K. D. Niki: Szerelmem a tanárom

Tudom nagyon elmaradtam Beleolvasó posttal. Elhoztam nektek egyik kedvencemet. Elsőként vettem meg ebooként ezt a könyvet. Igazi szenvedélyes, drámai és feszültséggel teli történet. Imádtam olvasni, szinte egy nap alatt befaltam. Ezért szeretném nektek is megmutatni néhány részletet, amolyan kedvcsináló. Szívből ajánlom, ha szeretitek romantikus történetet.

K. D. Niki: Szerelmem a tanárom

Tartalom:

Két éves koromtól Londonban éltem. Tizenöt év után, amikor a bátyámmal visszaköltöztünk Budapestre, nem tudtam, mire számíthatok a jövőmet illetően, de nem is kifejezetten érdekelt. Egészen addig, amíg nem találkoztam a szomszédomban élő, Herczeg Kristóffal! 
Attól a perctől kezdve megváltozott minden… Őrülten egymásba szerettünk. 
Viszont, az élet ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, mert kiderült, hogy ősi ellenségben állnak a családjaink, ráadásul az is kiderült, hogy a „Szerelmem a tanárom…” 
De, ekkor már késő volt, mert elkövettem életem legnagyobb hibáját… Beleszerettem egy olyan férfiba, aki csak bántani, és bosszút állni akart rajtam… 
Vajon túléli a szerelmük az akadályokat, vagy marad a tanár- diák viszony, ami egyenlő a felemésztő érzések kavalkádjával?

Részlet a könyvből

(Szerző engedélyével)

1. fejezet

Dolli

"Eljött ez a nap is, végre visszatértünk, Budapestre. A lelakatolt házunk zárja élesen sikoltott a kulcslyukba szorított kulcstól, amit a bátyám, Levi helyezett bele. Nem igazán szerettem Londonban éli. Az állandóan esős idő miatt elment a kedvem a városnézéstől, a sétálástól meg úgy mindentől. Persze apámat, a húgomat Natit, és a barátnőmet sajnálom, hogy ott kellett hagynom. De, amilyen nagyszájú vagyok itt is hamar feltalálom majd magam, és találok barátokat, amitől talán könnyebb lesz elviselnem a hiányukat. Ők sajnos nem tudtak velünk jönni, mert apám és a mostoha anyám munkája odaköti őket. Úgy volt, hogy én sem jövök, de végül Levi rábeszélte aput, hogy elengedjen. Örülök neki, hogy itt vagyok. Mindig szerettem utazgatni, és most legalább nem kapok szülői felügyelet sem, na nem mintha annyira hagynám, hogy parancsolgassanak nekem. De azért, így mégiscsak könnyebb a saját életemet élni, távol tőlük. Levi gyermekorvosnak készül, itt fog dolgozni a Szent János kórházban. Most még rezidens, de amennyire beleéli magát a gyógyításba, tegyük hozzá, érti is a dolgát, szerintem hamarosan kiemelkedik a gyakornokok közül. A Madáchi Állami Gimnáziumba adtam be a jelentkezési lapomat. amit, Mészáros Jenő Árpád igazgató úr a tanulmányi átlagom alapján, némi gondolkodás után elfogadott – nem vagyok egy stréber, az angolon és rajzon kívül semmi nem megy –, így egy hét múlva a 12./A végzős osztályban fogom a padokat koptatni. Remélem az osztálytársaim rendesek lesznek velem, és befogadnak maguk közé. Régen itt éltünk ebben a házban, de én nem emlékszem rá. Két éves voltam, amikor anyám meghalt, és apám testvéréhez, Sophiehoz költöztünk Londonba. Ez ház nem a legnagyobb, de nem is kicsi. Kettőnknek Levivel éppen elég lesz. Bár, szerintem többet leszek egyedül, mint vele, mert ő éjjel nappal a kórházban fogja tölteni az idejét. Nekiálltunk takarítani. Leszedtük a bútorokról a fóliát, letörölgettük a port, frissen mosott ágyneműt és függönyöket raktam fel. Éjfél is elmúlt, amikor nagyjából végzünk mindennel. Elfogyasztottunk egy késői vacsorát, aztán elindultam az egyik helyiségbe, ami mostantól az én szobám lesz.
Levi az enyémmel szemben lévő hálót választotta. A szobám ablaka a szomszédház egyik hálószoba ablakával volt szemben, pont beláttam. A félhomályban egy magas férfit, fel-alá mászkált az ablak előtt. Az arcát nem igazán láttam, mert ahhoz kevés volt a fény, de nagyon jóképűnek tűnt. Erre nézett. Reméltem, nem hiszi azt, hogy betörők vagyunk. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy lesem, ezért inkább lefeküdtem aludni. A rámolás után, amúgy is elfáradtam. Rám fért egy kiadós alvás. Reggel olyan izomlázzal ébredtem, hogy azt hittem meghalok. Átkozott takarítás. Otthon is én csináltam a házimunka nagy részét, de az nem terhelt le ennyire. Na, mindegy is. Elindultam szerezni valami reggelit, mert már farkaséhes voltam, és Levi is az lesz, ha felébred. Hagytam egy cetlit a hűtőn, miszerint: Elmentem kaját venni, nemsokára jövök. Reggel hét óra volt, de már érezni lehetett, hogy meleg lesz ma is. Egy fehér csipkés felsőt, és egy rövid, farmersortot vettem fel a tornacipőmmel. Gesztenye barna hajam kifésültem, és hagytam a vállamra omlani a hátam közepéig érő, hullámos tincseket. Egy leheletnyi sminket is raktam fel, és elindultam útbaigazítást kérni a szomszédházhoz. Bekopogtattam, de nem válaszolt senki. Vagy aludtak még, vagy már elmentek otthonról. Amikor percek múlva sem nyitott senki ajtót, erősebben kezdtem dörömbölni, hátha csak nem hallották a kopogtatást. 
– Nyitom már, nem kell betörni az ajtót! – hallatszott ki egy kellemes, férfi hang. Remélem azé, akit tegnap éjszaka láttam. És végre kinyílott az ajtó, mire lesápadtam. – Miben segíthetek? – kérdezte a férfi, akiben reménykedtem. Csak nem így. Akarom mondani, arra nem számítottam, hogy egy szál törölközőben fog megjelenni. 
– Ööö... én, csak... vagyis, szia! Egy boltot vagy büfét keresek, ahol reggelit vehetnék. Tudnál segíteni, hogy merre induljak el, mert nem ismerem még a környéket? – minden erőmet összeszedtem, hogy a szemébe nézzek, ne pedig... ne lejjebb, a kigyúrt, de sebhelyes mellkasára, vagy a kockás hasára... esetleg egy kicsivel lejjebb. Elkalandozásom közben, éppen arra a testrészére fókuszáltam, ahová nem akartam nézni. Egy torokköszörülés riasztott meg, mire felkaptam a fejem. Visszament a nappaliba, a kanapé karfájáról levett egy pólót és
belebújt, ezzel elrejtve előlem izmos felsőtestén lévő hegeket, és a szexis tetoválásait. 
– Ha, kibámészkodtad magad, elmondanám, hogyan jutsz el a legközelebbi boltba – oltogatott mosolyogva, mire lesütött szemmel, alig hallhatóan bocsánatot kértem. – Na, akkor mutatnám, ha idenéznél, és nem a padlót, vagy a lábamat csodálnád. 
– Szép... padló! – motyogtam zavartan, a ciánkék szempárba nézve. 
– Itt elmész balra, aztán lesz egy kanyar, szintén balra. Ha odáig elértél, még pár méter, és ott lesz egy kis bolt, hatalmas vérnarancs színnel az elején, hogy Cupido közért. Biztosan megtalálod, el sem lehet téveszteni. 
– Megjegyeztem, köszönöm. Ne haragudj, hogy zavartalak, már megyek is. Szia! 
– Várj! Nálunk az a szokás, hogy bemutatkozunk annak, akivel szóba állunk. 
– Tessék? 
– Hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva. 
– Doloresz. De, szólíts Dollinak, mindenki úgy hív. És te, ki vagy? 
– Herczeg Kristóf – mutatkozott be a kezét nyújtva. 
– Á, akkor egy igazi szőke herceghez van szerencsém! – nevettem, miközben a felém nyújtott kezét szorongattam. 
– Mi olyan vicces? – kérdezte csodálkozva. 
– Ja, semmi... csak illik rád. Szőke herceg. 
– Nem te vagy az első, aki elsüti ezt a hatalmas poént. Régebben meghatottál volna vele, de már kinőttem belőle. 
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak a szőke hajad meg a neved... szóval illik rád. 
– Illik rám? 
– Igen, illik. Mert jóképű vagy, kócos szőkés hajjal, férfiasan borostás arccal, hatalmas kék szemekkel, csókolni való szájjal, iszonyat jó testtel, és ha ez még nem lenne elég, ott a herceg megszólítás is a nevedben... – soroltam ész nélkül az előnyös jellemzőit, mire nevetve, az amúgy is zilált, homok szőke hajába túrt. 
– Köszönöm. De, nem lett volna muszáj ilyen részletesen leírnod. Elég lett volna, ha annyit mondasz, hogy jó pasi vagyok. Abból is értettem volna, hogy bejövök neked.
– Ne szállj el magadtól, egyáltalán nem jössz be – hazudtam szégyenemben. 
– Tényleg nem? – kérdezte egy lélegzetelállító féloldalas mosollyal, és felhúzott szemöldökkel. – Tényleg, nem! – válaszoltam nevetve, miközben egy aprót taszítottam a mellkasán. 
– Ahhoz képest, jól megfigyeltél ilyen rövid idő alatt – jelezte kuncogva. 
– Na, ne kombinálj! Már vagy negyed órája itt állsz előttem egy szál törölközőben, még a vak is láthatja az adottságaidat. Amúgy, hol szerezted azokat a sebhelyeket, amik a mellkasodon vannak?
– Semmi közöd hozzá! – válaszolta durván. 
– Bocsánat, nem akartam tiszteletlen lenni, csak kíváncsi voltam. Ne haragudj! 
– Gyermekkori baleset – az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem. 
– Te ne haragudj, durva voltam, mert váratlanul ért a kérdés. 
– Semmi baj! Nem kell bocsánatot kérned, igazad volt, semmi közöm hozzá. 
– Nem titok, csak nem szoktak rákérdezni, hogy hol szereztem őket. Általában sokat vagyok póló nélkül, és a legtöbb ember csak megbámul, de nem kérdez semmit. 
– Értem, és sajnálom, biztos szörnyű volt – utaltam a balesetre. 
– Igen, az volt. De, beszélgessünk inkább másról, drága nagyszájú, reggel hétkor dörömbölő kisasszony – kérte mosolyogva. – Ja, és a dörömbölésről jut eszembe, látod ott az ajtó mellett azt a piros gombot... úgy hívják, hogy csengő. Nem kell rám törnöd az ajtót, elég, ha azt megnyomod. Oké? – oltott le megint, de ezúttal mosolyogva, és kacsintva. 
– Rendben, vettem. Bocsi, de mennem kell. Nemsokára felkel a bátyám is, és keresni fog – mutattam a házunk felé. 
– A szomszédba költöztetek? – nézett meglepetten a ház felé. – Igen. Miért?
– Láttam tegnap a fényt benn, de már régóta nem lakik ott senki. 
– Hát, most már fog – mosolyogtam, és én is rákacsintottam. – Na, most már tényleg megyek. Szia, Kristóf! 
– Krisz! A Kristófot utálom. "

Ha tetszett a könyvet itt tudod beszerezni:

Publioboox

K. D. Niki Szerző oldala