A következő beleolvasó, ahogy ígérem Hajnal Kittitől a Falak c.
kötetéből, hozok nektek 5 oldalnyi részletet. Nekem a kedvencem ez a könyv és
bízom benne, hogy nektek is annyira fog tetszeni, ahogy nekem is tetszett.
Hajnal Kitti:
Falak
Tartalom:
Te hazudtál már magadnak? Próbáltál valaki más lenni?
Áronnak egészen jól megy, amikor azonban új albérletbe költözik, a lelke mélyén sejti, hogy teljesen fel fog fordulni az élete, és nem csupán új, hanem régi kihívásokkal is szembetalálja magát.
A főbérlője, Márk nyíltan meleg, és abszolút úgy él, ahogy neki tetszik. Áront először megdöbbenti, majd elvarázsolja ez az őszinte hozzáállás, amikor pedig megismeri Márk barátait, olyan útra lép, amire korábban sosem mert volna…
ENGEDÉLLYEL
Már akkor kivan a tököm az egésszel, amikor még el sem kezdem a munkát. Pedig nem ez a gond, igazság szerint szeretem csinálni, de alig aludtam, fáradt vagyok, és ideges, semmi kedvem mások sirámait hallgatni. Folyamatosan, nyolc rohadt órában.
– Szarul nézel ki.
– Én is odáig vagyok érted.
A hangomban több az él, mint amennyi általában, ez nekem is azonnal lejön. Anita szemöldöke kecsesen felfelé ível, és én azelőtt kérek bocsánatot, hogy megsértődhetne.
– Ne haragudj, most rosszul viselem, ha csesztetnek.
Az asztalom szélének támaszkodik, és amíg én a bejelentkezésekkel szöszölök, óvatosan faggatni kezd.
– Ezúttal miért harapsz?
– Három órát aludtam, mert az a díszgyökér hajnalig bulizott a retek haverjaival.
Mindketten tudjuk, kit jelöl ez a megtisztelő becenév. Fél éve kaptam új lakótársat, azóta megy a nyűglődés, csak épp kezd túlforrni az agyvizem. Naponta tizenötször, pedig már alig vagyok otthon.
– Költözz el! – ajánlja Anita, össze sem tudom számolni, hányadszor. Persze, teljesen igaza van, én is tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a tökéletes megoldás, csak hát a buktatók visszatartanak.
– Aztán én szerencsétlen megint belefutok valami ökörbe.
– Próbálkozz ismerősöknél.
– Az nem túl sok van. Mármint olyan, akinek a véleményében és a baráti körében meg is bíznék – felelem két kattintás között, majd nem túl lelkesen a fejemre nyomom a fülest. Még nem veszek hívást, az erőmet gyűjtöm. Ehhez a naphoz kelleni fog, ma egyébként is mindenki meg van kergülve. A villamos és metró kombó kész élmény volt, főleg, hogy rühellem a tömeget. Anita az asztalomon dobol, a hang az agyamra megy, erre rögtön rájön, amikor a kezéről egyenesen a szemébe pillantok.
– Bocs – fejezi be, és elgondolkodva hümmög. – Kérdezz rá az üzifaladon. Csak akad valaki, aki megszán.
– A lakótársam is látni fogja – világítok rá, mire elhúzza a száját.
– Valaki mondta nekem a napokban, hogy egy barátja albérlőt keres maga mellé. Szerintem kolléga volt, de nem emlékszem – sóhajtja. – Utánamásszak neked?
– Amennyiben életet akarsz menteni, légy olyan kedves.
– Ha összejön, tartozol eggyel – kacsint rám, aztán elindul a helyére, én meg felsóhajtok, és belevetem magam a munkába. A lelkesedésem az eget veri…
Magam sem hiszem el, de ép ésszel túléltem a nyolc órát, és embert sem ettem ebédre. Képzeletben megveregetem a vállam, de amikor nekiállok összepakolni, kapok egy e-mailt. Még gyorsan rápillantok, közben sűrűn remélem, hogy nem rontottam el semmit, ami miatt bent kell maradnom. A félelmem azonban alaptalannak bizonyul, sőt határozottan jó irányt vesznek a dolgok.
Úgy hallom, lakást keresel. Egy ismerősöm új albérlőt keres, mert a régit ki kellett vágnia. Tíz perc múlva lesz szünetem, ha meg tudsz várni, és érdekel, megbeszélhetjük.
Elmosolyodom. Ez az első, ami feldob, mióta reggel felkeltem. Úgy tűnik, Anita betartotta az ígéretét, ráadásul még gyors is volt.
Válaszolok, aztán befejezem a pakolást, és kimegyek a konyhába. A legegyszerűbb, ha addig itt ücsörgök, legalább hallgathatok zenét. Lehunyom a szemem, teljesen elmerülök a ritmusban, arra riadok csak meg, amikor Ottó a vállamra teszi a kezét. Kiveszem a fülhallgatómat, és felé fordulok.
– Na – kezd bele. – Szóval kicsit távoli ismerős, de megbízható srác. A lakás a hetedik kerületben van, nem gázos részen. Egész jó az ár, nagyrészt felújított, csak légkondi nincs. Tudom, ez nyáron gáz, de…
– Nem fogok ennyitől eret vágni – szólok közbe. – Hol a buktató?
– Nem konkrétan buktató, de… – Ottó közelebb hajol, lehalkítja a hangját. – A srác meleg.
Pislogok egyet, majd még egyet, de csak nem folytatja, így kénytelen vagyok noszogatni. Közben remélem, nem ült ki az arcomra, hogy összerándult a gyomrom az információ hallatán.
– Oké. – A biztonság kedvéért még bólintok is hozzá. – Ez miben jelent hátrányt?
– Hát… néha felviszi a pasijait – válaszolja a reakciómat lesve, én viszont megunom az óvatoskodását.
– Jó, és?
– Hát, nem tudom, ez zavar-e – dől hátra. Megvonom a vállam. Nem mintha közöm lenne bárki szexuális életéhez, bár talán tényleg nem a legjobb ötlet…
Elhessegetem a gondolatot. Örülnöm kéne, hogy lehetőségem akadt minél hamarabb lelépni. Ha feszélyez a helyzet, majd legfeljebb ismét továbbállok.
– Ha őt nem zavarja, hogy én is felviszem a csajokat, miért kellene, hogy érdekeljen?
Ottó láthatóan megkönnyebbül.
– Jó, akkor megadom a számát. Nyugodtan hivatkozz rám.
– Köszi.
Hazafelé folyamatosan jár az agyam. Az igazat megvallva, szeretem a mostani lakást. Jó a tájolás, nyáron sem döglök meg, télen nem fázom, mindig van elég fény, és gond nélkül kigazdálkodom az árát. Jó környék, minden percekre van, közlekedésileg tökéletes, a szomszédokkal sincs gond. Csak hát…
Belépek ajtón, és máris elromlik a hangulatom. Hetek óta itt tartok, ahhoz sincs kedvem, hogy itthon legyek. Dohányzom, de ezt a büdös cigiszagot nem bírom elviselni, és a kedvesnek nem mondható lakótársam megint nem egyedül múlatja az időt. Ami azt jelenti, hogy itt van két-három haverja, akiket folyton kerülgetnem kell, hangosak és bunkók, és a tetejébe mindig eltűnik egy-egy csomag chips vagy sör, amit előző nap vásároltam. Jobb esetben nem az összes.
Odamorgok egy köszönést, de rám sem hederítenek. Bevágom az ételes dobozomat a többi mosatlan közé. Ez a másik, amitől falra mászom. Napokig nem mosogat el, úgy kell vadásznom egy tiszta tányért. A sajátomat régóta a szobámban tárolom, és amint megkajáltam, elöblítem és gyorsan el is tüntetem az útjából. A poharak dettó ugyanez. Azon viszont másodpercek leforgása alatt felhúzom magam, hogy nyoma veszett a zsemléknek, amiket vacsorára szántam. Bár én vagyok a hülye, minek hagytam elől?
Nem veszekszem. Nem azért, mert nem szeretek konfrontálódni, egyszerűen csak nem éri meg az energiát. A kajám attól még nem lesz meg, és a vége úgyis az, hogy mehetek le a pékségbe. Ha rajta múlik, meglepődik, hogy az enyém volt, nyög egy bocsit, és megjegyzi, hogy holnap hoz majd másikat. Persze az, hogy én mit eszek, rohadtul nem érdekli.
Hét hónapja költözött el az előző srác, pedig őt bírtam. Összebútorozott a barátnőjével, én meg kifogtam ezt a majmot. Határozottan rossz csere, ráadásul a tulaj ismerőse, így esélyem sincs, hogy összetűzés esetén én maradjak. Minden szinten szívás a helyzet.
Az utolsó csepp a pohárban, amikor rájövök, hogy a szobámban járt. Mi több, valamit keresett, és őszintén szólva, legszívesebben leltárt tartanék, hogy mi tűnt el.
– Mi kellett annyira, hogy feltúrd a cuccaim? – vonom kérdőre, de csak bambán pislog, majd megvonja a vállát.
– Bocs a rumliért, nem találtam a töltőm.
– És az enyém meglett? – mordulok rá, mire bólint. – Szuper, fél órán belül kérem.
– Oké, nyugi van – röhögi a haverjaival, nekem pedig óhatatlanul beugrik, hogy tizenévesként talán én viselkedtem ennyire pofátlanul, a szüleimmel szemben. Utólag is elnézést kellene kérnem érte. Ő viszont már huszonnégy, nem lenne rossz, ha az utánam lévő jól pofán vágná a szemétségeiért. Merthogy én dobbantok, az tuti…
Bámulok kifelé a villamos ablakán. Meglepő, de hiába láttam ezerszer elsuhanni ugyanazokat az üzleteket, egyet sem tudnék felidézni. Na jó, talán a bankfiókok és a nagyobb multik helye megmaradt a memóriámban, de hogy közöttük mi található, azt ezredszerre sem vagyok képes megjegyezni. Nem tudom, azért van-e így, mert ennyire nem lényegesek, vagy egyedül csak én nem emlékszem rájuk, és mindenki más álmából felébresztve is felsorolja őket, sorrendben.
Elbambulok, majdnem elfelejtek leszállni. Megtorpanok és a korláthoz húzódom, hogy az emberek elhaladjanak mellettem. Nem szeretem, ha kerülgetnem kell őket, vagy ők másznak túlságosan az aurámba. Fél percem mindig van, hogy elvonuljon a tömeg, bár így este nyolckor amúgy sem annyira nagy a gyalogosforgalom. Szerencsére a metró is szellős már ilyenkor, reggelente néha kifejezetten tömegiszonyom van tőle.
Ráérősen sétálok. Korán indultam, ennyivel hamarabb azonban nem akarok odaérni akkor sem, ha alig várom a találkozást. A lehetőség, hogy a mostani helyemtől végre megszabadulhatok, teljesen felvillanyoz. A telefonban ráadásul értelmesnek tűnő, jó fej srác beszélt dallamos, de pörgő hangon, és engem már az megnyugtatott, hogy normális mondatokat alkotott.
Rágyújtok. A füst lekúszik a torkomon át a tüdőmbe, jólesően hunyom le egy pillanatra a szemem. A kora májusi levegő után méreg ugyan, de megint ott tartok, hogy túl sokat dohányzom. Pedig három évvel ezelőtt letettem a cigarettát, és majdnem másfél évig bírtam is nélküle. Persze foghatom a stresszre, ám az igazság az, hogy szeretem az ízét.
Keresek egy szemetest, elnyomom a csikket. Kénytelen vagyok szokás szerint a tetején, mert nincs külön hely. Ilyenkor mindig az jut eszembe, vajon hány kukát gyújtanak fel véletlenül évente. Aztán felnézek az épületre, és a kapucsengőhöz lépek. A zenélése kicsit idegesítő, de nem kell sokáig hallgatnom.
– Igen?
– Szia, megjöttem.
– Gyere fel!
Az első emeletre lépcsőzök, nem szállok be a liftbe. Egyébként sem bízom bennük, a kis terek erős ellenérzést váltanak ki belőlem. Inkább kihagyom, ennyi testmozgás úgyis kell, túl vagyok pörögve.
A ház viszonylag új, egészen jól karbantartott, ehhez képest mégis éles kontraszt fogad, amikor a feltáruló ajtó mögött megpillantom a szépen csempézett padlót. Felemelem a tekintetem, és kezet nyújtok az előttem álló, szőke, nyúlánk fiúnak.
– Szia, Áron.
– Márk – fogadja a köszönést, aztán félreáll, hogy bemehessek a lakásba. Amíg leveszem a cipőmet, csendben vár, és épp azon gondolkodom, mit mondjak, amikor megelőz.
– Szóval Ottó adta meg a számom? – kérdezi, én pedig bólintok, miközben a dzsekimet akasztom az előszobai fogasra. – Az egyik bátyám haverja. Jófej dolog tőle, hogy egyáltalán megjegyezte, hogy albérlőt keresek.
– Szerencsére, mert én meg nagyon szeretnék költözni – felelem, és amikor kérdőn felém fordul, gyorsan hozzáteszem. – Pár hónapja új lakótársam van, aki kinyírja az idegeim.
– Ennyire?
– Szereted, ha turkálnak a cuccaid között és megzabálják a kajádat? – vágom rá, mire felismerés csillan a tekintetében, és kapok egy együttérző mosolyt.
– Aúcs. Így érthető. Az előző albérlőt azért vágtam ki, mert átjáróházat csinált. Utálom, amikor kétnaponta más mászkál a lakásomban – magyarázza, miközben int, hogy kövessem.
– Na, ez lenne a szoba – tárja ki előttem az első ajtót, én pedig elismerően nézek körbe.
– Hm. Értem már, miért drágább egy tízessel. Pár csillaggal a mostani helyem felett van.
– Egyébként is az egekben az árak – vonja meg a vállát. – Soknak találod?
– Ezért nem – nyugtatom meg, és beljebb lépek. Halványkékre festett falak, laminált padló, még megkopva sincs. Kényelmesnek látszó franciaágy középen, bal oldalt szekrénysor, jobb oldalt íróasztal forgószékkel, és egy kis komód. Az ajtó melletti falnál kétszemélyes kanapé, felette polcok.
– Tetszik? – Ismét bólintok. – Két éve volt felújítva. Majdnem nullára vertük szét, még az elektromos vezetékeket is kicseréltük. A fűtés elég gazdaságos, mert az ablakok is újak.
Magamra hagy, én pedig megfordulok még vagy kétszer. Otthonos, nagyon el tudnám itt képzelni magam, odahaza sem volt ilyen szép szobám. Márk után megyek, a konyhával egybekötött nappaliban találom. Ez is ugyanolyan igényesen felújított, az egyik oldalon nagyképernyős televízió, körülötte hatalmas kanapé és fotelek, középen dohányzóasztal. Az étkezőt kicsit arrébb egy boltíves fal választja el a konyhától.
Márk megvárja, míg mindent felmérek, majd továbbmegy, a fürdőt és a vécét mutatja meg. Mindenhol ugyanaz a szín dominál, még ha halványan is, úgyhogy muszáj szóvá tennem.
– Ennyire szereted a kéket?
– Olyasmi – mosolyodik el. – Viszont vannak szabályok. – Ránézek, jelezve, hogy figyelek. – Tizenegy után nincs hangoskodás, falra mászom tőle, ha kupi és kosz van, úgyhogy egyik héten én takarítok, másikon te. Mosogatás: mindenki maga után, bár én nem hagyom ott a cuccaid, ha te sem az enyémet.
– Elfogadható. Dohányzás?
– Csak és kizárólag az erkélyen. Én is cigizek, de rühellem a füstöt a lakásban. Ahhoz minimum atom részegnek kell lennem, hogy idebent bagózzak – neveti el magát. Na, még egy jó pont.
– Tiszta sor. Vendégek?
– Ha nem kétnaponta mást hozol, nem harapok érte. Nálam heti egyszer általában nagyobb társaság jön össze – árulja el. Megfeszülök, és felsóhajtok. Észreveszi a reakciómat. – Zavar?
– Hát, szeretek aludni.
– Tizenegynél tovább sosem maradunk, és ez hétvége. Hét közben dolgozom – válaszol, mire megkönnyebbülök. – Így?
– Így rendben. Én inkább kimegyek sörözni, ha olyanom van, de majd meghúzom magam.
– Nem kell, nyugodtan csatlakozhatsz, ha nem futsz világgá a témáink elől – vágja rá szinte azonnal, alaposan meglepve ezzel.
– Miért futnék? – kérdezem. Márk hümmög egy sort, közben elgondolkodva bámul rám, olyan intenzitással, hogy egy pillanatra beleszédülök a kékségbe.
– Ottó említette, hogy meleg vagyok, és nyíltan vállalom?
– Igen.
– Ezek szerint nincs vele bajod – állapítja meg. Nincs érkezésem felelni, mert rögtön témát vált. Végül is nem nagyon van mit ragozni rajta. – Ja, és a humoromat néha nehéz elviselni, főleg kora reggel – viccelődik, én pedig elröhögöm magam.
– Szerintem túlélem.
– Mikor költöznél?
– A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság!
– Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van, mindkettőnknek – teszi még hozzá. – Ha nem jön be, visszaadom a pénzt, hacsak nem rongálsz meg valamit. Ha én raklak ki, akkor ugyanez.
Valahogy tetszik a stílusa. Határozott, tudja, mit akar, bár ilyen szép lakással nem csoda, hogy könnyedén diktálja a feltételeket.
– Szerződés?
– Holnap ráérsz aláírni? Nem készültem, az egész napom rohanás volt – kér elnézést. Nem gond, már a telefonban is említette, hogy későig dolgozik, ezért is találkoztunk most. – Ha ugyanez az időpont megfelel.
– Oké.
Megkönnyebbülten indulok haza. Fejben bekarikázom a naptárban a május tizenharmadikát, mint szabadulásom dátumát. Alig várom.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése