Újabb rész érkezik Jud Meyrin: A múlt bűnei c. könyvből. Vajon, hogyan alakul Fanny és Alexander
kapcsolata? Gyilkosság vagy öngyilkosság lett az áldozat,akit megtaláltak? Mi zavarhatja Alexandert
ebben az ügyben? A legnagyobb kérdés az, hogy Fanny meddig tudja tagadni maga
előtt az érzelmeit Alexander iránt?
Részlet
Jud Meyrin: A múlt bűnei
Kate egyedül nevelte a kisfiát,
és nem volt egyszerű dolga, ha otthon és a munkában is helyt akart állni. Fanny
korábbi lelkifurdalása még inkább fellángolt.
– Felhívhattál volna, hogy
segítsek! Vigyázhattam volna én Markra. Sőt, jobb ötletem van! Te most szépen
hazamész a fiadhoz, én pedig itt maradok. Már nincs sok idő zárásig, és ahogy
látom, nem lesznek túl sokan. Könnyen elboldogulok.
Kate arca felderült a javaslatra.
– Biztos nem bánnád?
– Persze, hogy nem – mosolygott
rá Fanny. – Indulj már!
Valóban kevés dolga akadt.
Kiszolgálta a vendégeket, berakodott a mosogatógépbe, összébb pakolta a
megmaradt süteményeket. Végül csinált magának egy teát, és letelepedett a
pultnál lévő asztalhoz Kate egyik magazinjával. Épp fellapozta volna az
újságot, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengettyű, jelezve, hogy új vendég
érkezett. Fanny felállt, hogy kiszolgálja, és bosszúsan látta, hogy Alexander
Kougar áll a pult előtt.
– Nem tudtam, hogy pincérkedsz is
– jegyezte meg a férfi. A hangja, a szavai és az a gúnyos félmosoly a szája
szegletében annyira emlékeztette Fannyt a régi Alexanderre, hogy görcsbe
rándult a gyomra. Minek kellett felbukkannia ennyi idő után? Pont most, amikor
már kezdte úgy érezni, hogy kézben tartja az életét.
– Csak kisegítek – felelte
könnyedén, de közben a szíve nyugtalanul kalimpált. – Adhatok valamit?
– Kávét és egy szendvicset. Egész
nap nem ettem.
Fanny gyorsan megcsinálta a
kávét, majd felmelegített két sonkás bagelt. Ügyelt rá, hogy ne nézzen
Alexander felé, de a keze így is idegesen meg-megrebbent a teendők közben.
– Jó étvágyat! – tette le az
ételt, és már sarkon is fordult volna, de Alexander megállította.
– Nem ülsz le? Persze, csak ha
nincs semmi halaszthatatlan dolgod.
Fannynak esze ágában sem volt a
szükségesnél többet beszélnie vele. Körülnézett a kiürült kávézóban valamilyen
ürügy után kutatva, de hamar rájött, bármit is találna ki, az túl átlátszó
lenne. Nem akarta, hogy Alexander gyávának higgye. Nem mintha számítana, mit
gondol róla a férfi. Gondolatban vállat vont, felmarkolta a másik asztalon
hagyott bögréjét, és leült a nyomozóval szemben.
– Úgy hallottam, az összes rendőr
visszament a városba – szólalt meg, hogy ne nyúljon túl hosszúra a kínos
némaság. – Sikerült kiderítenetek, mi történt?
– Valószínűleg öngyilkosság volt,
esetleg baleset – felelte a férfi vontatottan. – De még várunk a részletesebb
orvosi jelentésre.
Az ismét beálló csendben Fanny a
vele szemben ülő alakot nézte, és megint úgy érezte, mintha a múlt hunyorított
volna vissza rá. Alexander ugyanolyan ingerült mozdulattal túrt a hajába,
ugyanúgy összeszorította a száját, mint annak idején, amikor idegesítette
valami.
– Ha mindenki visszament
Exeterbe, hogyhogy te még itt vagy?
A férfi elgondolkozva forgatta a
kezében a bögrét, mintha a tartalmából akarná kiolvasni a választ. Fanny már
azt hitte, nem fog felelni, egészen meglepte, amikor Alexander megszólalt.
– Valami zavar. Ha öngyilkos
lett, miért nem találtunk nála búcsúlevelet? Ha baleset volt, miért nincsen meg
a pénztárcája, az iratai? De persze nem nagyon tudunk mit tenni – grimaszolt a
férfi, és mintha csak magának beszélne, tovább folytatta: – Várunk az
azonosításra, ami lehet, hogy sokáig elhúzódik. Egy vízi hulla sosem szép
látvány, és ezen a malomkerék csak tovább rontott. Amikor kihalásztuk a
patakból, olyan állapotban volt a holttest, hogy még a saját anyja is nehezen
ismerne rá.
Fanny torka összeszorult, és egyszerre
nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy újabb kortyot igyon immár kihűlt teájából.
Felállt, és összeszedte a férfi elől az üres edényeket. Alexander lerakott az
asztalra néhány fontot, majd szedelőzködni kezdett, közben kinézett az ablakon,
aztán visszafordult Fanny felé.
– Nem látok más kocsit a
parkolóban. Gyalog jöttél?
– Igen.
– Oké, akkor megvárlak, és
hazaviszlek.
– Erre igazán semmi szükség, nem
lakom messze. – Fanny ijedten pislantott a férfira. Még csak az hiányzik, hogy
bármilyen rövid időre is, de össze legyenek zárva a kocsi utasterében! Azt sem
akarta, hogy Alexander megtudja, hol lakik. Bár kicsi az esélye, hogy
meglátogatja, hisz az elmúlt években egyszer sem kereste, ennek ellenére rossz
érzéssel töltötte volna el, ha a férfi megismeri a címét. – Felesleges
megvárnod! – közölte a korábbinál erélyesebben, de a nyomozó elengedte a füle
mellett a szavait.
– Lehet, hogy egy gyilkos járkál
odakint, természetes, hogy hazaviszlek – jelentette ki szárazon, aztán újra
kihúzta a széket, és leült.
Fanny rájött, ha nem akarja
elárulni, hogy jobban tart Alexandertől, mint attól az arctalan gyilkostól, nem
tiltakozhat tovább. Legjobb lesz, ha gyorsan túlesnek azon a fuvaron, gondolta.
Feszengve nekilátott hátralévő feladatainak; letörölte a pultot, majd az
asztalokat is, kihagyva azt az egyet, aminél Alexander ült. Felsöpört és
felmosott, ismét messze elkerülve a férfit, aki úgy tűnt, egykedvűen nézi
ténykedését. Fanny a táskájáért nyúlt, és majdnem kiesett a kulcs zsibbadt
ujjai közül, amikor bezárta a az első ajtót.
– Erre megyünk ki – intett a
hátsó kijárat felé, és saját maga is alig ismert rá a hangjára, ami a
szokásosnál jóval vékonyabban csendült. Olyan ideges, akár egy kamaszlány az
első randija előtt. Milyen nevetséges!
Szótlanul megkerülték a háztömböt.
A kávézó előtt álló terepjáró egy fekete Dodge volt, és csak a tetejére szerelt
sziréna árulkodott arról, hogy hatósági jármű.
– Ezen az úton – mutatta Fanny,
miután beszálltak az autóba –, aztán az utolsó utcán fel a dombra.
– Elhagyatott környék lehet –
jegyezte meg Alexander, miközben kitolatott az útra.
– Igen, valóban az, talán épp
azért szeretek ott lakni.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése