Beleolvasó: C. C.Brown: Tania – Utazás a múltba ("Halk suttogás, ajtócsukódás. Meleg kéz az arcomon, levendula illat, puha takaró a testemen, klórszag, halk beszélgetés a fejem fölött.")

Ma újabb beleolvasót hozok nektek. Most épp C. C.Brown: Tania – Utazás a múltba címmel. A következő részlet 3. fejezet jön, melynek címe: Egy másik világ – Két hónappal később. Tania itt már egy másik világban él, ahol mások szokások és az emberek, emiatt néha vicces helyzetekbe keveredik

 
C.C.Brown:
Tania - Örvény a múltba

Tartalom:

Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!

 

ENGEDÉLLYEL

  3. Egy más világ

Két hónappal később

Halk suttogás, ajtócsukódás. Meleg kéz az arcomon, levendula illat, puha takaró a testemen, klórszag, halk beszélgetés a fejem fölött.
– A közelben nem észleltek vészjelzést egy hajóról sem, madame… – mondta egy füstös, férfihang.
– Living Coasts. Ez van a mentőruházaton, doktor. Kérem, lesz olyan szíves, és utánanéz a kikötőben, tudnak-e ilyen nevű hajóról?
– Ahogy óhajtja, Lady Thinder, de szabadjon megjegyeznem, inkább betegházba kellene szállítanunk a hölgyet. Még nem derült ki, hogy teljesen egészséges, és akár a pestist is hordozhatja.
– Ne nevettesse ki magát, doktor Marlow! Ön azonnal észrevenné ennek jeleit.
– Ön hízeleg, Lady Thinder.
– A hölgy kifáradt, majdnem megfulladt, midőn a személyzet észrevette a vízben, és kihúzták. Pihenésre van szüksége. S jól figyeljen barátom, erről egyelőre egy szót sem ejthet senkinek! Bízhatom a diszkréciójában?
– Feltétlen híve vagyok, őlédiségednek! Titoktartásomban bízhat.Ajtócsukódás. Halk csengettyű, ajtónyitódás.
– Oui madame! – mondta franciásan raccsoló, fiatal hang.
– Francise, – szól ugyanaz a kellemes, kifinomult női hang – kérem, küldje Johnt, a kocsim álljon elő. Átszállítjuk a hölgyet a nyári lakba.
– Oui madame!
Ajtócsukódás, levendula illat.
– Kedvesem, hogy van? – keze újra a homlokomon.
Tehát nem fulladtam meg, vagy csak majdnem, és most valamilyen súlyos agykárosodás szövődményeként hallucinálok. Ezek a hangok, ez a furcsa beszédstílus. Amiért értem csak azért van, mert az egyetemen picit jobban belemélyedtem a tizenkilencedik századi írók műveibe, és apám régi könyveit olvasgattam. Annyira mégsem súlyos az agykárosodásom, hogy most ezen gondolkodom. Kinyitom a szemem.
Gyertyákkal megvilágított, tágas helyiség, inkább barlang, mint ház. Visszhangzik minden szavam, ahogy a fölém hajoló, szépen ívelt szemöldökű, hatvanas évei végén járó nőnek válaszolok.
– ol… hol vagyok? – a filmekben is mindig ezt kérdezik.
– A Marine fürdőszalonban, kedvesem.
A nő most feláll, egy oroszlánlábú, nehéz asztalhoz lép, amely tán arra hivatott, hogy a közepén lévő ezüstcsengő még apróbbnak, és finomabbnak tűnjön. Két ujjal felemeli, és finoman megrázza a csengőt. Most távolabbról is meg tudom nézni őt: Egy ódivatú, vörös bársony ruhában áll, az asztalnál. Kosztümös filmekben láttam hasonlót eddig. A ruha nem dekoltált, inkább visszafogottan elegáns a hófehér, gallérszerű felsőrésszel. Nyakán – már ami látszik belőle – fehér gyöngyöket visel. Vékony, ívelt orra nemesi formát ad az arcának, amely hófehér, és makulátlan. Elmehetne egy L’oreal hatvan felettieknek reklámban is. De mit is gondolok itt össze – vissza! Fogalmam sincs, hogy csöppentem egy filmforgatás közepébe! Felemelkedek, de a fejembe nyilall a fájdalom, így visszahanyatlom a párnámra, ami olyan, mintha ezer tollpihébe süppedne a fejem. A bóbitás, fekete ruhás szobalány újból belép, két libériás inassal.
– Csakhogy végre megérkeztek. Kérem, óvatosan emeljék fel Madame Zarát, és ültessék a kocsimba.
– De én nem vagyok… – próbálok ellenkezni.
– Csitt barátném, most ne szóljon, majd később a teánál beszélgetünk – fordul most felém a nő.
– De hölgyem, izé...
– Szólítson Georgia-nak, ahogy a barátaim szólítanak.
Ez már túl sok volt, az agyam majd széthasadt úgy dolgozott a folyamatos fordításon, mivel annyira választékosan beszélt Georgia, hogy agykapacitásom nagy részét ez foglalta le, és nem a gondolkodás a kérdések, és válaszok értelmén.
A két inas megemel párnástul, mindenestül, és mint a gólya viszi a fiát játékban, elkezdenek felfelé vinni egy lépcsőn. Végül egy ívelt, színes üvegekkel kirakott ajtón keresztül, kijutunk a szabadba. Mélyet szippantok a friss, kissé csípős levegőből, s ettől megszédülök. Azt gondolom, álmodom. Lehet, hogy kórházban fekszem, és kómában vagyok. Az oxigénhiánytól kómába kerülhet az ember, és ez az egész csak a képzeletemben történik.
A két lovas konflis nagyon is igazinak tűnik, a Beacon Cove széles, macskaköves útján. A gyönyörű, fényes, fekete lovak orrlyukaiból párafelhő száll fel, patáik türelmetlenül.

 

Ha tetszett a beleolvasó, itt megvásárolhatod a könyvet.

C.C.Brown oldala

C.C. Brown írói oldala

Amazon

Libri