Szabó Tamás: Holdvíz című kötetéből az utolsó cápás
jelenetet hoztam el nektek. Bízom benne, hogy tetszeni fog és egyben
elolvassátok majd a könyvet. Érdemes belefogni a könyv olvasásában. Nekem a
kedvencem. Vajon most mi fog történni Zoltánnal? Vagy Noémivel?
Szabó Tamás:
Holdvíz
Tartalom:
Zolit, a burokban nevelkedett, milliomos egyetemista ficsúrt sokkolja a hír: „örökölt” egy 16 éves lánytestvért apja, a néhai KGB-tiszt után! A két tinédzser kapcsolatát nagyban befolyásolja, hogy külön nőttek fel, nem is tudva egymásról. A báty tanácstalan; hogyan viszonyuljon a hányatott sorsú, öntörvényű kis vadóchoz, aki egyből felforgatja az ő nyugodt életét?
Mikor a lány minden addiginál nagyobb zűrbe keveredik és eltűnik Brazíliában, a fiú kénytelen otthagyni mindent; Noémi után ered, majd a Polícia korruptságát látva maga kutatja fel a húgát. Vajon képes felnőni a feladathoz, és egyedül megmenteni őt? Túlélik a testvérek könyörtelen megpróbáltatásaikat távol az otthonuktól, vagy elbuknak az alvilággal, a természeti erőkkel, illetve az önmagukkal vívott harcban, hogy beteljesedjék a családi karma?
ENGEDÉLLYEL
Valami ismét hozzá ért a vállamhoz. Ordítani akartam, de már csak egy hörgésre telt az erőmből. Ezúttal meg fog ölni... A halászok beemeltek a csónakba. A hátamon feküdtem, lenéztem a lábamra. Elborzadtam a seb látványától! Egy húsdarab szabadon lifegett a térdem fölött. Az a bestia ráadásul el is törte a combcsontomat, mert most lehetetlen szögbe csavarodott.
Ordibálások. Halszag keveredett a saját vérem illatával. Fölnéztem. Két borostás férfi magasodott fölém, bátortalanul szólongattak. Az arcuk mindent elárult a sérülésemről. Epét és egy nagy adag sós vízet hánytam. Egész testemben remegtem. Levették a búvárruhámat, és a sebem köré csavarták. Összerándultam a kíntól. Az egyikük levette mocskos atlétáját, és azt is a sebre szorította, hogy elállítsa a vérzést. Éreztem, ahogy a sebszélek meg a szabadon lifegő bőrszeletek egymáshoz súrlódnak, és ettől ismét öklendezni kezdtem. Ha lett volna még bármi a gyomromban, azt most biztosan kiadtam volna. Az egyik halász a combcsontomhoz szorította az artériámat, hogy elállítsa a vérzést. Émelyegtem, és elvesztettem az eszméletemet.
Arra ébredtem, hogy jó erősen felpofoznak. Az egyikük, egy idős, brazil halász kétségbeesetten ordított le rám. Az arca csokoládébarna volt, a szakálla hófehér.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre kikerültem a zsúfolt csónak vértől, és hányástól bűzlő világából. Fölemeltek és rohanva vittek valahová. Nagyon sokan álltak a tengerparton, és mind engem bámultak. Az egész olyan képlékeny és álomszerű volt.
Autók dudáltak, emberek kiáltoztak… A szél a vért szárította a bőrömön… ezernyi fájdalmas érintés… Aztán a hangzavarból kivált egy sziréna. Fölemeltek, és lefektettek valahová. Vaksin pislogtam fölfelé: fehér falak, injekcióstűk és áttetsző csövek. Egy zöld inget viselő férfi hajolt fölém, és elhadart valamit portugálul. Egy másik orvos széthúzta a szemhéjamat, és belevilágított. Egyre távolabbról hallottam dallamos, izgatott beszédüket. Pálmafák. Egy magas, fehérre meszelt épület látványa. Egy kisgyerek nézett rám, majd szörnyülködve felordított.
Sikoly a víz alatt... Minden vörös körülöttem.
Noémi. Úristen... Ő még mindig odakint van a tengeren...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése