Renáta W. Müller : Testvér 1.részéből hoztam utolsó néhány részletet. Bízom benne, hogy kedvetek kaptok a könyv megvásárláshoz.
Renáta W. Müller: Testvér 1.
( Szerző engedélyével )
HANNAH
Vacsorára saláta? Vagy rizs? Phua... tök mindegy. A lényeg, hogy gyorsan meglegyen. Motiválatlanul tolom a bevásárlókocsit a szupermarketben, és egykedvűen emelem le az élelmiszert a polcokról. Régebben szívesen jártam vásárolni, de mostanában csak akkor megyek, ha már halaszthatatlan az ügy. A hűtőnk kong az ürességtől, és a kamra státusza is a zéróhoz közelít, úgyhogy hivatalosan is megérett a helyzet a cselekvésre. Rachel tegnap komolyan megfenyegetett, hogy koreai péniszhalat fog rendelni vacsorára a sarki gyorsbüféből, ha nem vásárolok be alaposan. Ez megtette a hatását. Nem mintha személyes problémám lenne a koreai péniszhallal… de jobb az óvatosság.
Azon jár az eszem, hogy az utóbbi időben tényleg szinte teljesen leszoktunk a főzésről. Rengeteget melózunk Rachellel, és nekem még ott van a Chloé divatház is. A meló leköti minden energiámat, és ez jól is van így. Kevesebb idő jut gondolkodni. Legtöbbször rendelünk valamit, de gyakran eszünk különböző helyeken kliensekkel és üzleti partnerekkel. Házi koszthoz gyakorlatilag csak a maminál jutok. Jut eszembe, meg kell látogatnom ma este, mert megígértem neki, hogy… Auuuu! A rohadt életbe! Ahogy ráfordulnék a következő sorra, a bevásárlókocsi rúdja fájdalmasan a gyomromban landol. Szinte hanyatt esem az ütközéstől, és sajgó hasamat tapogatva felkészülök rá, hogy: 1. Vagy bocsánatot kérek a másiktól, ha idősebb nálam. 2. Elküldöm a jó büdös anyjába, hogy miért nem vigyáz jobban, ha fiatalabb, vagy férfi az illető. Felpillantok, hogy analizáljam a helyzetet, de azonnal leesik az állam döbbenetemben. Belém szorul a levegő, és a szívem hirtelen dupla tempóban kezd verni. Mindkét opciót el kell vetnem. Egy harmadik pedig nem jut eszembe. Az agyam csak lassan dolgozza fel a szemem által küldött információkat. Egyetlen röpke pillanatra azt hiszem, hogy ő áll előttem. River. De nem. Ez határozottan nem ő, hanem az ikertestvére, Jamie. Vagy legalábbis egy felnőttebb, szélesebb vállú, magasabb és sokkal férfiasabb változata annak a Jamie-nek, aki az emlékezetemben él. Tetőtől talpig végigszkennelem, képtelen vagyok levenni róla a szemem. Fekete bakancsot visel, sötétkék, laza farmerrel és fekete, kapucnis pulóverrel. Az álla kissé borostás, de csak épp annyira, hogy… óóh! Rövidre vágott, sötétbarna haja kissé kócos, és a szeme… a szeme még mindig ugyanaz az átható, barna csokoládé, amellyel mindig olyan veséig hatolóan tudott fürkészni. Nem felejtettem el, hogy én voltam az egyetlen, akivel nemcsak hogy szemkontaktust létesített már aspergeres kisgyerekként is, hanem akit olyan gátlástalanul és leplezetlenül mustrált mindig, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Megváltozott. Már nem kelti egy különc, meg nem értett kisfiú benyomását, sem pedig egy félelmet keltő, kizárólag feketét viselő tinédzserét, aki egykor volt. Magabiztos, erőt sugárzó és térdremegtetően vonzó hapsi áll előttem, akiért minden bizonnyal bomlanak a nők. Csak az nem változott, ahogy engem vizsgál. Tekintetét ő is ugyanúgy végigjáratja rajtam, mint ahogy én teszem. A csend kezd kínossá válni közöttünk, és már épp ki akarok préselni valami értelmeset a számon, amikor megszólal:
– Helló, Honey.
A hangja mély és doromboló. Soha senki nem hívott így rajta kívül.
– Helló, Jamie – nyögöm ki végre, és azonnal elöntenek az érzelmek. Az emlékek szökőárként borítanak el őt nézve. Annyira hasonlít rá, és mégis annyira más, mint River. Képek jelennek meg előttem az iskolás időkről, amikor Riv támogatta, és mindenkivel szemben Jamie védelmére kelt. Verhetetlen csapat voltunk mi hárman. Aztán Jamie hamar a saját útját kezdte járni, amivel én már nem tudtam mit kezdeni. Mivel Ian kitette otthonról, talán nem is volt más választása. Nekem viszont mindig River jelentette a bázist, a biztonságot és a szerelmet. River volt a kapocs, a pozitív erő, mely összetartotta az anorexiás, önértékelési zavarokkal küszködő lányt és a túl későn diagnosztizált aspergeres fiút. Amikor ő meghalt, a szövetségünk is széthullott. Vagy talán már előbb. Ki tudja? Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak a kínzó emlékektől.
– Régen, nagyon régen nem láttalak.
– Négy éve – jön a precíz válasz.
– Megváltoztál. Valahogy… felnőttél – dadogom, mert nem vagyok biztos benne, miként írjam le a vészesen attraktív férfit, akivé a fura tinédzser fiú változott.
– Te viszont nem változtál. Sovány vagy. Túlságosan is sovány. Eszel rendesen?
He? Hogy eszem-e rendesen? Elszáll az agyam. Nem tudom elhinni, hogy ez az egyetlen dolog, amit mondani tud nekem négy év után. Ezek szerint vannak dolgok, amik sosem változnak. Mindig is ilyen érzéketlenül beletrafált a dolgok közepébe.
– Ez most komoly? – kérdem a fejemet félrebiccentve. – Mindazok után, ami történt, és azok után, hogy négy kicseszett éve nem láttuk egymást, ez az egyetlen dolog, amit mondani tudsz? Hogy eszem-e rendesen?
Hiába küzdök ellene, a hangom egyre hisztérikusabb magasságokba emelkedik.
– Fontos, hogy vigyázz magadra. A tésztában sok a kalória. Spagettit kéne enned, vagy lasagnét.
– Mégis mi a frászról beszélsz? – kérdem kezeimet felemelve, és hisztérikus röhögés tör fel belőlem.
– Hadd főzzek neked, Honey!
– Ember, te nem vagy eszednél.
– Engedd meg, hogy főzzek neked valamit!
Némi tanácstalanságot és egy leheletnyi könyörgést érzek ki a hangjából, de immunis vagyok rá. Olyan abszurd és oda nem illő, amiket szövegel, hogy elborít az ideg. Remegve kezdek kiabálni vele.
– Cseszd meg a diagnózisodat, Jamie Hailey! Ha elkerülte volna a figyelmedet, meghalt a férjem, aki mellesleg a te bátyád is volt. Szarul nézek ki? Hát ez van, bassza meg. Mindjárt megmondom, mit csinálj a kurva spagettiddel.
Vadul félrerántom a bevásárlókocsit, és dühöngve elrobogok mellette. Vissza se nézek, mégis érzem, hogy a tekintete szinte lyukat fúr a hátamba. Egyenesen megcélzom a kasszát, és még hazafelé, a kocsiban ülve is hangosan dohogok. Micsoda egy idióta! Ezt nem hiszem el. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Maró fájdalom szorongatja a torkomat, és érzem, hogy a régóta nem létező könnyeim ott gyülekeznek a szemem sarkában. Piszokul nehéz bevallani, hogy a találkozás Jamie-vel felkavarta bennem az egész szart, amin igyekeztem úrrá lenni az elmúlt években. Ne voltam felkészülve erre a találkozásra. Olyan átkozottul emlékeztet rá. Ha ránézek, Rivert látom, és azonnal elönt a keserű fájdalom. Hirtelen meggondolom magam, és a mami felé veszem az irányt. Szükségem van most rá, a bölcsességére, a nyugalmára. Valahol a tudatom legmélyén, halványan bizsereg valami arról, hogy igazságtalan voltam Jamie-vel, és irracionálisan reagáltam. De jelenleg sokkal könnyebb őt hibáztatni, azért mert ilyen mocskosul érzem magam. A könnyebb utat választom, mert nincs erőm a nehezebbhez.
10
A könyvet itt tudok megvenni:
Ha felkeltettem a kiváncsiságod itt meg tudod venni a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése