Kellemes hétvégét kívánok nektek!
Hoztam újabb beleolvasót Melinda első könyvéből Új életre ébredve címmel. Bízom
benne, hogy tetszeni fog nektek és vásároltok is belőle. Jó olvasást!
Gergely Melinda: Újra életre
ébredve 1.
Tartalom:
Részlet a könyvből
( Szerző engedélyével)
„Csak egy álom volt. Csak egy
rossz álom.” Megkönnyebbülve csukta le ismét a szemét, anélkül, hogy szétnézett
volna. Pár pillanat múlva nyitotta ki újból, miután sikerült megnyugodnia.
A szobát félhomály fedte, az ágya mellett lévő ablakon be voltak húzva a sárgabarack színű selyemfüggönyök. Mintha az egész fal egyetlen nagy ablak lett volna. A nap sugarai csak haloványan jutottak át a sötétítőn, de épp eléggé ahhoz, hogy a lány tisztán láthassa a szobát, ahol felébredt.
„ Hol vagyok? Talán még mindig álmodom?”- töprengett. Újra és újra becsukta a szemét, aztán kinyitotta, de mindig ugyanott találta magát.
„ Hát, mégsem álmodom, - jött a szörnyű felismerés. - De akkor, mégis hol vagyok?” Most már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel a szobát ahol felébredt, mintha csak egy egészen új életre nyitotta volna ki a szemét.
Félve nézett körbe. Az ágya és az ablak között, kis éjjeli szekrényt pillantott meg, csipkés terítővel, egy vázában egy csokor orgona illatozott. Mély levegőt vett s beszívta a virág friss és üdítő illatát. Az ágya másik oldalán, az éjjeliszekrényen egy lámpa és egy óra állt, ami épp most ütötte el a délután egy órát.
Megdöbbenve meredt az órára. „Hát ilyen sokat aludtam volna?”- gondolta elgyötörten. Hisz olyan fáradtnak és gyöngének érezte magát, mintha hetek óta le sem hunyta volna a szemét. Mintha csak egy szobor lenne, mindene sajgott, zúgott a feje és tompán fájt is, a derekát és a hátát kövületnek érezte, a végtagjai pedig ólomként nehezültek rá.
Először az egyik kezét emelte meg, mintha hetek óta nem is használta volna, aztán a másik kezét emelte fel, amiből nyomban kicsúszott az infúziós tű. A lány először megdöbbenve, aztán rémülten nézett az infúziós állványra és a zacskóra, amit ráakasztottak, majd elszorította a tű helyét, ahonnan pár csepp vér buggyant elő. Értetlenül nézett körbe újra. Ez a szoba egyáltalán nem hasonlított egy kórteremre. Akkor mégis mi ez az egész? De a feje olyan kába volt, hogy szinte még gondolkodni sem tudott.
Nagy erőfeszítés árán, de sikerült feljebb csúsznia a párnán s nekitámaszkodott az ágy háttámlájának. Látni akarta, hogy hol is van valójában.
A feje fölött, a falon óriási festmény függött, ami gyönyörű vízbe gázoló lovakat ábrázolt.
Nem győzött gyönyörködni benne, bár nem volt túl kényelmes a nyakatekert pozíció, amúgy is sajgott mindene. Ahogy előre pillantott, vele szemben egy antik tölgyfabútor húzódott végig a falon. A vitrinekben ókori cserépedények és kristálypoharak díszelegtek. Az egyetlen dolog ami nem illett oda, az a bútorba beépített TV volt. A szekrények formatervezése igen kivételesnek és egyedinek tűnt. Nagyon jó kézügyesség kellett egy efféle kézzel faragott remekműhöz. A lány megdöbbenve vette észre, hogy a tölgyfa bútor mennyire összhangban van a mogyorószínű falakkal, a sárgabarack színű sötétítőkkel és tölgyfa padlóval, ami úgy ragyogott, mintha frissen lett volna lakkozva. A padló közepén egy ovális mogyoró színű perzsaszőnyeg terült el, hatalmas barna falevél díszítéssel.
„Gyönyörű ez a hely - sóhajtott fel újra. - Vajon hol lehetek?”
Félve pillantott fel az ágya melletti bejárati ajtóra. „Vajon mi lehet odakinn?” Ám ahogy tovább siklott a tekintete, a sarokban megpillantott egy fésülködő asztalkát. Egy antik darab eredeti állapotban, talán csak az ovális tükör lehetett kicserélve benne. Biztos egy igazi hercegnő fésülhette előtte a haját. Még a karosszék is, ami előtte állt, gyönyörű kézzel faragott lábaival és háttámlájával, igazi műtárgynak minősült. „Milyen gyönyörű!”- villant át az eszén a lánynak. Mintha ez az egész nem is valóság lenne, csak valami álom. Nem beszélve a két hatalmas könnyező pálmáról, ami egy tölgyfaajtót fogott közre a bútor és a fésülködő asztalka között.
„Ez csodaszép! Mintha még mindig csak álmodnék!” - mosolyodott el a lány, végigsimítva a sárgabarack színű selyem ágyneműn. Csak ekkor vette észre, milyen hatalmas franciaágyon fekszik, selymek között, rózsaszín selyem hálóingben. Ebben a pillanatban igazi hercegnőnek érezte magát, aki egy palotában él. Szívdobogva nézett körbe újra s beszívta az orgona üdít illatát. A torkát viszont vad szomjúság égette, mintha nagyon régóta egyetlen korty vizet sem ivott volna. Fel szeretett volna állni, de alig bírta megmozdítani a lábait. Olyan nehéznek érezte a testét, mintha csak egy darab kő lenne. Megpróbált felülni, de még arra sem volt képes, hogy kiegyenesedjen. Visszahanyatlott az ágyra. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ilyen gyöngén, bizony még lábra se tudna állni. De hát miért? Egyszerűen nem értette, mi történik vele. Halálosan gyengének és fáradtnak érezte magát, mintha minden ereje elhagyta volna, és most még a szomjúság is gyötörte. Talán lehet, hogy beteg. De mi baja lehet? Egyszerűen nem tudta.
Kiabálni szeretett volna, hátha meghallja valaki. De ki? Azt sem tudta, hogy hol van. „Egy próbálkozást azért megér,” - gondolta magában.
- Hé! Valaki!- kiáltotta volna, de hangja, inkább rekedtes rikácsolásnak tűnt, mintsem emberi szónak.
Megköszörülte a tokát, újra és újra próbálkozott, mígnem sikerült megformálni a szavakat, de még így sem tudott elég hangosan kiabálni ahhoz, hogy bárki is meghallhassa. Teljesen elkeseredett. Ám abban a pillanatban észrevett a váza mellett egy kristálypoharat, tele vízzel. Abban a percben semminek sem örült volna jobban. Csak ne esne annyira nehezére a mozgás. Alig tudott a pohár közelébe kúszni, de végül csak sikerült. Remegő kézzel fogta meg, de mind két kezére szüksége volt, hogy meg is tudja tartani. Az utolsó cseppig, mind kiitta. Mintha csak az élet vizéből ivott volna. Ám amikor vissza akarta tenni a poharat, remegő kezéből hirtelen kicsúszott és a padlóra esett, ahol nagy csattanással millió apró darabra tört össze.
„Na már csak ez hiányzott!”- sóhajtott fel elgyötörten a lány. Minden erejét elveszítve hanyatlott vissza a párnák közé.
Mindene sajgott, mintha egész nap dolgozott volna. Elsötétült a szeme előtt a világ, s egy pillanatra megszédült. Becsukta a szemét és arra várt, hogy elmúljon a múló rosszullét. Lassan feljebb ült, s ismét nekitámaszkodott az ágy háttámlájának.
„Pár pillanat és jobban leszek - biztatta magát. - Biztos van kézzel fogható magyarázata annak, hogy így érzem magam. De vajon mi? Mi lehet az oka annak, hogy szinte meg sem birok mozdulni, mindenem fáj, szédülök s olyan gyöngének érzem magam, mintha egy percet sem aludtam volna hetek óta, pedig most ébredtem fel. Felébredtem… - tünődött - de hol...”
Abban a pillanatban lépteket hallott, s lassan kinyílt az ajtó. Na végre valaki, aki elmesélheti neki, hogy mi folyik itt. Azt remélte, hogy ismerős arcot pillant majd meg maga előtt.
Lassan kinyitotta a szemét s végignézett a férfin, aki belépett a szobába. Bőr félcipőt, fekete öltönynadrágot és hófehér rövid ujjú pólót viselt. Igazán elegáns úriembernek festett. Magassága, széles válla és magabiztos férfias testtartása, már önmagában félelmet keltett a lányban. Bár maga sem tudta, miért. Aztán szembe nézett vele, s ereiben megfagyott a vér. A tekintete komoran és fenyegetően meredt rá. Tiszteletet parancsolóan nézett végig rajta, némi megvetéssel az éjsötét szemében. Vállig érő, hullámos fekete haja szabadon hullott a vállára, de nem takarta el a csúnya sebhelyet az arca jobb oldalán, amitől karakteres vonásai és merev, komor tekintete csak még félelmetesebb lett. A lány megborzongott. Már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel az idegent, aki megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne. Védekezésszerűen még hátrébb húzódott az ágyon.
Végtelen hosszú időnek tűnt, az a pár másodperc, ameddig a férfi hűvös tekintete szótlanul meredt rá. Végül az idegen fölényesen megszólalt:
- Végre felébredtél! Már azt hittem, hogy Csipkerózsikát akarsz játszani - gúnyolódott. -Valami zajt hallottam, - folytatta, miközben szúrós tekintetet vetett a lányra. - Ne gondold, hogy egyébként bejöttem volna. Mit csináltál? - kérdezte gyanakvóan és szétnézett.
- Hááát... - szólalt meg remegő hangon a lány - az van, hogy... sajnos eltörtem a poharat, amiben volt a víz volt - suttogta. Megmagyarázhatatlanul erős félelem gyötörte, mint aki attól fél, hogy a férfi nyomban megüti.
- Vagy úgy - húzta össze a szemöldökét a férfi, nemtetszését kinyilvánítva. - Ilyenek vagytok ti; nők. Mindig csak rombolni tudtok - mondta megvetéssel miközben megkerülte az ágyat és megnézte a széttört üvegdarabokat.
A lány remegve nézett a férfi után, nem tudta mire vélni az ellenszenvét, talán megbánthatta valamivel? A férfi magabiztos léptekkel haladt előre s fejcsóválva rátaposott a pohár darabjaira, amik recsegve-ropogva még apróbb darabokra törtek. Mintha az egész világra haragudna. Aztán arrébb lépett s kíméletlenül széthúzta a sötétítőket az ablakon, mintha csak büntetni szeretné a lányt, aki a hirtelen beáradó, vakító napfénytől csak hunyorogni tudott. Kellett neki néhány másodperc, amíg a szeme hozzászokott a fényhez. Abban a percben azt kívánta, bárcsak ez is egy rossz álom lenne és ez a förtelmes, félelmetes alak ne is létezne.
- Nem volt szándékos - hebegte. - Sajnálom, ha gondot okoztam. Én tényleg nem akartam - mondta kétségbeesetten. A férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait, s az infúziós állványhoz lépett.
A szobát félhomály fedte, az ágya mellett lévő ablakon be voltak húzva a sárgabarack színű selyemfüggönyök. Mintha az egész fal egyetlen nagy ablak lett volna. A nap sugarai csak haloványan jutottak át a sötétítőn, de épp eléggé ahhoz, hogy a lány tisztán láthassa a szobát, ahol felébredt.
„ Hol vagyok? Talán még mindig álmodom?”- töprengett. Újra és újra becsukta a szemét, aztán kinyitotta, de mindig ugyanott találta magát.
„ Hát, mégsem álmodom, - jött a szörnyű felismerés. - De akkor, mégis hol vagyok?” Most már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel a szobát ahol felébredt, mintha csak egy egészen új életre nyitotta volna ki a szemét.
Félve nézett körbe. Az ágya és az ablak között, kis éjjeli szekrényt pillantott meg, csipkés terítővel, egy vázában egy csokor orgona illatozott. Mély levegőt vett s beszívta a virág friss és üdítő illatát. Az ágya másik oldalán, az éjjeliszekrényen egy lámpa és egy óra állt, ami épp most ütötte el a délután egy órát.
Megdöbbenve meredt az órára. „Hát ilyen sokat aludtam volna?”- gondolta elgyötörten. Hisz olyan fáradtnak és gyöngének érezte magát, mintha hetek óta le sem hunyta volna a szemét. Mintha csak egy szobor lenne, mindene sajgott, zúgott a feje és tompán fájt is, a derekát és a hátát kövületnek érezte, a végtagjai pedig ólomként nehezültek rá.
Először az egyik kezét emelte meg, mintha hetek óta nem is használta volna, aztán a másik kezét emelte fel, amiből nyomban kicsúszott az infúziós tű. A lány először megdöbbenve, aztán rémülten nézett az infúziós állványra és a zacskóra, amit ráakasztottak, majd elszorította a tű helyét, ahonnan pár csepp vér buggyant elő. Értetlenül nézett körbe újra. Ez a szoba egyáltalán nem hasonlított egy kórteremre. Akkor mégis mi ez az egész? De a feje olyan kába volt, hogy szinte még gondolkodni sem tudott.
Nagy erőfeszítés árán, de sikerült feljebb csúsznia a párnán s nekitámaszkodott az ágy háttámlájának. Látni akarta, hogy hol is van valójában.
A feje fölött, a falon óriási festmény függött, ami gyönyörű vízbe gázoló lovakat ábrázolt.
Nem győzött gyönyörködni benne, bár nem volt túl kényelmes a nyakatekert pozíció, amúgy is sajgott mindene. Ahogy előre pillantott, vele szemben egy antik tölgyfabútor húzódott végig a falon. A vitrinekben ókori cserépedények és kristálypoharak díszelegtek. Az egyetlen dolog ami nem illett oda, az a bútorba beépített TV volt. A szekrények formatervezése igen kivételesnek és egyedinek tűnt. Nagyon jó kézügyesség kellett egy efféle kézzel faragott remekműhöz. A lány megdöbbenve vette észre, hogy a tölgyfa bútor mennyire összhangban van a mogyorószínű falakkal, a sárgabarack színű sötétítőkkel és tölgyfa padlóval, ami úgy ragyogott, mintha frissen lett volna lakkozva. A padló közepén egy ovális mogyoró színű perzsaszőnyeg terült el, hatalmas barna falevél díszítéssel.
„Gyönyörű ez a hely - sóhajtott fel újra. - Vajon hol lehetek?”
Félve pillantott fel az ágya melletti bejárati ajtóra. „Vajon mi lehet odakinn?” Ám ahogy tovább siklott a tekintete, a sarokban megpillantott egy fésülködő asztalkát. Egy antik darab eredeti állapotban, talán csak az ovális tükör lehetett kicserélve benne. Biztos egy igazi hercegnő fésülhette előtte a haját. Még a karosszék is, ami előtte állt, gyönyörű kézzel faragott lábaival és háttámlájával, igazi műtárgynak minősült. „Milyen gyönyörű!”- villant át az eszén a lánynak. Mintha ez az egész nem is valóság lenne, csak valami álom. Nem beszélve a két hatalmas könnyező pálmáról, ami egy tölgyfaajtót fogott közre a bútor és a fésülködő asztalka között.
„Ez csodaszép! Mintha még mindig csak álmodnék!” - mosolyodott el a lány, végigsimítva a sárgabarack színű selyem ágyneműn. Csak ekkor vette észre, milyen hatalmas franciaágyon fekszik, selymek között, rózsaszín selyem hálóingben. Ebben a pillanatban igazi hercegnőnek érezte magát, aki egy palotában él. Szívdobogva nézett körbe újra s beszívta az orgona üdít illatát. A torkát viszont vad szomjúság égette, mintha nagyon régóta egyetlen korty vizet sem ivott volna. Fel szeretett volna állni, de alig bírta megmozdítani a lábait. Olyan nehéznek érezte a testét, mintha csak egy darab kő lenne. Megpróbált felülni, de még arra sem volt képes, hogy kiegyenesedjen. Visszahanyatlott az ágyra. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ilyen gyöngén, bizony még lábra se tudna állni. De hát miért? Egyszerűen nem értette, mi történik vele. Halálosan gyengének és fáradtnak érezte magát, mintha minden ereje elhagyta volna, és most még a szomjúság is gyötörte. Talán lehet, hogy beteg. De mi baja lehet? Egyszerűen nem tudta.
Kiabálni szeretett volna, hátha meghallja valaki. De ki? Azt sem tudta, hogy hol van. „Egy próbálkozást azért megér,” - gondolta magában.
- Hé! Valaki!- kiáltotta volna, de hangja, inkább rekedtes rikácsolásnak tűnt, mintsem emberi szónak.
Megköszörülte a tokát, újra és újra próbálkozott, mígnem sikerült megformálni a szavakat, de még így sem tudott elég hangosan kiabálni ahhoz, hogy bárki is meghallhassa. Teljesen elkeseredett. Ám abban a pillanatban észrevett a váza mellett egy kristálypoharat, tele vízzel. Abban a percben semminek sem örült volna jobban. Csak ne esne annyira nehezére a mozgás. Alig tudott a pohár közelébe kúszni, de végül csak sikerült. Remegő kézzel fogta meg, de mind két kezére szüksége volt, hogy meg is tudja tartani. Az utolsó cseppig, mind kiitta. Mintha csak az élet vizéből ivott volna. Ám amikor vissza akarta tenni a poharat, remegő kezéből hirtelen kicsúszott és a padlóra esett, ahol nagy csattanással millió apró darabra tört össze.
„Na már csak ez hiányzott!”- sóhajtott fel elgyötörten a lány. Minden erejét elveszítve hanyatlott vissza a párnák közé.
Mindene sajgott, mintha egész nap dolgozott volna. Elsötétült a szeme előtt a világ, s egy pillanatra megszédült. Becsukta a szemét és arra várt, hogy elmúljon a múló rosszullét. Lassan feljebb ült, s ismét nekitámaszkodott az ágy háttámlájának.
„Pár pillanat és jobban leszek - biztatta magát. - Biztos van kézzel fogható magyarázata annak, hogy így érzem magam. De vajon mi? Mi lehet az oka annak, hogy szinte meg sem birok mozdulni, mindenem fáj, szédülök s olyan gyöngének érzem magam, mintha egy percet sem aludtam volna hetek óta, pedig most ébredtem fel. Felébredtem… - tünődött - de hol...”
Abban a pillanatban lépteket hallott, s lassan kinyílt az ajtó. Na végre valaki, aki elmesélheti neki, hogy mi folyik itt. Azt remélte, hogy ismerős arcot pillant majd meg maga előtt.
Lassan kinyitotta a szemét s végignézett a férfin, aki belépett a szobába. Bőr félcipőt, fekete öltönynadrágot és hófehér rövid ujjú pólót viselt. Igazán elegáns úriembernek festett. Magassága, széles válla és magabiztos férfias testtartása, már önmagában félelmet keltett a lányban. Bár maga sem tudta, miért. Aztán szembe nézett vele, s ereiben megfagyott a vér. A tekintete komoran és fenyegetően meredt rá. Tiszteletet parancsolóan nézett végig rajta, némi megvetéssel az éjsötét szemében. Vállig érő, hullámos fekete haja szabadon hullott a vállára, de nem takarta el a csúnya sebhelyet az arca jobb oldalán, amitől karakteres vonásai és merev, komor tekintete csak még félelmetesebb lett. A lány megborzongott. Már biztosan tudta, hogy nem ismeri fel az idegent, aki megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne. Védekezésszerűen még hátrébb húzódott az ágyon.
Végtelen hosszú időnek tűnt, az a pár másodperc, ameddig a férfi hűvös tekintete szótlanul meredt rá. Végül az idegen fölényesen megszólalt:
- Végre felébredtél! Már azt hittem, hogy Csipkerózsikát akarsz játszani - gúnyolódott. -Valami zajt hallottam, - folytatta, miközben szúrós tekintetet vetett a lányra. - Ne gondold, hogy egyébként bejöttem volna. Mit csináltál? - kérdezte gyanakvóan és szétnézett.
- Hááát... - szólalt meg remegő hangon a lány - az van, hogy... sajnos eltörtem a poharat, amiben volt a víz volt - suttogta. Megmagyarázhatatlanul erős félelem gyötörte, mint aki attól fél, hogy a férfi nyomban megüti.
- Vagy úgy - húzta össze a szemöldökét a férfi, nemtetszését kinyilvánítva. - Ilyenek vagytok ti; nők. Mindig csak rombolni tudtok - mondta megvetéssel miközben megkerülte az ágyat és megnézte a széttört üvegdarabokat.
A lány remegve nézett a férfi után, nem tudta mire vélni az ellenszenvét, talán megbánthatta valamivel? A férfi magabiztos léptekkel haladt előre s fejcsóválva rátaposott a pohár darabjaira, amik recsegve-ropogva még apróbb darabokra törtek. Mintha az egész világra haragudna. Aztán arrébb lépett s kíméletlenül széthúzta a sötétítőket az ablakon, mintha csak büntetni szeretné a lányt, aki a hirtelen beáradó, vakító napfénytől csak hunyorogni tudott. Kellett neki néhány másodperc, amíg a szeme hozzászokott a fényhez. Abban a percben azt kívánta, bárcsak ez is egy rossz álom lenne és ez a förtelmes, félelmetes alak ne is létezne.
- Nem volt szándékos - hebegte. - Sajnálom, ha gondot okoztam. Én tényleg nem akartam - mondta kétségbeesetten. A férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait, s az infúziós állványhoz lépett.
A könyvet itt tudod beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése