépett, s kiosont a folyosóra. Teljesen üres volt. Sehol egy őr vagy cseléd, s úgy tűnt, hogy a vendégek közül sem vette még igénybe senki a szobákat. Amilyen halkan csak tudott, a falhoz lapulva a folyosó vége felé lopakodott. Nem, az egyik szobát mégiscsak használták már. A szemét forgatta a kiszűrődő, félre nem érthető hangok hallatán, s tovább haladt. A folyosó balra kanyarodott, itt csupán a jobb oldalról nyíltak szobák, balra ablakok sorakoztak, ahonnan egyenesen az udvarra lehetett látni. Az ablakokat súlyos függönyök keretezték, előttük széles párkányokat alakítottak ki, ahonnan kényelmesen lehetett kémlelni az udvari történéseket. Nash most épp ezt tette. Kihasználta a hatalmas, egészen a padlóig leérő függönyöket, s az egyik ablak sarkában elhelyezkedett úgy, hogy akkor se vehessék észre, ha valaki mégis erre járna a folyosókon. Az udvar mostanra jobban hasonlított egy kéjbarlanghoz. Fél- és teljesen meztelen emberek vonaglottak és vedeltek, literszámra folyt a bor és egyéb más szeszek. Akadt ott étel is rengeteg, ami csak szem-szájnak ingere volt. Számos heverőt és padot kihozattak az épületből, hogy az előkelőségek kényelmesen mulatozhassanak a szabad levegőn is. Nash biztos volt benne, hogy ha több időt töltött volna a városban ahhoz, hogy többet megtudjon a főnemesekről, most számos igencsak fontos személyt felismert volna. S ahogy jobban végigpásztázta az embereket, megtalálta köztük, akit keresett. Könnyen megismerhető volt hullámos, élénkvörös hajáról, hegyes kecskeszakálláról és a mellkasán lévő méretes tetoválásról. Azt mondják, valami jelentése van azoknak a kusza vonalaknak, de inkább úgy tűnt, viselője egy igencsak kellemetlen heget próbál meg takarni vele. És cseppet sem szégyelli mutogatni, minthogy jelenleg is félmeztelenül ücsörgött az egyik heverőn. Körülötte lengén öltözött vagy teljesen ruhátlan nők sürögtek-forogtak, szőlővel és egyéb egzotikus gyümölcsökkel etették, simogatták, ahol csak érték. Láthatóan tetszett a férfinek… Nash elnyomott egy felmordulást, s unottan, fejét az ablakkeretnek döntve figyelte az eseményeket. Már kezdett elgémberedni a lába, mikor Moneth végre feláll a heverőről, s Nash felkapta a fejét. A férfi még egyszer rávigyorgott a mulatótársaira, némelyikkel váltott még néhány szót, majd egy feltűnően szemrevaló, félmeztelen kurtizán társaságában elindult befelé az épületbe. Nash felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Arra számított, hogy kisebb orgiát fog rendezni a szobában, de így sem rossz, sőt. Összeszedte magát, s lemászott az ablakból, kissé átmozgatta elgémberedett tagjait, s visszaindult a szobába. Csendben elhelyezkedett a paraván mögött, majd elővette a combjához rögzített kecses tőrt. Szerette ezt a darabot, szinte olyan vékony volt, akár egy hajtű, s olyan apró vágásokat és szúrásokat lehetett vele ejteni, melyeket az áldozat meg sem érzett. Főleg ha bódító szerek hatása alatt állt… Belemártotta a tőr hegyét az egyik, táskájában lévő idegméregbe, s várt. A türelem sosem volt az erénye, de nem volt hiábavaló a több éves kiképzés. Hamarosan meg is hallotta a közeledő párocska hangjait, s megfeszült, akár az ugrásra kész ragadozó. Nyílt az ajtó, s belépett rajta Moneth, s szorosan hozzásimulva a nő is. Nash várt, míg becsukták az ajtót, majd hirtelen előbújt, alig észrevehető mozdulattal megszúrta a nő combját, s vissza is húzódott a paraván mögé. Alig egy pillanat volt az egész. Moneth és a nő is meglehetősen ittas volt már, dülöngélve jutottak el az ágyig, ám a férfi képtelen volt tovább megtartani az egyensúlyát, azonnal hátra is vetette magát, s húzta a partnerét is. Pillanatok alatt lekerült róluk a maradék ruha is, s a nő hangosan nyögdécselve vonaglani kezdett a férfin. Nash csak a fejét fogta, és még ez tartotta magát ügyes kurtizánnak… Szerencsére nem kellett sokáig hallgatnia, a méreg a felhevült véráramba kerülve hamar hatni kezdett, s a nő lassanként elvesztette az uralmát a teste fölött. Moneth annyira részeg és tompa volt, hogy ebből semmit nem vett észre, ugyanúgy csókolta, fogdosta és hágta tovább a partnerét, mintha mi sem történt volna. Nash előbújt a paraván mögül, s közelebb sétált az ágyhoz. Ahogy odaért, előhúzta az övéből az egyik tőrét, feltérdelt, s a magatehetetlen nőt egy egyszerű mozdulattal lefordította a férfiről a földre. Moneth erre már felkapta a fejét, s ahogy meglátta maga fölött az orgyilkost, rémülten hátrálni kezdett. Nash lehúzta az arcáról a kendőt, s szélesen, ördögien elvigyorodott, akár egy ragadozó, s amint észrevette, hogy a másik kiáltani készül, a szája elé emelte az ujját, csendre intve őt. A férfi tekintetében halálfélelem csillant, kezét védekezően maga elé tartotta, ám mielőtt akár egy hangot is képes lett volna kiadni, penge villant, s a torkából meleg vér bugyogott elő. Némán tátogott, kezeivel mintha még próbált volna az élet utolsó fonalaiba kapaszkodni, majd hátrabicsaklott a feje, s élettelenül az ágyra hullott. Nash arcában megrándult egy izom, ám aztán teljesen közömbösen nézett végig az áldozatán. Tiszta munka volt. Ha valaha is érzett bármiféle viszolygást a gyilkolástól, az mostanra teljesen kiveszett belőle. Nem lett szívtelen, ó, korántsem lett az. Csupán az könnyítette meg a dolgát, amit eddig látott a világban; a számtalan sanyarú sorsú embert, és amit ők elszenvedtek az ilyen Moneth-féle senkiktől. Ezek már rég halottak voltak, csak még nem tudtak róla. Akkor haltak meg, mikor náluk alacsonyabb származásúakat kínoztak. Egyetlen pillanatra sem sajnálta őket. Megtörölte a tőrét a takaróban, gondosan visszarakta a helyére, majd lemászott az ágyról. A nőre sandított, aki azóta is magatehetetlenül feküdt a földön. A méreg hatása még eltartott egy jó darabig, így volt még egy kis ideje. Képtelen volt egyszerűen csak elmenni, mint aki jól végezte a dolgát. Feltúrta Moneth holmiját, bár a felfordulásban nem volt egyszerű, de megtalálta végül, amit keresett. Az övére csatolva, az ágyban hevert egy kisebb kulcscsomó. Leoldotta, majd végigpróbálgatta a kulcsokat az ágy melletti láda lakatján. Végül az egyik elfordult a zárban, s a lakat nagy kattanással kinyílt. Felnyitotta a láda tetejét, s hamisan elvigyorodott. Épp, ahogy sejtette, tele volt arannyal, drágakövekkel, tömött erszényekkel, és mindenféle csecsebecsékkel. Nem habozott, máris fogott fél tucat erszényt, s egyenként az övére kötötte őket. Már épp elégedetten visszazárta volna a ládát, mikor valami halvány, derengő fényt vélt előtörni az arany közül. Egy apró, vészjelző hang megszólalt a fejében, de képtelen volt hallgatni rá, a kíváncsisága erősebb volt, s elkezdte feltúrni az aranyat. Mégsem képzelődött, valóban fény szűrődött ki közülük, egy alig ökölnyi, faragott márványszoborból áradt. A hasán valamiféle pecsét volt, az bocsátotta ki magából a fényt, pulzált, szinte mintha élt volna. Nash a homlokát ráncolta, kivette a szobrot, ám ahogy közelebb emelte az arcához, hogy jobban megnézhesse, megcsípte az ujját, mintha apró villámütés érte volna. Meglepődött a furcsa érzéstől, ijedtében kiejtette a szobrot a kezéből, s ahogy az földet ért, megrepedt. A repedésből éles, vakító fény tört elő, Nash-nek a szeme elé kellett kapnia a kezét, s mikor a világosság valamelyest halványult, s újra képes volt körbenézni, nagy meglepetésére egy alakot látott a szoba közepén. Olyasmi volt, akár egy elf, vékony, karcsú testű, ám jóval magasabb, talán még emberből sem látott ekkorát, s a feje tetején elágazó szarvak – vagy inkább agancsok? – meredtek hátrafelé. És a szemei… a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Megtört volt. Térdepelt, ám a kezei magasan a feje fölött lógtak bilincsbe verve, mintha egy láthatatlan falhoz lenne hozzáláncolva. Nem élő volt, inkább tűnt kísértetnek vagy látomásnak, s Nash óvatosan közelebb kúszott hozzá, hogy jobban megnézhesse, ám ekkor az alak megmozdult, s ő ijedten hátrahőkölt. Amaz mintha álmából ébredt volna, úgy nézett körbe a szobában, akár egy riadt kismadár, mellkasa szaporán hullámzott. Nash ámult, sosem látott még hozzá hasonló lényt, meg akarta volna érinteni, szólni akart volna hozzá. A férfi – vékony, csontos arcából és lapos mellkasából annak tűnt – végül ránézett, tekintete átható, szinte már égető volt.
- Megtörted a pecsétet… - lehelte, a hangja mintha évezredek távlatából szólna, egyszerre volt férfi és női.
- Ki vagy te? – bukott ki Nash-ből az álmatag kérdés, képtelen volt levenni a szemét a jelenésről.
- A nevem Gwychyrrhean. A Rempath egyik driádja vagyok.
- Hogy lehet, hogy még sosem láttam hozzád hasonlót?
- Mi, driádok sokezer évvel ezelőtt, még az első emberek előtt éltünk. Mi vigyáztuk a Rempath csúcsait és Kordrin szent erdeit. Mára már egyetlen élő társunk sem maradt, de sokunk szelleme sosem hagyta el Vystera-t, hogy eskünket megtartva halálunk után is óvhassuk a vidéket.
- Mi történt veled? Hogy kerültél… ide? – pillantott a driád csuklóit tartó bilincsekre.
- Moneth. Évek óta vadászott már ránk, míg végül engem sikerült fogságba ejtenie ebben a bálványban. Ezzel az erőmet fel tudta használni, hogy megkeresse Rempath legtermékenyebb bányáit. – arcán bánat és megbánás suhant át, mintha csak árulásnak tartaná, amit akarata nélkül kellett véghez vinnie – A pecsét tartott fogva a bálvány belsejében, s hogy ezt megtörted, onnan kijuthattam.
- De hisz még mindig rab vagy… - kúszott közelebb Nash, s a bilincseket vizsgálta – Mondd, hogyan tudnám ezeket megtörni?
A driád megmozdította a kezeit.
- Ezeket a bilincseket egy varázslat hozta létre. Hogy eltűnjenek, fel kell olvasnod a bálvány hátán a szöveget. Akkor én is szabaddá válok.
Nash újra felvette a szobrot, ám ahogy megtalálta rajta az írást, egészen kétségbe esett. Sosem látott még ilyen írásjeleket.
- Én ezt nem tudom elolvasni… Nem ismerem ezt a nyelvet…
- Segítek. – mosolyodott el a másik.
Azzal Nash mintha csak megvilágosodott volna, a fejében szinte álomként szavak kezdtek formálódni. Látta, hallotta, érezte őket, sosem hallott még hasonló beszédet, mégis értette a szavakat, tudta, mit kell mondania. És mondta. Maguktól jöttek ki a torkán a hangok, ahogy olvasta a sorokat, a bálvány a kezében vibrált, morajlott. A driád csuklója körül a bilincsek izzani kezdtek, s ahogy Nash a szöveg végére ért, egyszerűen elpattantak, s a férfi végre szabad lett. Alakja ragyogott, ahogy végre kiegyenesedhetett, arca sugárzott a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm, barátom… Kiszabadítottál… - lehelte boldogan, s fejet hajtott a lány előtt
- Örökké hálás leszek neked.
Nash leírhatatlan boldogságot és megtiszteltetést érzett, örömében képtelen volt megszólalni, csak nézte őt áhítattal telve.
- Most vissza kell térnem a hegyekbe. Rendbe kell hoznom, amit általam tönkretettek. Búcsúzom, barátom. Tudd, hogy Rempath hegyei közt mindig menedékre lelsz. És ha eltévednél, egyvalamit jól jegyezz meg… A sorsok tükre minden titkot felfed.
Azzal a driád még egyszer fejet hajtott, majd az alakja elemelkedett a padlótól, felragyogott, s szertefoszlott. Ahogy Nash lenézett a kezére, látta, hogy a bálványból is csupán por maradt, mintha soha nem is létezett volna. Extázissal töltötte el az iménti jelenés, s most, hogy a driád visszatért a hazájába, az érzés is kezdett halványodni, s átadta a helyét a zavarvodottságnak. Mégis mit jelent az utolsó mondat? Mi a csoda lehet a sorsok tükre? Mit akart ezzel mondani?
- Megtörted a pecsétet… - lehelte, a hangja mintha évezredek távlatából szólna, egyszerre volt férfi és női.
- Ki vagy te? – bukott ki Nash-ből az álmatag kérdés, képtelen volt levenni a szemét a jelenésről.
- A nevem Gwychyrrhean. A Rempath egyik driádja vagyok.
- Hogy lehet, hogy még sosem láttam hozzád hasonlót?
- Mi, driádok sokezer évvel ezelőtt, még az első emberek előtt éltünk. Mi vigyáztuk a Rempath csúcsait és Kordrin szent erdeit. Mára már egyetlen élő társunk sem maradt, de sokunk szelleme sosem hagyta el Vystera-t, hogy eskünket megtartva halálunk után is óvhassuk a vidéket.
- Mi történt veled? Hogy kerültél… ide? – pillantott a driád csuklóit tartó bilincsekre.
- Moneth. Évek óta vadászott már ránk, míg végül engem sikerült fogságba ejtenie ebben a bálványban. Ezzel az erőmet fel tudta használni, hogy megkeresse Rempath legtermékenyebb bányáit. – arcán bánat és megbánás suhant át, mintha csak árulásnak tartaná, amit akarata nélkül kellett véghez vinnie – A pecsét tartott fogva a bálvány belsejében, s hogy ezt megtörted, onnan kijuthattam.
- De hisz még mindig rab vagy… - kúszott közelebb Nash, s a bilincseket vizsgálta – Mondd, hogyan tudnám ezeket megtörni?
A driád megmozdította a kezeit.
- Ezeket a bilincseket egy varázslat hozta létre. Hogy eltűnjenek, fel kell olvasnod a bálvány hátán a szöveget. Akkor én is szabaddá válok.
Nash újra felvette a szobrot, ám ahogy megtalálta rajta az írást, egészen kétségbe esett. Sosem látott még ilyen írásjeleket.
- Én ezt nem tudom elolvasni… Nem ismerem ezt a nyelvet…
- Segítek. – mosolyodott el a másik.
Azzal Nash mintha csak megvilágosodott volna, a fejében szinte álomként szavak kezdtek formálódni. Látta, hallotta, érezte őket, sosem hallott még hasonló beszédet, mégis értette a szavakat, tudta, mit kell mondania. És mondta. Maguktól jöttek ki a torkán a hangok, ahogy olvasta a sorokat, a bálvány a kezében vibrált, morajlott. A driád csuklója körül a bilincsek izzani kezdtek, s ahogy Nash a szöveg végére ért, egyszerűen elpattantak, s a férfi végre szabad lett. Alakja ragyogott, ahogy végre kiegyenesedhetett, arca sugárzott a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm, barátom… Kiszabadítottál… - lehelte boldogan, s fejet hajtott a lány előtt
- Örökké hálás leszek neked.
Nash leírhatatlan boldogságot és megtiszteltetést érzett, örömében képtelen volt megszólalni, csak nézte őt áhítattal telve.
- Most vissza kell térnem a hegyekbe. Rendbe kell hoznom, amit általam tönkretettek. Búcsúzom, barátom. Tudd, hogy Rempath hegyei közt mindig menedékre lelsz. És ha eltévednél, egyvalamit jól jegyezz meg… A sorsok tükre minden titkot felfed.
Azzal a driád még egyszer fejet hajtott, majd az alakja elemelkedett a padlótól, felragyogott, s szertefoszlott. Ahogy Nash lenézett a kezére, látta, hogy a bálványból is csupán por maradt, mintha soha nem is létezett volna. Extázissal töltötte el az iménti jelenés, s most, hogy a driád visszatért a hazájába, az érzés is kezdett halványodni, s átadta a helyét a zavarvodottságnak. Mégis mit jelent az utolsó mondat? Mi a csoda lehet a sorsok tükre? Mit akart ezzel mondani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése