Renáta W.Müllet: Testvér 1 rész
( Szerző engedélyével )
Összezavarodva állok a viskó előtt, és a fejemet rázom. A két guide egymás szavába
vágva magyaráz egy tucano, portugál és angol szavakból kevert zavaros nyelven, amiből alig tudok kihámozni valamit. Egyre nagyobb tömeg gyűlik össze körülöttünk, és egy cseppet sem tetszik, ahogy az asszonyok a fejüket fogják, és jajongva billegnek egyik lábukról a másikra. Mi a frászt akarnak ezek beadni nekem? És hol van River? HOL A PICSÁBAN VAN RIVER? A nevét ismételgetem, és próbálom a legszimplább angolomat elővenni, hogy megértsük egymást. Azok egyre az őserdő felé mutogatnak, és olyasmiket ismételgetnek, hogy folyó, nagy víz, és hogy meghalt, meghalt. Körbefordul velem a világ, a lábamból kimegy minden erő. Hátratántorodom, és kénytelen vagyok megkapaszkodni a viskó fakorlátjában. Mindenki egyszerre beszél, a szavak egyetlen monoton zsongássá tompulnak az agyamban. Ez így nem lesz jó. Le kell nyugodnom! Kapkodó légzésemet próbálom ismét kontrollálni, és tudatos, lassú, mély levegőket veszek. Ekkor hirtelen leesik a tantusz. Ez egy vicc. Az a kretén biztosan ugrat. Előreküldte ezt a két fickót, hogy jól megijesszenek. Ha egyszer a kezem közé kapom! Körbekémlelek, és még be is lesek a ház mögé. Semmi. Kinyújtott nyakkal fürkészem az őserdőbe vezető ösvényt, várva, hogy a férjem előlép, hozzám fut, és nevetve a hiszékenységemen a karjába kap, és alaposan körbeforgat. Az emberek nem tágítanak mellőlem, lesik minden mozdulatomat. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez, de egy cseppet sem találom szórakoztatónak. Elönti az agyamat a vörös köd, és durván rámordulok a két szakadt ingű, nyúzott arcú fickóra.– Nem tudom, mi a frász folyik itt, de ebből elég! Most azonnal mondják meg, hogy holvan a férjem!
– Dzsungel. River nincs. Nincs – rázzák a fejüket, és látva csüggedt tartásukat és a nyers tanácstalanságot az arcukon, jéggé fagy a vér az ereimben.A felismerés vasmarokkal szorítja össze a torkomat; Istenem, segíts! Ezek nem tréfálnak. Könny önti el a szememet, elmosódik előttem minden, és a térdem végleg felmondja a szolgálatot. Leereszkedem a földre, arcomat a kezembe temetem. Nemsokára érzem, ahogy egy kicsinyke kéz, majd egy másik is átöleli a vállamat. Az érintés némiképp visszazökkent a valóságba. Felpillantok. Gyerekek ültek le mellém a porba, és a hajamat simogatva próbálnak vigasztalni. Az emberek még mindig körbeállnak bennünket, és hevesen gesztikulálnak. Valamit tennem kell! Nem ülhetek itt a földön, mint egy rakás szerencsétlenség. Meg kell próbálnom tisztázni, hogy miről is van szó. Feltápászkodom a földről.– Hé! Csend legyen! – próbálkozom erőtlenül, mindhiába. Meg sem hallanak. – Csend legyen, a szentségit! Kussoljatok már! – ordítom ki a tüdőmet, mire felém fordulnak, és a hangos szövegelés is némiképp alábbhagy. – Hol? Hol láttátok utoljára Rivert? – artikulálom lassan.
Az egyik fickó erre részletes magyarázatba kezd, amiből egyedül annyit értek, hogy
dzsungel. Francba! Hülye kérdés volt. Még ha megérteném is, hogy mit magyaráz, azzal se
lennék előbbre, tekintve, hogy ez itt az ötmillió kicseszett négyzetkilométernyi Amazonasesőerdő. Hasogató homlokomra szorítom a tenyerem. Oké. Pró-báljuk máshogyan!
– Mikor láttátok utoljára? M I K O R? – gesztikulálom, mint egy flúgos. A két fickó beszél valamit egymással, majd felém fordulnak, és meglehetős magabiztossággal mondják:
– Két nap.
– Mii? Két nappal ezelőtt láttátok utoljára? Szent szar! Ezek otthagyták Rivert az őserdőben egyedül. Meghűl bennem a vér a gondolatra. Azóta eltelt már két éjszaka. Kint, a szabadban. A vadállatok között. Valószínűleg sérülten. Elönt a méreg, tombolni kezdek az idegtől. Összevissza ordibálok velük, hogy azonnal induljanak vissza érte, de ők csak a fejüket ingatják. Megragadom az egyik fickó retkes ingét, és ráznikezdem. Ilyen közel még sosem voltam a hisztériás rohamhoz. Rohangálni kezdek,
megszólítok minden férfit, könyörögve, hogy induljanak a keresésére. A tömeg lassan
oszladozni kezd körülöttem, nyilván azt gondolják, hogy elment a józan eszem. Végül is két nő világvége-ábrázattal a vállamra teszi a kezét, és a saját házuk felé vezetnek. Bénán követem őket, és amikor beérünk, lenyomnak egy székre, és valami folyadékot nyomnak akezembe.
– Inni! – mutogatnak, én pedig engedelmesen lenyelem a löttyöt, akármi legyen is az,
abban a reményben, hogy további segítséget kapok tőlük.
1
Az idősebb nő behívja a fiát, aki olyan 18 körüli lehet. A srác magyarázni kezd valamit, és én nagy nehézségek árán kihámozom a szóáradatból, hogy a két guide-nak pihenésre van szüksége. Képtelenség, hogy azonnal visszainduljanak River keresésére.
– Értem. De biztos vannak itt más férfiak, akik hajlandók lennének útnak indulni.
Könyörögve nézek rájuk, mire a srác megrántja a vállát. Támad egy ötletem. Felpattanok, és rohanok át a saját viskómba. Előrángatom a hátizsákom a kétajtós szekrényből, és remegő kezekkel előszedem a pénztárcámat. Rohanok vissza, mint egy őrült, hiszen minden perc számít ebben a helyzetben. Csak egy gondolat dübörög az agyamban: Meg kell mentenem Rivert! Még nem lehet túl késő! Megállok a szoba közepén, és könnyes szemmel előrántom az összes készpénzt, ami csak van nálam. Odateszem mind az asztalra. Nem túl sok, de mutogatom nekik a hitelkártyámat is. Halvány fogalmam sincs, hogy láttak-e már egyáltalán ilyet.
– Van pénzem. Megfizetem a keresőexpedíciót. Kérjetek bármennyit, kifizetem,
esküszöm. Kérlek, segítsetek! – sivítom egyre magasabb hangon, és határozottan érzem, hogy csupán egy hajszál választ el a tébolytól.
Susmorognak valamit, azután az idősebb nő elküldi valahová a fiút. Kétségbeesetten nézek utána. A két nő közrefog, vezetnek kifelé a ház-ból, át a falun, be egy másik házba. Magamon érzem az emberek sajnálkozó, együtt érző tekintetét. Bent le akarnak ültetni, de én nem vagyok képes egy helyben maradni. Zaklatottan járkálok, mint akit felhúztak. Végre megjelenik egy őszes hajú, szakállas fickó, vonásaiból ítélve nem teljesen idevalósi. Néha a férjem neve üti meg a fülemet, míg a nők magyarázzák a helyzetet. A férfi nincs meglepődve, bólogat, és az állát vakargatja. Nyilván villámgyorsan terjed a hír egy ilyen kicsiny helyen. Nem bírok magammal. Képtelen vagyok várni. Odaugrom eléje, és a pénztárcámat mutogatva igyekszem meggyőzni, hogy nem fog rosszul járni, ha segít. A fickó a fejét ingatja lassan, és mélyet sóhajt.
– Nehéz dolog. Sok idő elmúlt. Sok eső. Dzsungel veszélyes európainak. Férj meghalt.
– Nem halt meg, a szentségit! – visítom, és mindkét tenyeremmel az asztalra csapok. –
Nem halt meg, hát nem értitek meg! Meg kell találnunk! Részvéttel néznek rám, én pedig minden erőmmel igyekszem összeszedni magam. Most nem borulhatok ki. Erősnek kell lennem! Ingem ujjába törlöm patakzó könnyeimet, és próbálok ismét higgadtan lélegezni.
– Megfizetek mindent. Van pénzem. Szervezzen egy mentőexpedíciót, most azonnal!
Kérem!
Lemondóan ingatja a fejét, láthatóan nem tartja sokra az ötletemet, ettől függetlenül rám
néz, és erőltetetten rám mosolyog.
– Rendben. Elviszlek Manausba. Motorcsónak. Manausban van segítség.
Rábámulok. A legközelebbi nagyváros több száz kilométerre van ide. Ez azt jelenti, hogy el
kéne hagynom ezt a helyet. Itt kéne hagynom Rivert az őserdő közepén. A fejem szédül, kiráz a hideg a gondolatra. Úristen, mit csináljak? Képtelenségnek tűnik, hogy nélküle hagyjam itt ezt a falut, ugyanakkor maradék józan eszem azt súgja, hogy ez az egyetlen esélyem. Profi segítségre van szükségem. Helikopterre meg minden. Hajlandó vagyok bármit és bárkit megfizetni, aki megtalálja Rivert. Ha ez az ára, nem bánom, eladom akár az üzletet is Londonban. A kérdés eldőlt. Határozottan bólintok.
– Oké. Összekapom a hátizsákom, és azonnal indulhatunk.Ő is bólogat, és megindul az ajtó felé. Ránézek a másik két nőre, és egy halvány köszönömöt rebegek feléjük. Felmarkolom a pénzt az asztalról, és máris rohanok a cuccomért. A viskóm előtt néhány férfi és gyerekek várakoznak. Majd átesem rajtuk, ahogy rohannék be az ajtón. Az egyik elkapja a karomat, és magyarázni kezd.
– Keresni. Dzsungel. Megkeres férj – mutogat önmagára és a barátjára.
– Oké – lihegem. – Induljatok azonnal! – mondom, és a kezébe nyomom az összes készpénzt, ami nálam van. – Keressétek meg őt!Hevesen bólogatnak, és még magyaráznak valamit, amiből egy szót sem értek, de nincsidőm rá, hogy ezen gondolkodjam. Belegyömöszölöm a hátizsákba a cuccaimat, és két perc múlva útra készen állok a ház előtt. Kétségbeesve körbenézek. A francba! Azt sem tudom, merre induljak. Gyerekek vesznek körül, és én bénán magyarázni kezdem nekik, hogy egy szakállas férfit keresek motorcsónakkal. Valószínűleg megértik a pantomimpróbálkozásaimat, mert kézen fognak, és határozottan a folyó felé kezdenek
vezetni.
2
Ha felkeltettem a kiváncsiságod itt meg tudod venni a könyvet.
Mi lesz ebből....? ;)
VálaszTörlés