K. D. Niki: A sors hullámain c. könyvből hozok most egy kis
részletet belőle. Számomra nagyon tetszett az egész történet. Igaz elején
kicsit szomorkásan indul, de később már jóval szórakoztatóbb és drámaibb lesz. Ajánlom
nagyon nektek a könyvet.
K. D. Niki: A sors hullámain
Tartalom:
Együtt lehet élni a múlt árnyaival? Lehet-e egyszer boldog az, akit egész életében keserűség és megvetés vett körül? Mit teszel, ha az égiek összesúgnak a hátad mögött?
Linett a nagyszüleinél nevelkedik, akik őt okolják a családot ért tragédiákért, ezért kegyetlenül bánnak vele. Egyetlen támasza a szomszéd fiú, Brad, aki mindenben mellette áll, és elválaszthatatlan szövetségese lesz a lánynak, de mégsem ő az, aki igazán boldoggá teheti.
Egy nap felbukkan Gabe, a nyers és faragatlan fiatalember, és a fejébe veszi, hogy elcsábítja a gyönyörű, de zárkózott Linettet. Kettejük kapcsolata viharosan indul, de hiába küzdenek, végül be kell látniuk, a szerelem magával ragadta őket, bármennyire is tiltakoztak az érzés ellen.
A sors néha kegyetlen és ott rúg az emberbe, ahol csak tud. Linettet súlyos múltbéli titkok nyomasztják, Gabe pedig külföldre készül, hogy segítsen édesanyján, és ez véget vethet közös jövőjüknek.
Lehetséges az, hogy még nincs minden veszve? Kitarthat a szerelem akkor is, ha el kell szakadniuk egymástól? Elég erősek lesznek, hogy megküzdjenek az előttük álló gondokkal? Milyen meglepetés várja Gabe-et, ha hazatér?
Részlet a könyvből
(Szerző engedélyével)
– Ann, fejezd be! – mordult rá
nagyapa. – Ha mennie kell, hadd menjen!
– Köszönöm, apa, hogy megértesz!
Kérlek, anya, ne haragudj rám, de nem maradhatok, reggel indulnom kell.
Amint befejeztük a vacsorát, Emily
kézen fogva elvezetett a hálószobák felé. Nagymama is velünk tartott a
bőröndömmel a kezében.
Három szoba volt, amiből az egyik
már elő volt készítve apának és nekem. Alig vártam, hogy lefekhessek, mert
nagyon fárasztó volt a több órás út idefelé.
Nagyanyám ledobta a földre a
táskám és utasított, hogy feküdjek le, majd megkérte Emilyt, hogy menjen ki a
szobából, aki azonnal, köszönés nélkül kilépett az ajtón. Miután kettesben
maradtunk, egy ideig szótlanul állt és úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit,
de végül mégsem szólalt meg. Morcos tekintettel hátat fordított, lekapcsolta a
villanyt, és magamra hagyott.
Csak a hold világított be az
ablakon mégsem a sötétségtől féltem, hanem attól, hogy együtt kell majd élnem
olyan emberekkel, akiket eddig még sohasem láttam, és szemmel láthatóan
neheztelnek rám valamiért.
Nem akartam itt maradni! Nem
akartam, hogy apa elmenjen.
Halkan sírdogáltam, majd az
ablakhoz sétáltam és kinéztem, de semmit sem láttam, csak azt, ahogy az
esőcseppek végigfolytak a bepárásodott üvegen. Egy ideig még álldogáltam ott,
végül a kimerültség annyira legyőzött, hogy ruhástól bújtam be az ágyba, csak a
cipőmet vettem le.
Hamar elaludtam, még arra sem
ébredtem fel, hogy apa bejött hozzám.
***
– Linett, mennem kell! – rázta
gyengéden a vállam, mire álmosan pislogtam párat, majd amikor felfogtam, mit is
mondott, azonnal felpattantam és a nyakába vetettem magam. Sírva könyörögtem,
hogy ne hagyjon itt, de nem könyörült rajtam.
– Vigyél magaddal! – hajtogattam
szüntelenül, de ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Ölelte a
zokogástól remegő testem és puszilgatta a hajam, de egy szót sem szólt.
– Mennem kell! – szólalt meg
végül.
Felállt és elindult az ajtó felé.
Utána rohantam, hátulról a lábára csimpaszkodva hasra vetettem magam, hogy
megállítsam. Megfordult és lehajolt hozzám. A könnyeimtől és a gombóctól a
torkomban alig tudtam beszélni.
– Ne hagyj itt, apa! – suttogtam,
pedig üvölteni szerettem volna. – Veled szeretnék menni. Nekem alig volt
hangom, ellenben ő kiabált.
– Ezt már megbeszéltük! Amint tudok,
visszajövök érted, és magammal viszlek, addig is a nagyszüleid fognak vigyázni
rád. Hagytam náluk pénzt, gondoskodni fognak rólad, amíg vissza nem térek.
A hangja egyre durvább lett.
Erőteljesen leszedett a lábáról, amibe azóta is kapaszkodtam, és kilépett a
szobából. Próbáltam összeszedni magam, de nem ment.
Az ablakon keresztül néztem, ahogy
a kocsija mellett állt, és búcsúzkodott a szüleitől. Gondolkodás nélkül
rohantam le a lépcsőn, egészen az autóig. Éppen akkor akart beülni, de
megtorpant, amikor meghallotta a zokogásomat. Amint elé értem a nyakába
vetettem magam és megpusziltam. Még egy próbát tettem, hátha elvisz magával, de
hajthatatlan maradt. Továbbra is azt kérte, hogy legyek jó, és fogadjak szót a
nagyszüleimnek, miközben ígérgette, hogy hamarosan visszajön értem. Percekkel
később megölelt, megpuszilta a homlokom, majd beült az autóba és elhajtott. Még
csak hátra sem nézett.
Itt hagyott! Elhagyott ő is.
Visszamentem a házba. Ugyanazt a
feszültséget éreztem, amit előző nap, amikor megérkeztünk. Nem mertem
megszólalni, csendesen sírdogáltam, és bámultam kifelé a nappali ablakán, pedig
apának már semmi nyoma nem volt.
Megint esett. Nem szerettem az
esőt, mert lehangolt és a rossz dolgokra emlékeztetett. Lassan megérintettem az
ablakot, a sűrű esőfüggöny olyan volt, mint egy szürke lepel, ami mindent
beborít, elmossa a szépet, a jót és csak a ború marad helyette.
– Gyere reggelizni, hercegnő! –
kérte nagyanyám, de a hercegnő szócska, sokkal inkább gúnynak hangzott, mint
kedvességnek.
Elindultam, majd miután végeztem,
elraktam a tányéromat és a poharamat, és mentem volna vissza a szobámba, de
nagymama ismét megszólalt:
– Így ne merd hagyni az étkezőt!
Várd meg, amíg mindenki befejezi az evést, aztán szedd le az asztalt és
mosogass el! – kiáltott rám.
Csendesen visszaültem és vártam,
majd, miután minden utasításnak eleget tettem visszamehettem a szobámba.
Annyira boldogtalannak és elveszettnek éreztem magam, hogy ismét rám tört a
sírás. Amikor egy kicsit megkönnyebbültem elővettem a bőröndöm és bepakoltam a
ruháimat a szekrénybe.
A szoba elég kicsi volt, mert a
hatalmas ötrészes szekrénysor szinte az egész teret elvette. Ahogy körbenéztem
elfogott a szomorúság. Semmi rózsaszín… semmi, ami legalább egy kicsit
hasonlított volna a régi szobámra. A szekrényen kívül egy barna íróasztal, egy
zöld fotel és az ágy volt a szobában, na meg egy éjjeli szekrény, a tetején egy
csillag alakú lámpával.
Csak délben merészkedtem ki. Ebéd
után elvégeztem a rám váró feladatokat, aztán kimentem az udvarra, Emilyhez.
A hátsókert felől hangos nevetés
zaja ütötte meg a fülem. Nagyot nyeltem, és vegyes érzelmekkel telve indultam
el a hangok irányába. Ahogy sejtettem, Emily nem volt egyedül. Azt hittem a
barátnőivel játszik, de ahogy közelebb értem, láttam, hogy csak egy fiú van
vele. Barna haja csapzottan lógott a szemébe, sokkal magasabbnak tűnt, mint
Emily. Mindketten egy-egy biciklin ültek és üldözték egymást. Az Emilyé piros
volt, a fiúé pedig kék. Én is szerettem volna egyet, mert a szomszédunkban lakó
kislánynak volt, és mindig irigykedve figyeltem, ahogy a kormányon lévő kosárba
belerakta a babáját, aztán egész nap körbe - körbe furikázott vele, de
bármennyit könyörögtem is érte, anya nem vett nekem. Mindig azt mondogatta,
hogy olyan két ballábas vagyok, amilyen apa, és még a végén kitörném a nyakam.
Halkan nézem őket, hogy ne
vegyenek észre, mert nem szerettem a társaságot, de Emily felfigyelt rám.
Leszállt a bicikliről és kézen fogva felém, vezette a fiút, majd egy széles
mosollyal bemutatta őt. Bradnak hívták. Emily csacsogásából kiderült, hogy Brad
velem egy idős, valamint, hogy a szemközti házban lakik a szüleivel.
Nem sokáig maradtam mellettük, az
udvar sarkában álló fához sétáltam, melynek már messziről feltűnt a nagysága,
és az, hogy színesre festett lécekkel van körbe kerítve. Ahogy közelebb értem
végigsimítottam a rózsaszín és fehér léceken, majd átléptem és leültem a fa
tövébe. Volt itt több fa is, de nekem ez lett a kedvencem, mert valami oknál
fogva megnyugtatott, és ahhoz is eléggé hátul volt, hogy ne zavarjon senki.
Régebben féltem volna egyedül maradni, de amióta megtörtént velem az a
szörnyűség, attól féltem, ha valaki a közelembe jött.
Nem tudom, mennyi idő telt el,
amikor egyszer csak lépteket hallottam. Lehunytam a szemem, próbáltam minél
kisebbre összehúzni magam, és csak reméltem, hogy nem jön ide Emily és az a
fiú. Végül, amikor körülnéztem, megnyugodtam, mert senkit sem láttam.
– Hát, itt vagy? – hallottam meg
egy vontatott hangot magam mögött, mire keserűen felsóhajtottam.
Forró lett az arcom és hevesen
vert a szívem. Nem válaszoltam a költői kérdésre, mire elém lépett, és úgy
mosolygott rám, mint aki hatalmas titkot vélt felfedezni. Rémülten csusszantam
volna hátrébb, de a fa törzse nem engedett. Körbenéztem, de Emilyt sehol sem
láttam, hogy szólhassak neki, vigye innen a barátját.
A könyvet itt tudod megvásárolni:
