Egy kissé lemaradtam mostanság a
Beleolvasóval. Így folytatom tovább Szabó
Tamás: Holdvíz c. könyvéből egy hosszabb részlettel. Bízom benne, hogy
tetszeni fog nektek. Én nagyon ajánlom nektek.
Szabó Tamás:
Holdvíz
Engedéllyel
Lenéztem a padra, és egykedvűen olvasgatni kezdtem a rajta lévő firkákat. Két nap telt el a legutóbbi örömlánynál tett látogatásom óta, ám a tűz, amelynek nem lett volna szabad égnie, újra kínozni kezdett. Másra sem tudtam gondolni, csak a húgomra. Ezzel az érzéssel keltem, ezzel feküdtem. Már annyiszor megfogadtam, hogy nem lesz több prosti…
Anyunak a napokban feltűnt, milyen búskomor vagyok. Sejtette, hogy szerelmi bánat kínoz. Azt tudakolta, hogy hívják „a lányt”. Abszurd helyzet volt. El sem mertem képzelni, hogyan reagálna, ha megtudná azt a három nevet, amit ő adott „a lánynak”, és ami azon a kis babakarszalagon szerepelt. Mama azt kérte, legalább a szerelmem monogramját áruljam el. Elképzeltem magam, amint egy ködös, ángyélus erdőben bolyongok, mint valami elfuserált Lord Byron – aki mellesleg szintén a féltestvérét, Augustát szerette –, és belevésem a tőrömmel az évszázados fák kérgébe az ő szent monogramját: „Sz. N. E.”
Épp fölálltam volna, mikor észrevettem egy írást a szomszéd padon. Szokatlanul szép betűkkel vésték a fába. Így szólt:
„Próbáltalak százszor is elfeledni,
Levegőnek nézni, de nem megy:
Nem tudok levegő nélkül élni!"
Nagyon illett ez a Szikora Robi-idézet jelenlegi helyzetemhez. Még sosem láttam. Persze, hisz nem itt szoktam ülni; régebben mindig az első sorban foglaltam helyet.
Egy hanyag mozdulattal behajítottam a táskámba a füzetemet a tollal együtt, és elindultam lefelé a lépcsőkön a kijárat felé. Távoztomban alig hallhatóan odaköszöntem a tekintélyparancsoló, őszhajú előadónak:
– Viszontlátásra, professzor úr. Jó hétvégét.
Erdődy professzor úr elmosolyodott, és azt kérdezte:
– Maga az előző félévben hozzám járt gyakorlatra, ugye, kolléga?
A kijárattól egy lépésnyire megtorpantam. Meglepetten bólintottam.
– Megjegyeztem magát. Ne segítsen… Szen… Szentpál, nemde?
Bakker, még a nevemet is tudja!
– I-igen, uram.
– Kiváló hozzászólásai voltak a szemináriumon, fiatalúr, és aztán semmivel sem tudtam zavarba hozni a kollokviumon. Ön volt a legjobb az évfolyamban. Rémlik, még az egyik szabadon választható tárgyamat is látogatta. Önszorgalomból. Magából remek jogász lesz, kolléga.
Leesett az állam. Köztudomású volt Dr. Erdődy Béla professor emeritusról, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökéről és a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjének birtokosáról, erről az ’56-os hősről, hogy ritkán dícséri a hallgatókat. Enyhült valamelyest a depresszióm, és sikerült egy pillanatra elfeledkeznem a húgomról. Letettem a táskámat, és közelebb léptem a nagy öreghez. Ott állt előttem a katedrán, csaknem fél méterrel fölém magasodva.
– Köszönöm, professzor úr.
– Figyelem egy ideje. Régebben harsányan köszönt, az első sorban ült, és mindig jókedvűnek láttam. És a sportban is jeleskedett. Hajjaj, de még hogy! Maga dobta azt a káprázatos gólt az ELTE vízilabdacsapatában, amivel végül legyőztük a JATE pólósait! A kari újság ódákat zengett magáról. És köztudott, hogy az egyetem többi úszójának csak akkor van sansza aranyérmet nyerni, ha maga nem indul! A verseny előtti napon épp a Hallgatói Önkormányzat irodájában voltam, és fél füllel hallottam az egyik ötödéves fiú rimánkodását: „Könyörgöm, mondjátok, hogy a Szentpál beteg, vagy az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára megy, és idén nem nevezett be a kétszáz vegyesre! Úgy szeretnék már egyszer én is nyerni ebben a számban!”
Elnevette magát, majd hirtelen megkomolyodott. – De ön mostanában szinte csak suttog, hátul ül, távol a többiektől, és egy ideje szemlátomást rossz bőrben van. Sejtem, hogy nem a tanulással vannak problémái. Szóval, mi a baj, ha szabad megtudnom?
Megvakartam a fejem. Nem árulhattam el neki, ám valahogy mégis jó lett volna kibeszélni magamból.
– Nos, egy reménytelen szerelem, professzor úr. Egy lány… mi más?
Erdődy elmosolyodott.
– „Mi más”. Ez tetszik, és sokat elárul az ön értékrendjéről! Hát igen, a nők. Emlékezzen csak vissza, mit írt róluk Madách, aki mellesleg szintén jogász volt. A nő a „szíverén keresztül”, vagyis érzelmi világán és a megérzésein át kapcsolatban áll az „égi szóval”. És nekünk, férfiaknak támaszkodnunk kell e csodálatos közvetítőre.
Olyan kedves volt hozzám, olyan jó volt hallgatni magabiztos, mély baritonját. Ilyenkor láttam csak, milyen kár, hogy apa nélkül nőttem fel.
– Mindenesetre megnyugtatott, fiatal barátom: attól féltem ugyanis, hogy olyan bajjal találta szembe magát, ami megoldhatatlan. És ami rossz hatással lesz a tanulmányi eredményeire. De nyugodjon meg, rendbe jönnek majd a dolgok: a kisasszony bizonyára viszonozni fogja a maga érzéseit, és ön hamarosan ismét jókedvvel jön majd az előadásaimra. Hát, minden jót, és önnek is kellemes hétvégét.
Magához vette az aktatáskáját, és lelépett a katedráról.
Ugyanolyan magas volt, mint én.
Ekkor hirtelen – magam sem tudom, miért – kitört belőlem:
– Ez igenis egy megoldhatatlan probléma! – mondtam, mire a professzor megtorpant a kijárat felé menet, pont mint én az imént, és csak nézett rám azokkal a fiatalos, kék szemeivel.
Nem tudtam megálljt parancsolni a nyelvemnek:
– Ez a lány sosem lehet az enyém! Bizonyos normák miatt. Ő mindig tiltott gyümölcs lesz számomra. Ha bárki megtudná a környezetemben, mit érzek iránta, én belehalnék! Tudom, hogy többé nem jövök be egy előadására sem úgy, mint régen. Már semmi sem lesz a régi.
Döbbenten néztem magam elé. El sem hittem, hogy elmondtam ezt a bensőséges vallomást a Kar legtekintélyesebb oktatójának. Mióta egyetemista voltam, nem folytattam személyes jellegű beszélgetést egyetlen tanárommal sem. Valószínűleg a profeszor sem szokott hozzá az ilyesféle bizalmaskodáshoz. Már-már elszégyelltem magam túlzott közvetlenségem miatt, ám Erdődy doktor csak mosolygott rám. Nem gúnyosan, hanem megértően. Gyorsan a karórájára pillantott. Szemlátomást úgy döntött, rám szán néhány percet értékes idejéből.
Ezúttal halk, és bizalmas hangon beszélt:
– Hallgasson ide, fiatal barátom. Most elmesélek önnek valamit. A második nagy háború előtt, amikor még gimnáziumba jártam, megismerkedtem egy nem mindennapi teremtéssel. Ennek a nőnek olyan kisugárzása és olyan túláradó egyénisége volt, hogy akaratlanul is titkos költőket ihletett meg, legényeket áztatott el alkohollal, házastársak és gyerekkori pajtások közé vert éket és férfiereket vágatott fel – már a puszta megjelenésével. Minden férfi a rabjává vált. Lehetetlen volt nem szeretni! Jó, ha ötvenévente egy ilyen lány születik. Mit ötven... százévente! És hát naturellement én is a hatása alá kerültem. Ugyanúgy voltam vele, mint most maga: teljesen reménytelen a helyzet, ez a lány sosem lehet az enyém. Ráadásul én is úgy véltem, ha a szüleim vagy a környezetemben élők megtudnák, mit érzek iránta, abból hatalmas botrány kerekedne! Mégis udvarolni kezdtem a lánynak.
Mosolygott. Nem volt ebben semmi nagyképűség, csupán nosztalgia és őszinte, rajongó szeretet.
A könyvet itt tudjátok beszerezni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése