Sajnos elérkezett az utolsó két részlet Gergely Melinda: Új
életre ébredve második kötetéből. Bízom benne, hogy tetszett nektek a
részletek. A továbbra is el szeretnétek olvasni akkor a bejegyzés alján,
találhatjátok az elérhetőséget a vásárláshoz.
Gergely Melinda: Új életre ébredve II
Tartalom:
Részlet a könyvből
Szerző engedélyével
.-
fejezte be mosolyogva. Sosem gondolta volna, hogy a férje ilyen szép dolgokat
is tud mesélni, csak hogy enyhítse a lánya bánatát. Könnybe lábadt szemekkel
gondolt vissza Debóra szavaira. Talán Miki mégsem olyan rossz ember, mint
amilyennek tartotta.
A kislányt láthatóan megnyugtatta az anyja válasza. Sőt kifejezetten büszke lett, hisz miatta hagyta ott a mennyországot, mert annyira szereti, hogy visszatért hozzá. Elégedetten és büszkén ölelte át az édesanyját.
- Mostantól minden másként lesz. Visszajöttem hozzád, és soha nem hagylak többé magadra.- simogatta meg a lánya fejét.
- Odafentről láttál engem? Láttad milyen jó kislány voltam? - kérdezgette izgatottan.- Igaz ezért jöttél vissza?
- Igen kicsikém - mosolygott a nő. "Milyen könnyű álomvilágba ringatni egy gyereket, hogy ne fájjon neki az igazság és ne kelljen szembenéznie ezzel a zord világgal - gondolta magában .- Bárcsak örökké velünk maradnának a gyerekkori mesék, akkor talán még mindig hinnénk a csodákban."
Gondolataiból ismét Debóra zökkentette ki újabb kérdésekkel:
- Anyuci ugye azt is láttad, hogy nem sírtam olyan sokat és hogy megosztottam a játékaimat a többi gyerekkel az oviban? Már nem is verekedek a többiekkel. Ugye láttad anyuci? Ugye láttad milyen ügyes voltam?
- Igen, kicsikém, mindent láttam,- mosolygott Izabella.
- Tudod apuci szerint, - magyarázta a lány,- hogy ha jó kislány vagyok, akkor minden angyal szeretni fog, köztük te is. A rossz gyerekeket viszont nem szeretik és én azt akartam, hogy szeress...
- Kicsi kislányom,- hatódott meg a nő a szíve legmélyéig,- én mindig is szeretni foglak téged. Te mindig is anyuci kicsi kislánya maradsz akár hány éves is, leszel - ölelte át ismét a lányát.
Sosem gondolta volna, hogy Miki ilyen jó apának bizonyul a távollétében. Akaratlanul is felsóhajtott. Most először tényleg tanácstalan volt. Miki a kislány apja. Vajon van-e joga ahhoz, hogy elválassza őket. Mit tegyen most?
- Úgy sóhajtozol, mintha valami hatalmas teher nyomná a lelkedet - szólalt meg Miki a hátuk mögül az ajtófélfának támaszkodva.
- Hát te meg mióta állsz itt?- kérdezte meglepetten a nő.
- Elég régóta ahhoz, hogy mindent halljak - mosolygott a férfi.- Remélem nem haragszol, azért amit Debórának mondtam. De azt hittem meghaltál - próbált magyarázkodni.
- Azt hiszem ezek voltak a legszebb szavak, amiket valaha rólam mondtál. Nagyon jó apa vagy- mondta elismerően. - Ha fele olyan jó férj lettél volna, most minden egész másként lenne...- sóhajtott Izabella.
Miki egy szót sem szólt a felesége szemrehányó megjegyzése ellen, egyszerűen csak sarkon fordult és elment.
Bianka jelent meg az ajtóban láthatóan nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi történt a barátnőjével, amíg távol volt, még Debórát is kiküldte a szobából csak, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.
- Majd szétvet a kíváncsiság - ült le Izabella mellé az ágyra és megfogta a kezét. - Mondd már mi történt veled az alatt a pár hónap alatt? Miért nem jöttél haza hamarabb?- bombázta a kérdéseivel Bianka.
- Most nincs túl sok kedvem magyarázkodni! - sóhajtott Izabella.
- Ne légy már ilyen!- kérlelte Bianka.- Mindent tudni akarok, töviről-hegyire - és olyan boci szemeket meresztett rá, aminek nem tudott nemet mondani. Így hát elkezdte.
Neki is épp azt a mesét mondta el, mint Mikinek, csak egy kicsit részletesebben. Persze a Krisztiánhoz fűződő érzéseiről egy szót sem szólt. Nem akarta, hogy erről bárki is tudomást szerezzen.
Bianka végül elégedetten távozott, bár sejtette, hogy Izabella nem mondta el neki a teljes igazságot és eltitkol előle valamit. De elhatározta, hogy kideríti. Persze semmiképpen nem aznap.
Már későre járt és még az anyját is haza kellett vinnie mielőtt találkozott az udvarlójával. Így miután megkapta a válaszokat Izabellától, amiket várt, többé már nem volt maradása. Állandóan rágta az anyja fülét, hogy induljanak haza. Ő viszont igencsak húzódozott elmenni mivel arra várt mikor robban végre a bomba, amikor is a menye megkapja méltó büntetését a fiától, azért amit tett.
Végül, amikor látta, hogy hiába vár, mert egyáltalán nincs rossz hangulat kettejük között, elégedetlenül felállt, hogy indulhatnak.
Nem sokkal vacsora után Debóra el is aludt, természetesen édesanyja gyöngéden ölelő, mindentől megóvó karjaiban.
Miki, ahogy elnézte felesége gondoskodását ismételten úrrá lett rajta a bűntudat, amiért olyan kegyetlenül bánt vele, ok nélkül.
Izabella kiment a konyhába elpakolni az edényeket, amikor Miki hirtelen hátulról átölelte őt. Összerezzent. Ettől félt a legjobban. Mit mondjon most a férjének? Hogy térjen ki előle?
- Kérlek, engedj el - szólalt meg határozottan de a hangja megremegett.
- Miért? A feleségem vagy. Jogomban áll megölelni téged - mondta komolyan a férfi.
- Akkor is engedj el, de azonnal - szólt rá erélyesebben.
- Oh, igen?!- kérdezte csúfondáros hangon Miki. Egy mozdulattal maga felé fordította, szorosan megölelte és szenvedélyesen megcsókolta.
- Azon nyomban eressz el - mondta haragosan és eltaszította magától a férjét.
Miki hátra lépett és elengedte. Pár pillanatig meg sem szólalt csak meredt rá csalódottan.
Izabella rémülten vette észre, mit tesz. Ha így folytatja a férfi, hamarosan elveszti majd a türelmét és abból nagy baj lesz.
- Ne haragudj - szólalt meg remegő hangon.- Bocsáss meg, de nekem ez még nem megy. Kérlek, értsd meg. Kérlek!- kérlelte esdeklő tekintettel. Hiába is próbálta a félelmét a férje iránt még nem tudta legyőzni.
- Semmi baj - nyugtatta meg a férfi, látva a félelmét.- Megértelek - suttogta. - Még túl korai a történtek után. Gyere és feküdjünk le már megvetettem az ágyunkat.
- Az ágyunkat?- kérdezte rémülten a nő.
- Miért talán már nem is akarsz egy ágyban aludni a férjeddel?- méltatlankodott Miki.
- Tulajdonképpen - nyelt nagyot Izabella- arra gondoltam, hogy egyelőre Debóra mellett aludnék - mondta, halkan s lesütötte a tekintetét, nem szeretett volna a férje haragtól izzó szemébe nézni.
Miki egy pillanatra lecsukta a szemét. Nem haragot érzett, sokkal inkább fájdalmat. Egyszerűen nem jött, hogy elhiggye, hogy a felesége így fél tőle. Tudta, ahhoz, hogy megszeresse újra, előbb el kell érnie, hogy többé ne féljen tőle. És úgy érezte ez lesz a legnehezebb.
- Legyen, ahogy akarod - mondta megértően.- De nem fog ez túl sokáig így maradni, majd meglátod - simogatta meg az arcát búcsúzóul mielőtt elment.
Izabella értetlenül bámult utána. Miki tényleg megváltozott. Harc nélkül feladta. Ez nem rá vall. Mégis örült neki. Tudta, hogy mindig is alul maradt, ha vitáztak, és persze a férje mindig érvényesítette az akaratát és az, hogy ő mit szeretne egyáltalán nem számított neki. De nem akart továbbra is arra a férfira gondolni, aki megkeserítette az életét. Bebújt a lánya mellé az ágyba. Végre mellette lehetett. A szíve telve volt boldogsággal, csak Krisztián hiánya fájt neki egy kicsit.
Miki álmatlanul forgolódott a hatalmas ágyban, ahol kénytelen volt egyedül aludni. Bár megtalálta a feleségét, mégis távolabb érezte magától, mint valaha.
A kislányt láthatóan megnyugtatta az anyja válasza. Sőt kifejezetten büszke lett, hisz miatta hagyta ott a mennyországot, mert annyira szereti, hogy visszatért hozzá. Elégedetten és büszkén ölelte át az édesanyját.
- Mostantól minden másként lesz. Visszajöttem hozzád, és soha nem hagylak többé magadra.- simogatta meg a lánya fejét.
- Odafentről láttál engem? Láttad milyen jó kislány voltam? - kérdezgette izgatottan.- Igaz ezért jöttél vissza?
- Igen kicsikém - mosolygott a nő. "Milyen könnyű álomvilágba ringatni egy gyereket, hogy ne fájjon neki az igazság és ne kelljen szembenéznie ezzel a zord világgal - gondolta magában .- Bárcsak örökké velünk maradnának a gyerekkori mesék, akkor talán még mindig hinnénk a csodákban."
Gondolataiból ismét Debóra zökkentette ki újabb kérdésekkel:
- Anyuci ugye azt is láttad, hogy nem sírtam olyan sokat és hogy megosztottam a játékaimat a többi gyerekkel az oviban? Már nem is verekedek a többiekkel. Ugye láttad anyuci? Ugye láttad milyen ügyes voltam?
- Igen, kicsikém, mindent láttam,- mosolygott Izabella.
- Tudod apuci szerint, - magyarázta a lány,- hogy ha jó kislány vagyok, akkor minden angyal szeretni fog, köztük te is. A rossz gyerekeket viszont nem szeretik és én azt akartam, hogy szeress...
- Kicsi kislányom,- hatódott meg a nő a szíve legmélyéig,- én mindig is szeretni foglak téged. Te mindig is anyuci kicsi kislánya maradsz akár hány éves is, leszel - ölelte át ismét a lányát.
Sosem gondolta volna, hogy Miki ilyen jó apának bizonyul a távollétében. Akaratlanul is felsóhajtott. Most először tényleg tanácstalan volt. Miki a kislány apja. Vajon van-e joga ahhoz, hogy elválassza őket. Mit tegyen most?
- Úgy sóhajtozol, mintha valami hatalmas teher nyomná a lelkedet - szólalt meg Miki a hátuk mögül az ajtófélfának támaszkodva.
- Hát te meg mióta állsz itt?- kérdezte meglepetten a nő.
- Elég régóta ahhoz, hogy mindent halljak - mosolygott a férfi.- Remélem nem haragszol, azért amit Debórának mondtam. De azt hittem meghaltál - próbált magyarázkodni.
- Azt hiszem ezek voltak a legszebb szavak, amiket valaha rólam mondtál. Nagyon jó apa vagy- mondta elismerően. - Ha fele olyan jó férj lettél volna, most minden egész másként lenne...- sóhajtott Izabella.
Miki egy szót sem szólt a felesége szemrehányó megjegyzése ellen, egyszerűen csak sarkon fordult és elment.
Bianka jelent meg az ajtóban láthatóan nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi történt a barátnőjével, amíg távol volt, még Debórát is kiküldte a szobából csak, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.
- Majd szétvet a kíváncsiság - ült le Izabella mellé az ágyra és megfogta a kezét. - Mondd már mi történt veled az alatt a pár hónap alatt? Miért nem jöttél haza hamarabb?- bombázta a kérdéseivel Bianka.
- Most nincs túl sok kedvem magyarázkodni! - sóhajtott Izabella.
- Ne légy már ilyen!- kérlelte Bianka.- Mindent tudni akarok, töviről-hegyire - és olyan boci szemeket meresztett rá, aminek nem tudott nemet mondani. Így hát elkezdte.
Neki is épp azt a mesét mondta el, mint Mikinek, csak egy kicsit részletesebben. Persze a Krisztiánhoz fűződő érzéseiről egy szót sem szólt. Nem akarta, hogy erről bárki is tudomást szerezzen.
Bianka végül elégedetten távozott, bár sejtette, hogy Izabella nem mondta el neki a teljes igazságot és eltitkol előle valamit. De elhatározta, hogy kideríti. Persze semmiképpen nem aznap.
Már későre járt és még az anyját is haza kellett vinnie mielőtt találkozott az udvarlójával. Így miután megkapta a válaszokat Izabellától, amiket várt, többé már nem volt maradása. Állandóan rágta az anyja fülét, hogy induljanak haza. Ő viszont igencsak húzódozott elmenni mivel arra várt mikor robban végre a bomba, amikor is a menye megkapja méltó büntetését a fiától, azért amit tett.
Végül, amikor látta, hogy hiába vár, mert egyáltalán nincs rossz hangulat kettejük között, elégedetlenül felállt, hogy indulhatnak.
Nem sokkal vacsora után Debóra el is aludt, természetesen édesanyja gyöngéden ölelő, mindentől megóvó karjaiban.
Miki, ahogy elnézte felesége gondoskodását ismételten úrrá lett rajta a bűntudat, amiért olyan kegyetlenül bánt vele, ok nélkül.
Izabella kiment a konyhába elpakolni az edényeket, amikor Miki hirtelen hátulról átölelte őt. Összerezzent. Ettől félt a legjobban. Mit mondjon most a férjének? Hogy térjen ki előle?
- Kérlek, engedj el - szólalt meg határozottan de a hangja megremegett.
- Miért? A feleségem vagy. Jogomban áll megölelni téged - mondta komolyan a férfi.
- Akkor is engedj el, de azonnal - szólt rá erélyesebben.
- Oh, igen?!- kérdezte csúfondáros hangon Miki. Egy mozdulattal maga felé fordította, szorosan megölelte és szenvedélyesen megcsókolta.
- Azon nyomban eressz el - mondta haragosan és eltaszította magától a férjét.
Miki hátra lépett és elengedte. Pár pillanatig meg sem szólalt csak meredt rá csalódottan.
Izabella rémülten vette észre, mit tesz. Ha így folytatja a férfi, hamarosan elveszti majd a türelmét és abból nagy baj lesz.
- Ne haragudj - szólalt meg remegő hangon.- Bocsáss meg, de nekem ez még nem megy. Kérlek, értsd meg. Kérlek!- kérlelte esdeklő tekintettel. Hiába is próbálta a félelmét a férje iránt még nem tudta legyőzni.
- Semmi baj - nyugtatta meg a férfi, látva a félelmét.- Megértelek - suttogta. - Még túl korai a történtek után. Gyere és feküdjünk le már megvetettem az ágyunkat.
- Az ágyunkat?- kérdezte rémülten a nő.
- Miért talán már nem is akarsz egy ágyban aludni a férjeddel?- méltatlankodott Miki.
- Tulajdonképpen - nyelt nagyot Izabella- arra gondoltam, hogy egyelőre Debóra mellett aludnék - mondta, halkan s lesütötte a tekintetét, nem szeretett volna a férje haragtól izzó szemébe nézni.
Miki egy pillanatra lecsukta a szemét. Nem haragot érzett, sokkal inkább fájdalmat. Egyszerűen nem jött, hogy elhiggye, hogy a felesége így fél tőle. Tudta, ahhoz, hogy megszeresse újra, előbb el kell érnie, hogy többé ne féljen tőle. És úgy érezte ez lesz a legnehezebb.
- Legyen, ahogy akarod - mondta megértően.- De nem fog ez túl sokáig így maradni, majd meglátod - simogatta meg az arcát búcsúzóul mielőtt elment.
Izabella értetlenül bámult utána. Miki tényleg megváltozott. Harc nélkül feladta. Ez nem rá vall. Mégis örült neki. Tudta, hogy mindig is alul maradt, ha vitáztak, és persze a férje mindig érvényesítette az akaratát és az, hogy ő mit szeretne egyáltalán nem számított neki. De nem akart továbbra is arra a férfira gondolni, aki megkeserítette az életét. Bebújt a lánya mellé az ágyba. Végre mellette lehetett. A szíve telve volt boldogsággal, csak Krisztián hiánya fájt neki egy kicsit.
Miki álmatlanul forgolódott a hatalmas ágyban, ahol kénytelen volt egyedül aludni. Bár megtalálta a feleségét, mégis távolabb érezte magától, mint valaha.
A könyvet itt tudod megvenni:
