Veda Sylver - Törékeny boldogság

Veda Sylver első könyves szerző tollából hozok egy részletet. Engedéllyel osztom meg. 

A Szerző könyvét itt tudjátok előrendelni,ha meg tetszett a részlet.



Előrendelés

Szerzői oldala: Veda Sylver

Becca (1.)

"Egy lakásnak még jóindulattal is alig nevezhető odú piciny konyhájában üldögéltem, és próbáltam a reggeli tejeskávémtól magamhoz térni. Borzalmas álmom volt. Az a fajta, amelyiknél ahányszor felriad az ember, majd nagy nehezen sikerül visszaaludnia, ott folytatódik, ahol az ébredés előtt abbamaradt. Lenéztem a bögrét tartó kezemre. Még mindig remegett. Felpattantam, s miközben ittam egy újabb kortyot, kibámultam az ablakon. El akartam terelni a gondolataimat, ám a tűzfalat mutató kilátás nem segített. Már majdnem négy hónapja laktam ott, de még mindig nem szoktam meg. Három barátnőmmel osztoztunk azon a másfél szobás, lepukkant albérleten. Helyesbítve két barátnőmmel és egy lakótárssal. Cinthyával egyikünk sem jött ki túl jól, de szükségünk volt rá a költségek miatt. New York belvárosában csak horror áron tudtunk lakást bérelni.

Összébb húztam magamon a kedvenc, szürke, kötött kardigánomat. Szinte már dideregtem a hidegben. A fűtésünk ismét elromlott és csak hétfőre ígérte magát a szerelő. Közölte, hogy hétvégén nem dolgozik. Eszembe jutott, mennyivel könnyebb lenne a Jersey-i házunkban anyával és apával. Nem voltunk gazdagok, de szegények sem. Átlagos kertvárosi családnak számítottunk. A szüleim igyekeztek mindent megadni nekem. Burokban nőttem fel. A pár utcára lévő suliba biciklivel jártam, délutánonként pedig a szomszédban lakó barátnőimmel töltöttem az időt. Általában vagy a kertben nevetgéltünk, vagy moziztunk. Aztán történt néhány váratlan esemény, sok dolog megváltozott, mígnem a tizennyolcadik szülinapom után két nappal odaálltam anyuék elé, és bejelentettem, hogy elköltözöm; a fősulira már nem otthonról fogok járni. Volt egy pillanatnyi döbbent csend, pár héttel később egy családi nyaralás, majd augusztus közepén hosszú sírás-rívás és ölelkezés után felszálltam két barátnőmmel a New Yorkba tartó buszra, és elkezdődött új, közös életünk.

Az emlékeken való merengésnek az előszobából jövő kulcscsörgés vetett véget. A hatalmas, begurított bőrönd után felbukkant barátnőm alakja. Lerúgta a cipőjét és két lépéssel már a konyhában is volt.

– Képzeld, mi történt! Nem találom a pénztárcámat. Annyira elegem van már ezekből a hosszú buszozásokból. Unalmas, rengeteg ember összezsúfolva, minden csupa bűz és mocsok. Azt hiszem, most egy darabig én sem megyek haza látogatóba. Ja, amúgy benéztem hozzátok is. A szüleid hiányolnak – ömlöttek ki a szavak belőle.

– Szia, Kate! – sóhajtottam.      

– Mi a baj? – kérdezte, és füle mögé tűrte hosszú, barna tincseit, majd elmosolyodott. – Csak nem túl korán lépett le a pasi?

– De, persze! – A kérdése úgy hangzott, mintha nem ismert volna ezer éve. Pontosan, az általános iskola első osztálya óta.

– Tudom ám én, hogy játszod itt a szende szüzet, miközben egyik pasit fogyasztod a másik után – kacsintott rám. 

Elfintorodtam. Neki könnyen ment az ismerkedés. Jennifer Lopez fenekével, eredeti, nagy, álló cicijével és vastag, csókolni való szájával bárkit az ujja köré csavart. 

– Pontosan – motyogtam.

– Na, jól van, elég ebből! Ne lógasd tovább az orrod! Csinálok valami reggelit, aztán lenézhetnénk a jégre korizni. – Ahogy kinyitotta a konyhaszekrényt, egy csótány igyekezett fedezékbe vonulni. Lecsapta, majd kiürítette a hűtőt és felütött pár tojást miközben tovább csicsergett. – Hívott Audrey. Jövő szombaton érkezik haza a tánctanfolyamról.

Audrey-ék New Jersey-i háza közvetlenül a miénk mellett állt. Együtt nőtünk fel, és tizenhárom év szomszédság után elválaszthatalnok lettünk, így mindketten természetesnek vettük, hogy együtt költözünk New Yorkba, ő a tuchtig és én, a szétszórt lány. Ha Kate Stone volt a szexi, akkor Audrey Jones a szép. Magas, vékony alkatú, nagy, barna szemű és hosszú szempillájú. Mellettük mindig csak szürke egérkének tűntem, mint a filmekben a csúnya lány. Leszámítva, hogy soha nem viseltem szemüveget. Velük ellentétben a cicomázáshoz, frizurákhoz, divathoz nem értettem, és feleslegesnek is tartottam. A smink nálam egyet jelentett a rózsaszín szájfénnyel és a fekete szemceruzával.

– Becca, rázd már fel magad! – szólt rám Kate miközben elém tolta a szalonnás rántottát. – Egyél, és menjünk! Jó lenne még a vasárnapi tömeg előtt kiérni a jégre!

Szót fogadtam, és enni kezdtem.       

Hiába siettünk. Kígyózó sor állt a jégpályánál. Fáztam, pisilnem kellett, az egészhez nem volt semmi kedvem. Szívesebben bújtam volna be egy takaró alá és néztem volna egy filmet pattogatott kukoricát majszolva. Ráadásul korcsolyázni sem tudtam. Kate ezzel az ötletével nem lopta be magát a szívembe. Homlokomba húztam a sapkámat és durcásan bámultam magam elé.

– Na, mosolyogj már! Jó lesz, hidd el! – nógatott Kate, mire rávicsorogtam.

– Így jobb?

Elnevette magát, aztán én is. A végén úgy belejöttünk a beszélgetésbe, hogy észre se vettük, és a sor elfogyott.

Kate remekül mozgott a jégen. Vidáman suhant körbe-körbe. Én sajnos képtelen voltam maradéktalanul vele örülni ennek a közös programnak. Néha megpróbáltam elindulni, de az egyensúlyérzékem pocséknak bizonyult. Barátnőm időnként odajött hozzám és a kezemet fogva huzigált, de aztán úgy döntöttem, nem kínozom és röhögtetem ki tovább magamat. A korlátba kapaszkodva elindultam a kijárat felé. Már csak pár centi volt hátra, mikor valaki nagy erővel nekem jött. Kizuhantam a pályáról, egyenesen egy idegen karjába. Szerencsémre ő stabilan állt, így nem estünk el a lendületemtől. A kabátjainkon keresztül is éreztem erejét. Szorosan tartott. Bódultan szívtam be az őt körüllengő citromos, fűszeres illatot. 

– Minden rendben? – kérdezte mély baritonjával.

Az álláig értem, így lassan felnéztem rá, pedig szívesen maradtam volna még mellkasára borulva az ölelésében. Ahogy belenéztem gyönyörű kékeszöld szemébe, hirtelen nem találtam a szavakat.

– Mh – nyögtem. – Én...nem is tudom...sajnálom!

– Nem történt semmi – engedett el az ismeretlen, ahogy megérezte, hogy elhúzódom. El akartam indulni, de még kevésbé sikerült, mint a jégen. Fenékre huppantam, mire gyorsan leguggolt hozzám. – Jól vagy?

– Jól vagyok – hajtottam a kezembe a fejem. – Ezt nem hiszem el, ez egyre kínosabb! – nyafogtam halkan. Szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, hogy elsüllyedhessek és véget érjen megaláztatásom az álompasi előtt. Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam felkelni, de nem ment. Azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki.

– Hadd segítsek! – nyújtotta egyik kezét, a másikkal pedig a derekamat fogta, amíg óvatosan, de lendületesen felhúzott. Én csak mereven bámultam az arcát. Nem bírtam levenni a tekintetemet róla. Úgy saccoltam, húszas évei végén járhat. Ördögien vonzó, férfias, markáns vonásaival, az állán lévő bemélyedéssel és az erős arcéllel megbabonázott. Biztosra vettem, hogy bármelyik nőt megkaphatja, akit csak akar. Fogalmam sincs, mi ütött belém, korábban nem éreztem még hasonlót. Legszívesebben beletúrtam volna dús, szőkésbarna hajába és megcsókoltam volna. – Ha most elengedlek, meg tudsz állni a lábadon?"