Elnézést kérek, megint késve hozom nektek a Beleolvasót.
Sajnos tegnap nem volt internetem, így ma egy hosszabb részletet fogok hozni Fróna Zsófia: Fegyverforgató – Fegyverek Háza
c. kötetéből.
Fróna Zsófia:
Fegyverforgató – Fegyverek Háza
(Fegyverek Háza 1.)
Tartalom:
Egy lány.
Egy farkas.
Egy tőr.
Egy történet…
A harcos lélek küzdeni fog a végsőkig, a gyenge feladja, mielőtt célba érne.
A tizenhét éves Megaira feszegeti saját határait, mindent megtesz, hogy kiderítse, mire hivatott.
Miközben próbál rájönni, valójában hová tartozik, rejtélyes meghívást kap a Fegyverek Házába.
Vajon az a sorsa, hogy fegyverforgatóvá váljon?
Ahhoz harcos lélek kell, Megaira azonban még soha életében nem emelt kezet senkire.
Megállja majd így a helyét?
A válaszok keresése közben rájön, hogy a háttérben sötét erők munkálkodnak veszélybe sodorva a világot, amibe csöppent és a jövőjét, ami felé eddig csupán pár lépést tett.
Lehet egy békés természetű lányból fegyverforgató?
Tényleg ezt a sorsot szánták neki, vagy valami egészen mást?
Meg tud küzdeni a rá leselkedő veszélyekkel, vagy elbukik?
A tét hatalmas, sikerén vagy bukásán több múlik, mint gondolná…
ENGEDÉLLYEL
– Félórája várok – jegyezte meg Megaira, amikor a fiú végre mellétoppant.
Tony az órájára pillantott.
– Csak tizenöt percet késtem.
– Attól én még félórája várok – vigyorgott.
Tony mosolyogva csóválta meg a fejét.
– Készen állsz?
Az utca végén parkoló fekete Audihoz sétáltak; a volán mögött egy szőke, cingár fiú ült, akit Tony úgy mutatott be, mint a család sofőrjét. A srác odamorgott nekik valamit, ami akár köszönés is lehetett, de ezen kívül nem szólt hozzájuk.
A lőtér kívül esett a lakott területen, és úgy alakították ki, hogy még véletlenül se tévedhetett ki egy golyó sem.
A bejáratnál Tony elővette az engedélyét, majd elővett pár fontot a pénztárcájából.
– A lány a vendégem – jegyezte meg a pult mögött ácsorgó nőnek, közben Megaira felé biccentve. – Egy napijegyet szeretnék neki.
A nő az előtte elhelyezett monitor felé fordult, és kattintott néhányat.
– Tudok neki vendégjegyet adni, de ezzel nem lőhet.
– Ó, higgye el, nem akarok lőni – mentegetőzött Megaira.
Az öltözőben mind a ketten golyóálló mellénybe bújtak, majd a felszíni lőtér felé vették az irányt.
– Nem szeretek zárt terekben lövöldözni – magyarázta Tony, miután észrevette, hogy Megaira vissza-visszapillantgat a termek felé.
Gyönyörűen sütött a nap, beragyogva a fűvel benőtt, rétre emlékeztető teret. Nem ők voltak az egyedüliek, akik itt gyakoroltak. A tér épület felőli oldalán húsz lövészfülke sorakozott egymás mellett – ezekből nyolc foglalt volt.
Tony Megaira kezébe nyomott egy fülvédőt.
– Ezt vedd fel! – mondta, közben a sajátjával bíbelődött, aztán beállt a hozzájuk legközelebb eső fülkébe.
Megaira a fiú fegyvereit figyelte – mert kettő is volt neki. Mintha egymás tökéletes másai lettek volna, úgy nézett ki a két Smith&Wesson. Az ezüstszínű, forgótárcsás hatlövetűek ragyogtak a napfényben, fekete bőrmarkolatuk pontosan Tony tenyeréhez idomult. Megaira már többször látta őket képeken, de csak most vette észre, hogy mindkét pisztoly csövére egy-egy szót véstek, bár most sem tudta kivenni a betűket.
Tony rutinosan kifordította a tárcsákat, töltött, aztán a pálya másik felén felállított táblákra célzott, mely mögött három méter magas golyóálló – és bizonyára hangszigetelt – fal állt.
Az első lövésnél Megaira összerezzent; hiába készítette fel magát, a lövésnek komolyabb hangereje volt, mint amire számított.
Tony pontosan eltalálta a céltábla közepét.
– Azt tudtam, hogy tudsz lőni – mondta a lány –, de nem gondoltam volna, hogy ennyire jól!
– Ez semmi nem volt – legyintett a fiú. – Még van hova fejlődnöm.
– Hát én nem értek hozzá, de kétlem, hogy ennél van hova tovább fejlődni.
Tony nem válaszolt, csak vállat vont, majd ismét felvette a lövéshez szükséges pozíciót.
Még pár tárat kilőtt, Megaira pedig hiába kereste a hibákat, nem járt sikerrel. Minden lövés célba talált.
– Megfoghatom? – kérdezte a lány a fegyverek felé nyúlva.
Tony riadtan rántotta el őket.
– Inkább ne!
– Nem akarok lőni!
– Véletlenül is elsülhetnek. Nagyon érzékeny a ravaszuk.
– Rendben – sóhajtott Megaira csalódottan.
Miután Tony az utolsó tárat is kiürítette, összecsomagolt.
– Nagyon ügyes vagy – lelkendezett Megaira, miközben kibújt a golyóálló mellényből. Boldogan csacsogott, hiszen végre részese lehetett Tony életének azon részének is, amelyet eddig nem ismert.
A fiú zavartan túrt bele félhosszú barna hajába és elővette a telefonját, azt nyomkodta, amíg ki nem értek az épület elé.
Phil, a sofőr, éppen akkor kanyarodott oda.
– Haza? – kérdezte.
– Nem, Phil, elég a belvárosig.
A bögre ölelése nevű kávézónál tette ki őket. A csupa üveg, krémszínű székekkel berendezett kávézó egy tágas térről nyílt; népszerű helynek számított a fiatalok körében.
– Emlékszel, mennyit jártunk ide? – kérdezte Tony.
– Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. Gyakorlatilag itt lettünk barátok.
– Ha arra gondolsz, hogy teljesen beborítottál egy nagy adag capuccinóval, amin extra nagy adag tejszínhab volt, akkor mindenképp.
– Nem tagadhatod, hogy az a pillanat megalapozta a kapcsolatunkat – nevetett Megaira.
– Igaz, bár abban a pillanatban nem épp erre gondoltam. Az ölembe hullottál a kávéddal együtt. Szó szerint…
– Tehetek róla, hogy olyan nyeszlett voltál? Mondjuk vastagabb éppenséggel nem lettél azóta sem.
Tony szusszant egyet.
– Te elgáncsoltad saját magadat!
– A legjobbakkal is megesik – vont vállat Megaira.
Tony szája mosolyra húzódott. Az órájára nézett, majd ismét az épületre.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezte.
– Persze.
– De most ne borítsd rám!
– Nem ígérek semmit – vigyorgott a lány.
Nancy csak késő este ért haza, Megaira hallotta, ahogy ledobja a kulcsait az erre a célra fenntartott tálba. Felkönyökölt az ágyában és az ajtó felé nézett.
– Miért kerülöd? – szólalt meg Sarah, mire Megaira felkapcsolta a kislámpáját és a húgára nézett.
– Nem kerülöm.
– Jaj, Meg, ne szórakozz már! Hisz’ látom!
Megaira visszadőlt a párnájára.
– Így, hogy vége a giminek… – kezdte, de Sarah közbevágott.
– Ezért kerülöd? Elég nagy marhaság lenne, tekintve, hogy mindenből kiváló lettél.
– Nem az a bajom, hogy vége a giminek.
– Akkor mi? – kérdezte Sarah és felült, hogy jobban lássa a nővérét.
– Az a baj, hogy nem jelentkeztem sehová, mert gőzöm sincs, hogyan tovább.
Sarah levegőért kapkodott.
– Én azt hittem, beadtad a jelentkezésed egy csomó egyetemre…
– Igen, Nancy is ezt hiszi, és jobb lenne, ha ez így is maradna.
– Baromi csalódott lesz, ha ezt megtudja.
– Igen, Sarah, tudom, ezért nem kellene megtudnia, legalább addig, amíg ki nem találok valamit.
– És miért nem jelentkeztél sehova?
– Mert semmi nem érdekel úgy igazán és nem látom értelmét, hogy olyat tanuljak, ami nem érdekel.
– Akkor legyél egyszerűen őszinte vele. Állj elé és mondd meg neki.
– Ritkán vannak ennyire pocsék ötleteid – sóhajtott Meg, és visszafeküdt a párnájára. – Majd kitalálok valamit szeptemberig, csak ne szólj neki. Rendben?
– A szeptember egykettőre itt van.
– Rendben? – kérdezte Megaira kicsit erélyesebben.
– Rendben – sóhajtott Sarah megadóan és visszafeküdt.
Megaira lekapcsolta a lámpát, de még sokáig csak feküdt a sötétben és gondolkodott. Aztán egyszer csak a nappaliban megcsörrent a telefon.
– Sarah, ébren vagy? – kérdezte, de válasz gyanánt csak tompa hortyogás érkezett.
Nesztelenül a szobaajtóhoz osont és résnyire kinyitotta – de mielőtt kiléphetett volna, Nancy felvette a telefont és beleköszönt.
– Jól vagyunk. Igen, ő is jól van – mondta Nancy kis késéssel, nyilván arra a kérdésre, hogy vannak, bár azt nem értette, hogy valaki miért lett külön kiemelve.
– Igen, tudom, hogy abban a korban van, de ne merészelj idejönni – folytatta a nő sziszegve. – Nem érdekel! Ne gyere ide, és hagyd békén Megairát! Nem kérünk sem belőled, sem a többiekből. Jegyezd meg, ő soha nem lesz olyan, mint ti! – Ezzel a nő lecsapta a telefont, olyan erővel, hogy még az asztal is belereccsent.
Megaira lélegzete elakadt.
Róla beszéltek.
Sőt, Nancyt életében először hallotta úgy istenigazából dühösnek. A hideg futkosott a hátán, és az a kevés álom is kiszállt a szeméből, ami benne volt. Óvatosan, hogy Sarah-t ne ébressze föl, visszacsukta az ajtót, aztán leült a földre és nekidőlt.
Az ablak most éppen vele szemben volt. Az éjszakai égbolt kristálytisztán terült a táj fölé, lehetett látni az összes csillagot, még a legapróbbat, leghaloványabbat is.
Érezte, ahogy egyre nagyobbra nyílik a szeme, és csak bámult ki az ablakon. Egyetlenegy gondolat zakatolt a fejében.
Mit titkol előle Nancy?
Tony az órájára pillantott.
– Csak tizenöt percet késtem.
– Attól én még félórája várok – vigyorgott.
Tony mosolyogva csóválta meg a fejét.
– Készen állsz?
Az utca végén parkoló fekete Audihoz sétáltak; a volán mögött egy szőke, cingár fiú ült, akit Tony úgy mutatott be, mint a család sofőrjét. A srác odamorgott nekik valamit, ami akár köszönés is lehetett, de ezen kívül nem szólt hozzájuk.
A lőtér kívül esett a lakott területen, és úgy alakították ki, hogy még véletlenül se tévedhetett ki egy golyó sem.
A bejáratnál Tony elővette az engedélyét, majd elővett pár fontot a pénztárcájából.
– A lány a vendégem – jegyezte meg a pult mögött ácsorgó nőnek, közben Megaira felé biccentve. – Egy napijegyet szeretnék neki.
A nő az előtte elhelyezett monitor felé fordult, és kattintott néhányat.
– Tudok neki vendégjegyet adni, de ezzel nem lőhet.
– Ó, higgye el, nem akarok lőni – mentegetőzött Megaira.
Az öltözőben mind a ketten golyóálló mellénybe bújtak, majd a felszíni lőtér felé vették az irányt.
– Nem szeretek zárt terekben lövöldözni – magyarázta Tony, miután észrevette, hogy Megaira vissza-visszapillantgat a termek felé.
Gyönyörűen sütött a nap, beragyogva a fűvel benőtt, rétre emlékeztető teret. Nem ők voltak az egyedüliek, akik itt gyakoroltak. A tér épület felőli oldalán húsz lövészfülke sorakozott egymás mellett – ezekből nyolc foglalt volt.
Tony Megaira kezébe nyomott egy fülvédőt.
– Ezt vedd fel! – mondta, közben a sajátjával bíbelődött, aztán beállt a hozzájuk legközelebb eső fülkébe.
Megaira a fiú fegyvereit figyelte – mert kettő is volt neki. Mintha egymás tökéletes másai lettek volna, úgy nézett ki a két Smith&Wesson. Az ezüstszínű, forgótárcsás hatlövetűek ragyogtak a napfényben, fekete bőrmarkolatuk pontosan Tony tenyeréhez idomult. Megaira már többször látta őket képeken, de csak most vette észre, hogy mindkét pisztoly csövére egy-egy szót véstek, bár most sem tudta kivenni a betűket.
Tony rutinosan kifordította a tárcsákat, töltött, aztán a pálya másik felén felállított táblákra célzott, mely mögött három méter magas golyóálló – és bizonyára hangszigetelt – fal állt.
Az első lövésnél Megaira összerezzent; hiába készítette fel magát, a lövésnek komolyabb hangereje volt, mint amire számított.
Tony pontosan eltalálta a céltábla közepét.
– Azt tudtam, hogy tudsz lőni – mondta a lány –, de nem gondoltam volna, hogy ennyire jól!
– Ez semmi nem volt – legyintett a fiú. – Még van hova fejlődnöm.
– Hát én nem értek hozzá, de kétlem, hogy ennél van hova tovább fejlődni.
Tony nem válaszolt, csak vállat vont, majd ismét felvette a lövéshez szükséges pozíciót.
Még pár tárat kilőtt, Megaira pedig hiába kereste a hibákat, nem járt sikerrel. Minden lövés célba talált.
– Megfoghatom? – kérdezte a lány a fegyverek felé nyúlva.
Tony riadtan rántotta el őket.
– Inkább ne!
– Nem akarok lőni!
– Véletlenül is elsülhetnek. Nagyon érzékeny a ravaszuk.
– Rendben – sóhajtott Megaira csalódottan.
Miután Tony az utolsó tárat is kiürítette, összecsomagolt.
– Nagyon ügyes vagy – lelkendezett Megaira, miközben kibújt a golyóálló mellényből. Boldogan csacsogott, hiszen végre részese lehetett Tony életének azon részének is, amelyet eddig nem ismert.
A fiú zavartan túrt bele félhosszú barna hajába és elővette a telefonját, azt nyomkodta, amíg ki nem értek az épület elé.
Phil, a sofőr, éppen akkor kanyarodott oda.
– Haza? – kérdezte.
– Nem, Phil, elég a belvárosig.
A bögre ölelése nevű kávézónál tette ki őket. A csupa üveg, krémszínű székekkel berendezett kávézó egy tágas térről nyílt; népszerű helynek számított a fiatalok körében.
– Emlékszel, mennyit jártunk ide? – kérdezte Tony.
– Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. Gyakorlatilag itt lettünk barátok.
– Ha arra gondolsz, hogy teljesen beborítottál egy nagy adag capuccinóval, amin extra nagy adag tejszínhab volt, akkor mindenképp.
– Nem tagadhatod, hogy az a pillanat megalapozta a kapcsolatunkat – nevetett Megaira.
– Igaz, bár abban a pillanatban nem épp erre gondoltam. Az ölembe hullottál a kávéddal együtt. Szó szerint…
– Tehetek róla, hogy olyan nyeszlett voltál? Mondjuk vastagabb éppenséggel nem lettél azóta sem.
Tony szusszant egyet.
– Te elgáncsoltad saját magadat!
– A legjobbakkal is megesik – vont vállat Megaira.
Tony szája mosolyra húzódott. Az órájára nézett, majd ismét az épületre.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezte.
– Persze.
– De most ne borítsd rám!
– Nem ígérek semmit – vigyorgott a lány.
Nancy csak késő este ért haza, Megaira hallotta, ahogy ledobja a kulcsait az erre a célra fenntartott tálba. Felkönyökölt az ágyában és az ajtó felé nézett.
– Miért kerülöd? – szólalt meg Sarah, mire Megaira felkapcsolta a kislámpáját és a húgára nézett.
– Nem kerülöm.
– Jaj, Meg, ne szórakozz már! Hisz’ látom!
Megaira visszadőlt a párnájára.
– Így, hogy vége a giminek… – kezdte, de Sarah közbevágott.
– Ezért kerülöd? Elég nagy marhaság lenne, tekintve, hogy mindenből kiváló lettél.
– Nem az a bajom, hogy vége a giminek.
– Akkor mi? – kérdezte Sarah és felült, hogy jobban lássa a nővérét.
– Az a baj, hogy nem jelentkeztem sehová, mert gőzöm sincs, hogyan tovább.
Sarah levegőért kapkodott.
– Én azt hittem, beadtad a jelentkezésed egy csomó egyetemre…
– Igen, Nancy is ezt hiszi, és jobb lenne, ha ez így is maradna.
– Baromi csalódott lesz, ha ezt megtudja.
– Igen, Sarah, tudom, ezért nem kellene megtudnia, legalább addig, amíg ki nem találok valamit.
– És miért nem jelentkeztél sehova?
– Mert semmi nem érdekel úgy igazán és nem látom értelmét, hogy olyat tanuljak, ami nem érdekel.
– Akkor legyél egyszerűen őszinte vele. Állj elé és mondd meg neki.
– Ritkán vannak ennyire pocsék ötleteid – sóhajtott Meg, és visszafeküdt a párnájára. – Majd kitalálok valamit szeptemberig, csak ne szólj neki. Rendben?
– A szeptember egykettőre itt van.
– Rendben? – kérdezte Megaira kicsit erélyesebben.
– Rendben – sóhajtott Sarah megadóan és visszafeküdt.
Megaira lekapcsolta a lámpát, de még sokáig csak feküdt a sötétben és gondolkodott. Aztán egyszer csak a nappaliban megcsörrent a telefon.
– Sarah, ébren vagy? – kérdezte, de válasz gyanánt csak tompa hortyogás érkezett.
Nesztelenül a szobaajtóhoz osont és résnyire kinyitotta – de mielőtt kiléphetett volna, Nancy felvette a telefont és beleköszönt.
– Jól vagyunk. Igen, ő is jól van – mondta Nancy kis késéssel, nyilván arra a kérdésre, hogy vannak, bár azt nem értette, hogy valaki miért lett külön kiemelve.
– Igen, tudom, hogy abban a korban van, de ne merészelj idejönni – folytatta a nő sziszegve. – Nem érdekel! Ne gyere ide, és hagyd békén Megairát! Nem kérünk sem belőled, sem a többiekből. Jegyezd meg, ő soha nem lesz olyan, mint ti! – Ezzel a nő lecsapta a telefont, olyan erővel, hogy még az asztal is belereccsent.
Megaira lélegzete elakadt.
Róla beszéltek.
Sőt, Nancyt életében először hallotta úgy istenigazából dühösnek. A hideg futkosott a hátán, és az a kevés álom is kiszállt a szeméből, ami benne volt. Óvatosan, hogy Sarah-t ne ébressze föl, visszacsukta az ajtót, aztán leült a földre és nekidőlt.
Az ablak most éppen vele szemben volt. Az éjszakai égbolt kristálytisztán terült a táj fölé, lehetett látni az összes csillagot, még a legapróbbat, leghaloványabbat is.
Érezte, ahogy egyre nagyobbra nyílik a szeme, és csak bámult ki az ablakon. Egyetlenegy gondolat zakatolt a fejében.
Mit titkol előle Nancy?
A könvet itt tudjátok megrendelni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése