2026. október 29., csütörtök

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Shin ChanRa és Rima Seong - ("Úgy írunk, hogy kitaláljuk a világot, a karaktereket és utána indul el a történet. Mindenük megvan, de később alakulnak ki a szituációk, továbbá a séma, ami átöleli, igazából melléktényezőként szolgál, hiszen nincsen konkrétan kitalálva a lezárás már az elejétől kezdve. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban két írónővel fogok beszélgetni Shin ChanRa és Rima Seong mely közösen írtak egy BL regényt, mely LittleFox Kiadó gondozásában jelent meg. A könyv címe Láncon tartva címmel.




Kérlek, meséljetek magatokról, mit lehet tudni rólatok?

ChanRa: Íróként és fotósként dolgozom, emellett főállásban harmadik munkahelyem is van. 2021-ben szereztem fotográfusi végzettséget, azóta hol aktívan, hol passzívan tevékenykedek benne, de vannak vele terveim a jövőre nézve.

Az írás hobbiként kezdődött tizenéves koromban, még általános iskolában, azonban sosem gondoltam rá egyszerű elfoglaltságként, hogy legyen mivel elütnöm az időt. Mindig is nagy terveim voltak erre vonatkozóan.

Az utóbbi években három novellám jelent meg Antológiákban, amikre nagyon büszke voltam, mivel voltak olyanok, akik szerint nem lett volna lehetőségem ezt elérni, de a visszajelzések több erőt adtak, hogy kilépjek kicsit a komfotzónámból. Az elején lélektani novellákat írtam, viszont ezeket később mélyítettem pszicho-thrillerrel, ami adott élt a karakterek személyiségjegyeinek.

Szabadidőmben folyamatosan úton vagyok, túrázok, barátokkal szervezünk programot, vagy éppen a férjemmel. Nem szeretem, ha megáll az idő, ezért mindig csinálok valamit, amit hasznosnak gondolok, vagy éppen arra van szükségem. Eléggé extrovertált vagyok, így a nyüzsgést és a kihívásokat keresem.

Rima: Én alapvetően nem nagyon szeretek magamról mesélni, de megpróbálok pár dolgot megosztani.

Az élet úgy hozta, hogy jelenleg otthon vagyok, bár így sincs túl sok időm a hobbijaimra. A munkámat nem mondanám, hogy szeretem ezért, amíg otthon vagyok próbálom tovább képezni magamat, hogy olyan helyen dolgozhassak ami érdekel.

A Covid alatt fejeztem be a gimnáziumot és rá nem sokra végeztem el az okleveles műkörömépítő tanfolyamot. Sajnos a járvány idején nem nagyon volt lehetőségem tovább fejlődni benne, illetve vállalkozást kezdeni. Ez végül egy lezárt történet lett és nem igazán foglalkoztam vele.

Mint ChanRa említette is, ő fotós. Nagyon sokat segítettem neki másokkal együtt, így mondhatni az S.O.S modellje lettem. Mikor kitalál egy koncepciót vagy valamilyen Megtetszett neki/kiróbálna akkor ketten próbálkoztunk. Persze nem hagytam és nem is hagyom sosem, ha már elő kerül a kamera, hogy ő ne kerüljön bele a képbe. Sok mindent megmutatott a fotózással kapcsolatban, így szerencsére ő is megtapasztalja milyen a kamera másik oldalán lenni.

Alapjáraton én magamat inkább zárkózottabbnak mondanám az emberekkel szemben. Sokszor tartanak ellenségesnek az idegenek, ezt megértem, bár nincs rossz szándékom csak egyszerűen nem igazán találom a helyemet ismeretlenek között. Szívesebben vagyok inkább az állatokkal.

Láncon tartva című könyvetek sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata? Mennyire volt nehéz közösen megírni a regényt?

Rima: Relatív sok munkát vett igénybe. Abból kezdtünk el építkezni, amit már úgymond ismertünk sorozatokból illetve korábbi érdeklődés miatt, vagy éppen az aktuális élethelyzetünkből, érzelmeinkből.

Might-nál, több munka volt, mivel ő a történetben félig koreai és félig thaiföldi, így a két szokást és a házassági kultúrák eléggé eltértek, ezáltal nehéz volt összehozni hogy mind a kettőből egy kicsi legyen benne. A maffia témával inkább a koreai kultúra szempontjából lett foglalkozva, bár sajnos sok mindent nem tudtunk meg róla. Might egyszerűbb személyiség volt, neki a hátterével volt több munka, míg MinHo-nál pont ellenkezőleg. Mind a kettőnknek megvolt a maga kihívása.

MinHo-nál nem annyira jelentős a kutatómunka, mivel neki a személyisége volt összetettebb, hogy képessé váljon fejlődni és apránként bontakozzon ki a valódi jelleme.

Mivel ez a történet alapvetően egy sorozat/ sorozat lesz, így legalább két évet biztosan felölelt a megírása, bár lehetséges hosszabb időt vett igénybe, igazából ezt a részét nem túlzottan követtük nyomon. Nagyon éltük a két karakter életét és mivel eléggé egy hullámhosszon voltak az elképzeléseink és sokszor előrébb jártunk fejben, mint maga a történet, így volt mikor hajnalokig dolgoztunk rajtuk, hogy küldjük a folytatást.

A regény BL zsánerben íródott. Hogyan, miként jött az ötlet, hogy BL zsánerben írtok?

ChanRa: Egy gondolatként hadd említsük meg, hogy a piac alapjáraton is telített hetero kategóriába sorolt remekművekkel, továbbá évekkel ezelőtt elterelődtünk a hagyományos történetektől, ezért nem volt kérdéses, hogy szeretnénk ezen a vonalon tovább fejlődni.

Amikor elkezdtük, 4-5évvel ezelőtt, akkor nem volt a felkapottak között ez a zsáner, de bontogatta a szárnyait, amire felkapaszkodtunk. Számunkra izgalmasabb egy történet férfi-férfi karakterrel, ez nem diszkrimináció, hiszen nézünk, vagy olvasunk más kaliberű történeteket. Valahogy egy férfi karakter mindkettőnkhöz közelebb áll, ezért a közös munka folyamán mindketten ezt a nemet képviseljük.

Női karakterekkel is próbálkozunk időnként, de számunkra nem elég intenzív, vagy hogy mondjam, nem áll közel az elképzeléseinkhez, elvégre nehéznek érezzük egy ilyen karakter megírását.

Van kedvenc könyvetek? Ha igen melyek azok?

ChanRa: Számomra a Harry Potter és a Csontváros című sorozat volt meghatározó, illetve példaértekű amik alapján kialakult az írói stílusom, többek között az írónőknek köszönhetem, ahova eljutottam.

Későbbiekben változatosabbá váltam, más irányba terelődtem, más témák foglalkoztattak a történeteken belül, amik szintén nem épültek romantikára, ezek útján vált fontossá a Stephen King regényei által nyújtott élmények, amik közelebb állnak az elképzeléseimhez.

Rima: Nem nagyon vagyok odáig a romantikus könyvekért, főleg nem, ha még hetero is, de még gimnázium elején olvastam párat, amiből Ryan Winfield Jane's melody (A szerelem húrjai) könyve az amit a mai napig imádok és rengetegszer elolvastam. A másik John Cure, ő egyébként egy magyar író, neki három könyvét imádtam eddig: A boszorkány hagyatéka, Istentelen vidék és A gonosz új arca. Ezek inkább thriller, horror kategória.

Kiknek íródott a történet, miről szól?

Rima: Azoknak íródott inkább, akik kicsit kiszakadnának a rózsaszín történetekből, akik szeretik a pszicho-horrort, illetve a keményebb hangvételű történeteket.

Mivel a Láncon tartva sem egy rózsaszín, habcsókos világban játszódik, inkább az olyanokat fogja meg, akik az élet sötétebb és elvetemültebb cselekményeire is nyitottabbak. A jövőben szeretnénk több történetünket is könyv formájában eljuttatni az emberekhez, amik 99%ban nem az örömöt fogják meg, de akadni fog köztük light-osabb is természetesen. Nem egy kategóriára szűkítjük a fókuszt, viszont kevésbé mozdulunk az alaptól.

Maga a történet egy gimnazista fiatal fiúról (MinHo) és egy egyetemista srácról (Might) szól. MinHo népszerű, mivel modellként befutott egész fiatalon és sokan kedvelik, bár a személyisége nem kifejezetten barátságos. Nem nyílik meg másoknak és harcias.

Might egy étteremben dolgozik az egyetem mellett, ő elég nyílt és kedves.

Teljesen ellentétek, végül egy éjszakába nyúló bulin találkoznak, a két ismeretlen pedig az alkohol mámora alatt ízelítőt kap egymásból, ahonnan kiindul a történet.

Mind a két karakternek sötét titkaik vannak, míg MinHo-t a múltja követi és nem engedi el, addig Might-ot a jelen tartja pórázon. A fűtött szenvedélyen, hódításokon túl, amik poénos helyzetté válnak, a két főszereplő lassan rájön, hogy nem különböznek annyira, mint azt az elején gondolták.

Történeteitekben mennyire van jelen fantázia és valóság?

ChanRa: Történeteinkkel a realitás talaján állunk, túlzottan nem rugaszkodunk el a valóságtól, bár tény, hogy egyes jeleneteknél a végkimenetel a való életben teljesen másképp alakulna, de többnyire abból merítünk ihletet, ami körülöttünk van. Habár olvasmányaink között megjelenik a fantázia és boszorkányság, illetve más istenségekről alkotott mítoszok, továbbá filmek terén is eléggé sokrétűek vagyunk, a saját magunk által írt könyvek/novellák inkább életszerűbbek.

Próbálkoztunk más műfajokban is helytállni, ám egyelőre ebben a rétegben mozgunk otthonosabban, bár ez nem jelenti azt, hogy a jövőre való tekintettel nem bukkanhatnak fel sárkányokkal, vagy démonokkal felvértezett falvak. De ez a jövő zenéje.

Mikor kezdtetek el írni közösen, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

ChanRa: Az igazat megvallva mi nagyon régóta ismerjük egymást, már az óvodában tudtunk egymásról és a gyerekkorunkat lényegében együtt éltük le. Az írás, mint szenvedély elég korán elkezdődött, azonban sokáig „szerepeket” írtunk, rövid folytatásokat egymásnak.

Mivel én már korábban próbálkoztam könyvírással, és viszonylag jó véleményeket kaptam rá, úgy gondoltam meg akarom osztani ezt az élményt egy társammal, azzal, akivel a legközelebb álltunk egymáshoz. Az elképzeléseink hasonlóak, többnyire ugyanarra gondolunk, így a folytatások, amiket egymásnak írtunk anno, nem volt meglepetésszerű, de éppen ezért tudtuk szinte egyből folytatni az adott cselekményt. Egymásra épültünk, ezáltal nem kellett kommunikálnunk a másikkal mélyebben, hogy miképpen folytatódjon a történet, egyszerűen tudtuk. Honnan-hova.

Rima: Én kifejezetten nem sokat foglalkoztam vele. Nagyon-nagyon régen, úgy nagyjából az általános iskola felnőtt tagozatában kezdtem el leírni a történeteket, ötleteket. Úgy nagyon nem foglalkoztam vele és hosszú távon nem is ment, aztán végül abbahagytam. Valahogy nem ment az egyedüli munka.

Nagyjából négy év elteltével kezdtünk újra összejárni, beszélni és valahogy jobban egymásra voltak hangolva a gondolataink. Először csak kis rövid szerepjátékokat írtunk, ami igazolta is, hogy nagyon elborult ötleteink vannak, amik 99%ban bejöttek a másiknak.

Én úgy gondolom hogy a 2020as évek hoztak minket közelebb, és talán ChanRa volt az akinél először volt megnevezhető szenvedélyként. Én úgy érzem, nekem akkor jött meg ez az egész feeling, mikor a Láncon tartva indult el nagyban, mert hát ez a történet is egy pici szerepjátékból kezdődött.

Miért pont ez az írói álnevetek? Ha nem ez az álnevetek, akkor esetleg nem gondolkodtatok-e, hogy legyen?

ChanRa: Tizenéves koromban megismertem a koreai pop világát, ami elég hamar be is szippantott, később koreai drámák nézésével ütöttem el az időt. Nagyon sok írói álnevem volt, és emlékszem a gimnáziumban volt egy alkalmazás szórakozásként, ami egy generátor volt, hogy mi lenne a nevem, ha a magyart átváltanánk. Az első találatként jött ki a Shin ChanRa, így mikor évek elteltével eljött az idő megtartottam a nevet, majd magamra vettem. Tudatosan választottam végül ezt.

Rima: Én úgy vettem észre, hogy a külföldi nevű írókat jobban kedvelik vagy legalábbis jobban az olvasók kezébe kerül. Persze azt nem állítom, hogy most is így van, mert most már egyre felkapottabbak a magyar írók, de mikor nevet kellett választani, engem inkább ez motivált. Ha egyszer könyvbe sikerül ki adni, akkor valami olyan nevet kellene választani, amire az emberek felfigyelnek és már csak azért is a kezükbe veszik a könyvet, hogy megnézzék a borító, vagy éppen a névre kíváncsiak.

Mindig is ebben a zsánerben szerettetek volna írni?

Rima: Nem mondanám, talán félig lehetne ezt állítani. A BL vonallal biztos, de sokszor beszéltünk más témáról, mint mondjuk, fantasy, utópisztikus, vagy horror kategóriában. Néha kisebb történetekkel teszteljük magunkat, hogy mennyire menne valamelyik, de valahogy egyenlőre a "realitás" téma megy nekünk, hiszen a mindennapi életből a legkönnyebb ötletet meríteni, bár szeretjük azért nehéz fába vágni a fejszénket.

A háttérben mindig próbálkozunk nehezebb ötletekkel.

ChanRa: Ez vicces, mert a legelső könyvem hetero vonalon indult el és három részes fantasy-ként van jelen. Sosem jelent meg, és csak néhányan tudnak a létezéséről, akkoriban tizenkét éves voltam, így nem mondanám, hogy büszkeségként őrizgetem. De ez a történet adta meg a löketet a folytatáshoz.

A BL, illetve a pszicho-horror, ami felé elkanyarodtam az egy filmből származott, amit mai napig szeretek. Ezután K-pop csoportokban írtam egyik barátnőmmel Idol-okról meleg történeteket, amik közül a Wattpadon található Overcome the fire örvend mai napig is nagy sikernek. Talán ez indított el végül a könyvkiadás felé vezető úton.

Milyen érzés volt amikor pontot tettetek a történet végére?

Rima: Őszintén szólva nagyon vegyes érzéseink voltak. Örültünk neki, hogy vége lett és sikerült valamit befejezni, mi mondhatni úgy éreztük, hogy a hibáival együtt is tökéletes lett.

Másrészt viszont, annyira nem akartuk elengedni MinHo és Might történetét, magával ragadott minket, mintha a gyerekeink lettek volna - tudom ez talán túlzásnak érződik, de nehéz volt elengedni, hogy kész és vége, mint mikor hagyod, hogy a gyerek kirepüljön a fészekből - bár lehet ez csak azért volt, mert az első igazi történetünk volt, amit sikerült megvalósítani, arról nem is beszélve, hogy sorozatot készíteni belőle.

Nehezen, de örömmel zártuk le. Fájó szívvel és büszke lélekkel, hogy mi csináltuk, közösen, mint egy csapat. Rengeteg vita volt alatta, rengeteg nevetés számunkra és sokszor úgy érezzük, így utólag, hogy jobban ki lehetett volna dolgozni őket, de gyerekek.... Valahonnan el kell indulni, hogy lássuk a fejlődést.

Másoknak ez egy jól vagy rosszul sikerült könyv lett, (KinnPorsche series kopi.... Mikor írtuk őket szó sem volt köztünk arról a sorozatról, így a teljes véletlen volt, hogy a KinnPorsche series és a Láncon tartva elég hasonló kategóriában mozog).

Nekünk a Láncon tartva mindig fontos szerepet fog játszani az életünkben és persze megértjük, hogyha valakinek nem tetszik, de nekünk, mint az íróiknak, örökké a kedvenc történetünk és párosaink lesznek.

ChanRa: Nagyon nehezen érintett az, hogy leírtam az utolsó szót és pontot tettem a végére. Minden elengedés nehéz, főleg az első tud a legjobban megrázni. Az élethelyzetekre való tekintettel is bonyolultnak mondanám ezt, mert amikor ez készült voltak nehezebb időszakok, és ez a történet/páros sok mindent magába nyelt, magában hordoz. Nem teljesen egyszerű romantikus könyv, igazából rengeteg érzelmet hordoz magába, hiszen a három részes sorozatban (eddig kettő kötetes) megannyi olyan megoldatlan probléma merül fel, amit talán egy egészséges kapcsolat is nehezen nyelne le.

Sokan hasonlítják a KinnPorshe illetve a Mame TharnType series-hez, de ahogy Rima is mondta nem kapcsolódik hozzájuk, többek között mert nem ismertük ezeket, mikor elkezdtünk rajta dolgozni. Gondolkodunk, hogy megírjuk az előtörténetük, amiben születtek, de ez legyen a jövő elképzelése, illetve az igény kérdése.

Mindig Might és MinHo lesz a legkedvesebb történet számunkra.

Tervezett és tudatos folyamat számotokra az írás vagy impulzív?

Rima: Többségében szerintem mind a kettőnknél impulzív. Ha tudatosan írunk, általában nagyon lassan haladunk a folytatással. Túl gondoljuk vagy túl kompenzáljuk, azok nem olyan gördülékenyek és mikor olvassuk egymásét, van mikor rá is kérdezünk, hogy „szenvedtél?” vagy esetleg, mikor nagyon-nagyon sokáig tart egy folytatás megírása.

ChanRa: Mindenképpen impulzívnak mondanám, már csak azért is, mert a gondolatok és az érzelmek találkozása komplexebb folyamat, illetve nem működik egymás nélkül. Számomra fontos, hogy az olvasó ne csak olvasson egy jó történetet, hanem bele is tudja élni magát, ennél fogva a karakterek érzelmi világa kulcsfontosságú tényező, akárcsak a gondolataik. Miből lett mi.

Úgy írunk, hogy kitaláljuk a világot, a karaktereket és utána indul el a történet. Mindenük megvan, de később alakulnak ki a szituációk, továbbá a séma, ami átöleli, igazából melléktényezőként szolgál, hiszen nincsen konkrétan kitalálva a lezárás már az elejétől kezdve. Megvan meddig szeretnénk húzni, vagy miképpen kapcsolódjanak egymáshoz, de az odafele vezető út, vagy az azt követő magától értetődően születik meg a regény írása folyamán.

Vannak a könyvben kedvenc jeleneteitek? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtatok megírni?

ChanRa: Nem szeretnék spoiler-t nyomni, ha valaki nem olvasta és szeretné a jövőben. Nagyjából körülírhatom, hiszen aki ismeri a történetet tudni fogja, hogy miről beszélek, a többieknek pedig felkeltheti az érdeklődését ez a kis szösszenet.

A könyv elején van egy jelenet, ahol MinHo az étteremben összefut Might-al, ahol kisebb összezörrenés alakul ki köztük. Ezt mondanám vicces és kedvenc jelenetnek, azonban a felénél található karácsonyi vásár is ebbe a kasztba tartozik.

Legnehezebb talán az jelenet volt, ahol MinHo-nak szakítania kellett korábbi párjával, mivel ezek a jelenetek problémásak számomra, de nem lehetetlenek.

Rima: Nekem nem kifejezetten rész volt nehéz, hanem maga Might egyes jelenetekben. Mivel elég vidám és kedves srácról van szó, így volt mikor kihívást jelentett, hogy a kemény maffia leendő vezetőjét is össze tudjam vele hozni. Might olyan teljesen más volt. Érzelem mentes, kegyetlen és tiszteletet parancsoló volt, akitől tartottak az banda tagok. Szóval nekem azok a jelenetek okoztak inkább nehézségeket, hogy MinHo hódítása után egy kimért, hidegvérű gyilkost kellett írnom.

Kedvenc részem.... A karácsonyi időszak. Mikor hosszú idő után újra találkoznak a karácsonyi vásáron, ott elég sok érzelem jelenik meg mindkét karakternél és mondhatni egy egész könnyen megíródott jelenet volt. Mikor írtuk és átolvastam, én személy szerint megkönnyeztem, hiszen nehéz időszakon vannak túl mind a ketten.

A másik kedvenc részem mikor a kocsiban vannak és MinHo féltékenységi rohamot kap, illetve egy félreértés és nem be látott érzelmek miatt történő fájdalmas, de poénos jelenet.

Hogyan születik meg egy-egy történet? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúltok?

ChanRa: A körülöttünk lévő életből inspirálódunk. Egy film, egy életbeli esemény, egy érzelem, amihez gondolatban már megszületik egy karakter és annak célja. Nagyon szociális életet élek, rengeteg emberrel találkozom, vagy beszélek napi szinten, néhányukkal mélyebben is.

Mostanában kevés időm van az olvasásra, ez a munkámnak és a többi szenvedélyemnek köszönhető, így nem állíthatom azt, hogy ezek révén is születnek ötletek, de igyekszem időt fordítani ennek a pihenésnek. Még általános iskolában olvastam rengeteget, ám a körülmények nem adnak túl sok lehetőséget ennek a kikapcsolódásnak az űzésére, főleg, hogy folyamatosan pörögnek a gondolataim a saját elképzeléseim határain. Általában zenével, vagy egy filmmel lassítom le őket, amikor írok. Nem tudok csendben írni, mindig kell lennie valami zajnak, ami kapcsolódik a karakterhez, így nem mindegy mi megy a háttérben.

Rima: Mi tisztában vagyunk vele, hogy újat már nem lehet írni, csak másképp elmesélni.

Általában valamilyen élethelyzet adja az első lépést. Ha rossz időszakban vagyunk, ha jóban, esetleg ha valami jelentős történik velünk vagy éppen a múltból kapunk ki pár dolgot és abból dolgozunk ki egy történetet. Ebben az esetben mondhatni egy kisebb terápia is.

Jelenleg olyan időszakban vagyok, mikor nem sok időm van magamra, pedig rengeteg könyvem várja, hogy kiolvassam, viszont ezzel ellentétben zenére több időm jut. Régebben is hallgattam zenét írás közben, sokszor ha el akadtam, egy megfelelő hangulatú zene mentett meg attól, hogy feladjam a folytatások írását, de ugyan ez igaz arra is, hogy éppen egy zene segít a karakter bőrébe bújni és meghozni az ihletet. Számomra a zene nélkül talán nem is lehetne beszélni a Láncon tartváról.

Kik láthatják először a kéziratotok? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Rima: Jelenleg ChanRa testvére foglalkozik a Láncon tartva újra szerkesztésével, így leginkább az ő szava az, amit figyelembe veszünk. Ennek ellenére, ha van építő jellegű megjegyzés a történethez/történetekhez az olvasóink által, azokat is szívesen fogadjuk, hiszen az ők észrevételeik is sokat segítenek.

Egyszer Tiktok-on hirdettünk egy teszt olvasói lehetőséget. Voltak ám jelentkezők, de ha jól emlékszem három vagy négy emberrel sikerült végül ezt létrehozni. Nem kapták meg a teljes történetet csak egy részét és nyugodtan oda írhattak az észrevételeiket, így is segítve a munkánkat, hogy az olvasóink számára még élvezhetőbb legyen a történet.

Igazából mi is élveztük, hiszen mind a négyen mást és mást vettek észre, nekünk még nagyobb kihívást hozva létre. Persze nem tudunk mindenkinek megfelelni, de igyekszünk oda figyelni, hogy mindenki számára élvezhető legyen az olvasás.

A jövőben tervezünk még teszt olvasói lehetőséget felajánlani!

A családotok miként fogadta a hírt, hogy könyvet írtok, sőt meg is jelent?

ChanRa: A családom rendkívül támogató ebben, amióta először olvastak tőlem. Édesanyámat mondanám a legnagyobb rajongómnak, aki tényleg minden tevékenységemet ezen a ponton nyomon követi. A legelső dedikálásom alkalmával is, nehezen, de túlszárnyalta az örömömet. Természetesen egy nő-férfi felállásnak jobban örülnének, ellenben nem szegik kedvem a folytatástól.

Rima: Hát volt, aki nem igazán értette és érti a mai napig, hogy miért nem a "normál" felállásban írunk, de általában le tudom annyival, hogy, mindenkinek más a normális. Alapvetően az, hogy könyvet adtunk ki, annak örül mindenki csak a férfi - férfi felállást nem mindenki fogadja el teljesen. Persze nem is várom el, hiszen az idősebbek nem annyira nyitották már a mai világra.

Összességében örülnek neki, elfogadják a témát és a szereplőket, de kivételek mindig vannak, nem lehet mindenkinek megfelelni.

Mit üzensz az olvasóidnak?

Rima: Köszönjük, azoknak akik eddig támogattak minket és megvették a könyvet. Tudjuk, hogy az utóbbi időben inaktívak voltunk, mondhatni alkotói szünetbe kerültünk, de szeretnénk minél hamarabb visszatérni. A Láncon tartva új borítóval jön ki a közel jövőben és reméljük a többi része is rövid időn belül sikeresen eljut majd a követőinkhez.

Történetből nincs hiány, jelenleg van két befejezett történetünk ezen a sorozaton kívül, ami szerkesztői munkára vár, továbbá egy harmadik, ami jelenleg az elképzelésünk alapján a történet háromnegyedénél jár.

Szeretnénk az olvasóink és követőink türelmét kérni, illetve a kitartásukat. A jövőben vannak terveink mint a történetekkel, mint a követőinkkel.

Reméljük nem okozunk majd csalódást és ezer köszönet nekik!


Shin ChanRa és Rima Seong írói oldala

LittleFox Kiadó


2026. október 28., szerda

Lázár Bence András: Így tűnünk el mindannyian – Megjelenik november elején!

 Lázár Bence András

Így tűnünk el mindannyian

Megjelenik november elején!


Prae Kiadó

 


Prae Kiadó, 2026

 

Szerkesztette: Péczely Dóra

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

A kötetről


Egy júniusi éjszaka Lisszabonban. Egy pszichiáter főorvos és egy pszichológus, akik évek óta ugyanazon az úton sietnek a Klinikák felé. Egy tányér kacsakagyló, egy bár zárás előtt, egy kék ház Bairro Altóban. Aztán egy mondat, ami után minden megváltozik: innentől úgyis mindegy.

Lázár Bence András kisregénye megállóról megállóra követi Perr Rebeka és Weisz Máté történetét Nápolytól Rómán, Barcelonán, Madridon és Párizson át Bécsig.

Az idő itt nem egyenes vonalban halad. A mondatok visszatérnek, mint a metró ugyanazokba a megállókba, csak mindig más irányból, és közben egyre több derül ki arról, mit hagyunk magunk mögött, amikor döntést hozunk. Egy elvesztett gyermekről, hitről, egy házasságról, amely Nápolyban kezdődik, és egy ablakról, amely a Szabadság hídra nyílik.

Az Így tűnünk el mindannyian szerelmi történet és családregény, ugyanakkor zenei szerkezetű kísérlet arra, hogyan lehet elmesélni egy életet, amelyet mindenki csak töredékesen lát.

 

Beleolvasó

 

Kálvin tér. Budapest. Doktor Losonczi.

Rebeka, leérve a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése közötti aluljáró lépcsőin, azt gondolta, ez a nap más lesz, mint a többi. Napszemüvegének sötétbarna lencséjén tükröződött az aluljáró hajléktalanjainak árnyéka. Napszemüvegének sötétbarna lencséje mögött hiába az önbizalom, a tegnap estére és az aznap hajnalra gondolva hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemének zugában könnyként gyülemlett fel az érzelmek feszültsége, amit már jó három hónapja cipelt a vállán, mint a Barcelona feliratú vászontáskát. De az aluljáró üveghasábjainak tükrében ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és a Barcelona feliratú vászontáskával. 

Nem tudhatta a mozgólépcsőn vele szemben felfelé siető tömeg, amely figyelte ezt a nőt, nem tudhatta, hogy már négy hónapja, hogy a napszemüveg sötétbarna lencséje mögött a hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemekben ott van egy férfi. Egy férfi, aki talán többet jelentett neki ezekben a napokban, mint bárki más ebben a Budapest nevű városban, ebben a Magyarország nevű országban, ezen a kontinensen, ezen a Föld nevű kőzetbolygón, ebben a belvárosi aluljáróban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében, a fölfelé igyekvők szempárjaiban, a Marilyn Monroe-t idéző napszemüveg sötétbarna lencséjében. De ezt leszámítva ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és a Barcelona feliratú vászontáskával. 

De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól? Mitől volt ez a nap nem egy szokványos keddi nap? Mert érezte, hogy ez a mai nap nem ugyanolyan lesz: nemcsak a Kálvintól a Tömő utcán át, a Klinikák kora reggeli zajától egy rendelő kiélezett csendjéig halad, hogy a férjével, aki épp annyira kiszámítható, mint amilyennek akkor akarta, hogy kiszámítható legyen egy férfi, amikor igent mond az oltár előtt, a szokásos helyen, a Síp utca nyolc szám alatt megigyanak egy ristrettót, ahogy minden hétköznap délután fél ötkor – hanem valami egészen más történhet. De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól?

A napszemüveg sötétbarna lencséjében tükröződő aluljáróban a hajléktalan árnyéka éppen annyira volt ennek a napnak a része, mint a papírlap, amit Perr Rebeka kabátjának zsebében gyűrt felismerhetetlenné, amikor a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében eltűnt ennek a keddi napnak a reggelében. A papírlap, amin egy ultrahangvizsgálat időpontja szerepelt. A papírlap, ami talán örökre megváltoztatja Perr Rebeka életét. 

De ki volt ez a férfi a napszemüveg sötétbarna lencséje mögött? Perr Rebeka ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával. Egy Barcelona feliratú vászontáskával, amit három hónapja cipel együtt az érzelmek feszültségével. 

Ugyanennek a keddi napnak a reggelén egy bizonyos Weisz Máté sietett az Erzsébet híd felől a Ferenciek terére, hogy elérje a metrót, hogy utána a Tömő utcán át, a Klinikák kora reggeli zajától egy rendelő kiélezett csendjéig vigye a szerelvény. Ahol Weisz Mátét főorvosnak hívják. Igaz, Weisz Máténak nem volt napszemüveg a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamagbarna szemén, Weisz Máténak vállán nem volt Barcelona feliratú vászontáska. De Weisz Máté ismerte ezt a bizonyos Perr Rebekát és nem úgy, mint aki a Síp utca nyolc szám alatt hétköznapi délutánokon, fél ötkor ristrettót rendel. Weisz Máté is emlékezett a tegnap estére és a ma hajnalra. Weisz Máté is a vállán cipelte az érzelmek feszültségét már jó három hónapja. Weisz Máté látta a papírlapot, ami örökre megváltoztathatja Perr Rebeka életét ezen a bizonyos keddi napon. Weisz Máté ismerte a zöldes, néha egészen sötétbarna szemeket, ismerte Perr Rebeka bőrének a homok és a tengervíz egyvelege alkotta illatát, ismerte Perr Rebeka izmainak feszülését, ismerte a nyakát, a csontok ritmusát, ismerte Perr Rebeka ajkának a rándulását, miközben ujja ki-be jár ölében, ismerte a zihálását, ismerte a napszemüveg sötétbarna lencséjét és a Barcelona feliratú vászontáskát, amit ő vásárolt jó három hónapja. Weisz Máté tudta Perr Rebeka történetét, tudta a kiszámítható férfit, tudott az elhunyt gyermekről, tudott mindent, ami Perr Rebeka. A nő, aki ugyanolyan nő volt, mint a többi a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése között. 

De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól? A napszemüveg sötétbarna lencséjében tükröződő aluljáróban a hajléktalan árnyéka éppen annyira volt ennek a napnak a része, mint a papírlap, amit Perr Rebeka kabátjának zsebében gyűrt felismerhetetlenné, amikor a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében eltűnt ennek a keddi napnak a reggelében. És úgy volt része doktor Losonczi a nőgyógyászati szakrendelőben délután kettőkor, mint az Erzsébet híd autótengere, mint Weisz Máté a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamagbarna szemével és a férfi, aki ristrettót rendel a Síp utca nyolc szám alatt, fél ötkor, minden hétköznap délután. 

Perr Rebeka tudta, hogy Weisz Máté nem csak egy férfi. Weisz Máté neki a férfi, akinél senki nem jelentett többet, mint bárki ebben a Budapest nevű városban, ebben a Magyarország nevű országban, ezen a kontinensen, ezen a Föld nevű kőzetbolygón, ebben a belvárosi aluljáróban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében, az üveghasábok tükröződésében, a fölfelé tartó mozgólépcső szempárjában, a Marilyn Monroe-t idéző napszemüveg sötétbarna lencséjében. És Perr Rebeka tudta, hogy a mai nap legalább négy ember életét változtathatja meg. És Perr Rebeka tudta, hogy a férfi, aki a Síp utca nyolc szám alatt fél ötkor, minden hétköznap délután ristrettót rendel, nem lehet a gyermekének az apja. És Perr Rebeka emlékezett arra a februári napra, amikor a Múzeumkert oldalában egy garzonlakás spalettái mögött Weisz Mátéval megértették, hogy innentől úgyis mindegy.

Aztán délután kettő lett. Perr Rebeka az utolsó páciensétől is elköszönt ezen a keddi napon. És ott állt napszemüvegben, ujjait tördelve, és várta, hogy doktor Losonczi megvizsgálja. És nem gondolt másra, csak a tegnap éjszakára, a mai nap hajnalára, amikor Weisz Mátét szorította ágyékához, és megígérte, szeretni fogja, ameddig van Barcelona, ameddig áll benne a katedrális, ameddig zajlik ez az életnek nevezhető időmúlás, és ameddig vannak szavak, amelyekkel mindezt el tudja mondani. Perr Rebeka tudta, hogy az élete megváltozhat ezen a keddi napon. Ahogy a napszemüveget levette, hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemének zugában, mint hajnalban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése közötti aluljárójában, felgyűlt az elmúlt három hónap érzelmeinek feszültsége. Könnyei a nőgyógyászati rendelő hideg kőburkolatán koppantak, és semmi sem számított onnantól. Doktor Losonczi csak egy rövid mondatot gépelt a vizsgálati lapra: Perr Rebeka terhes.

Amint Rebeka leért a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződés aluljárójának lépcsőjén, arra gondolt, ez a nap más lesz, mint a többi. Kedd délután volt. Perr Rebeka, aki ugyanolyan nő volt, mint a többi, napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával haladt egyre mélyebbre a Kálvin tér metrómegállójának üveghasábjai között. A felfelé tartó mozgólépcsőn hazafelé siető tömeg nem tudhatta, hogy már három hónapja van egy férfi. Egy férfi, aki aznap délutánra többet jelentett, mint a Síp utca nyolc szám alatti ristretto, aki többet jelentett aznap délutánra, mint a Budapest nevű város, a Magyarország nevű ország, a kontinens, a Föld nevű kőzetbolygó.

Perr Rebeka ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával. 

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában 

Prae Kiadó


2026. október 27., kedd

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! E A. Szandra - ("Úgy vedd a kezedbe a könyvet, hogy tudd, nem vagy egyedül. Szabad hibáznod, és mindig méltó vagy a szeretetre.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban  E A. Szandra írónővel beszélgettem, akinek a nemrégiben jelent meg Bűverő című könyve a FairBooks Kiadónál.


Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Rögtön a legnehezebb kérdés.

Jelenleg 34 éves vagyok, egy kis faluban élek a családommal, van kutyánk, meg dolgozgatok, tök átlagos életet élek, és szeretem. Főleg azért, mert sose tudtam eldönteni, mi akarok lenni, ha nagy leszek, csak annyit tudtam, hogy boldog. És mivel gyerekkorom óta szerettem történeteket kitalálni, valahogy az egész jött magától, hogy írjak egy könyvet. Úgyhogy író is lettem, és ezt is szeretem. De közben folyamatosan fejlesztem magam, és mivel nagyon szeretek olvasni is, a szerkesztés bugyraiba is belekóstoltam már, és hát azt is szeretem. Meg a macskákat. A macskákat főleg szeretem.

Bűverő című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Inkább úgy fogalmaznék, némi kutatómunkát igényelt, hogy valamennyire hitelesen tudjam átadni a helyszíneket, a cselekményt, bizonyos részelemeket, amik nem is mindig kerültek bele konkrétan a történetbe, hanem a háttérben munkálkodnak. Ilyen volt például, amikor ki kellett számolnom, az általam választott – éppen akkor eladó – házig hány percig tart az út kocsival a bevásárlóközponttól. De nem ez volt az oka, amiért magát a történetet hat év alatt sikerült megírnom. Egyrészt, mert még az írástechnika elején jártam, amikor nekikezdtem, sokszor voltak fennakadásaim, blokkjaim. Másrészt mert bizonyos elemeket a saját életemből merítettem, és meg kellett találnom a módját, hogyan tudnám azt a mondanivalót, amit ebből szánok átadni, úgy megfogalmazni, hogy a történet velejárója legyen.

Van kedvenc könyved? Ha igen melyek azok?

Több is, mert azokat én máris kedvencemnek mondom, amik valamit adnak hozzám. És legtöbb esetben így is van. De ha muszáj választanom egyet, akkor az Victor Hugotól A nyomorultak című könyve, annak nagyon sokat köszönhetek.

Ha viszont a Bűverőt veszem alapul, akkor két (három) könyvet mondanék azonnal: J.L.Armentrout – Várok rád és Bízz bennem, és Jessica Sorensen – Ella és Micha titka. Ezeket olvasva fogalmazódott meg bennem a Bűverő alapötlete, és hogy mi az, amit szeretnék vele átadni az olvasóimnak.

Kiknek íródott a történet, miről szól?

A Bűverőt mindenképp fiatal felnőtt hölgyeknek ajánlom, esetleg még a gimnazista éveik végén járó lányoknak (bár felhívnám a szülők figyelmét, hogy előbb olvassák el ők, és aztán döntsenek, ugyanis vannak benne erősebb paprikás jelenetek). A besorolást is New Adult kategóriába teszem, hiszen a főszereplőm, Somogyi Odett is ebben a korban van éppen, 21 éves. Egy kocsmában dolgozik, habár ez messze áll az álmaitól, de mára eljutott odáig, hogy csak szeretne végre boldog lenni. Ebben segíti őt Gyeke Tamás, lakótársa és fogadott bátyja, bár ezzel neki is megvannak a saját céljai. Arra viszont egyikőjük sem számít, hogy Odett egy borús februári napon összetalálkozik régi kedves osztálytársával, Fekete Andrással, és onnantól kezdve valahogy úgy adódik, hogy többször is felbukkan. Odettnek pedig szép lassan rá kell jönnie, hogy az egyetlen, aki a boldogsága útjában áll, az ő maga.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Ez egy remek kérdés, de nem olyan egyszerű válaszolni rá. Mivel most a Bűverőről van éppen szó, ennek kapcsán el tudom mondani, hogy vegyes a repertoár, de nagyon figyeltem, hogy minden valós elem jól, hitelesen épüljön bele az általam megálmodott világba. Számomra a legfontosabb a karakterhűség, és mivel az életben oly sok minden befolyásolhat minket (akár egy lekésett busz, akár egy váratlan zivatar), ezeket szeretném úgy átadni, hogy az olvasó is beleélhesse magát.

Ettől függetlenül vannak a tarsolyomban fantasy ötletek is, ahol jobban elrugaszkodtam a valóságtól: saját rendszereket, kultúrákat és történelmet hoztam létre. De ez egy másik történet.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Mondhatnám a sokak által már ismert „gyerekkorom óta szeretek írni” szöveget, ami igaz is, de még nagyon sok év állt előttem, hogy eldöntsem, valóban, komolyan foglalkozni szeretnék vele. Szerettem mindig történeteket kitalálni, eljátszani a babáimmal, és amikor megtanultam az ábécét, teljesen elbűvölt a tinta a papíron. Mindig voltak szárnypróbálgatásaim, de végül hamar abbahagytam őket. Igazából 18 évesen ültem le hosszabb időre, akkor találtam ki egy olyan történetet, ami a mai napig él bennem – és tervezem egyszer olvasók elé tárni, ha képes leszek felnőni hozzá. Körülöttem minden barátom, ismerősöm a pályaválasztás nehézségein, a jövőjüktől való izgatott félelmein haladt, én viszont megrekedtem. Nem tudtam, merre induljak, mit akarok egyáltalán. Igazából nekem jó volt úgy, ahogy volt, csak muszáj volt mégis valamit. Ezért inkább nem indultam semerre – legalábbis nem ezen a téren. Bedugtam a fülembe a bömbölő zenét, elővettem egy spirálfüzetet, leültem a padhoz, és hagytam, hogy vigyen a képzeletem. Az pedig akkora világot tárt elém, hogy nem bírtam betelni vele. Mostanra pedig elképzelni nem tudom enélkül az életemet.

Miért pont ez az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?

Természetesen nem ez a hivatalosan dokumentált nevem, de nem is akartam túlzottan elvonatkoztatni tőle. Valóban Szandrának hívnak (és egyéb becenév), de az előtte lévő két kezdőbetűvel a szüleim előtt tisztelgek, azok az ő vezetéknevük első betűje. Hiszen ha az ő irodalomszeretetük nincs, én most biztosan nem lennék itt.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Minden esetben romantikusban, igen.

Nem is a rózsaszín habcsókos, szirupos, mindenképp happy enddel záródó történetekre gondolok feltétlen – bár azzal sincs gondom. Hanem mert ez az, ami szerintem bármit képes befolyásolni. A szeretet sokféle lehet, jótékony is, káros is, minden attól függ, hogy a szereplők hogyan állnak hozzá, életük mely szakaszában vannak éppen. Én ezeket a kapcsolatokat veszem górcső alá, probálom megérteni, ábrázolni. Persze a végén boldog befejezéssel zárni, de sokszor nem megy olyan simán.

De ez nem kizárólag reális zsánerben működik, szoktam más közegbe is áthelyezni, akár urban fantasy.


Milyen érzés volt amikor pontot tettél a történet végére?

Mivel ez egy duológia első része, még nem mondanám, hogy sikerült letennem azt a pontot. Ha viszont csak ezt a kötetet nézzük, akkor… jó. Mondhatom, hogy büszke voltam magamra, mivel hat év munkáját sikerült olyan szintre felhoznom, hogy a pályázaton a kiadó kiválassza, és hogy mostanra olvasók elé kerüljön. De mellette a felelősséget is intenzívebben éltem át, mivel nem jelenthetem ki hátradőlve, hogy elvégeztem a munkát… még ott van a fele, amihez szintén fel kell kössem a gatyát – főleg, hogy ezzel már nem érek rá évekig totojázni.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Nem tudnék konkrétan egyikre se mutatni, valahogy nálam karöltve működik a dolog.

Mármint az elsődleges, amikor megszületik az ötlet, olyankor én csak ülök és „mozizok” a fejemben. Olyankor ismerem meg a karaktereimet, a cselekményt, a főbb plotokat. Ezeket vázlatba szedem, ha maradtak meg bennem kifejező mondatok, jelenetek, azokat lejegyzem. Csak utána állok neki a tényleges írásnak, mert pontosan tudom, honnan hová kell tartani… de még ez sem teljesen biztos: néha akadnak kerülőutak, néha bele kell lépnem más szereplő nézőpontjába, néha olyan meglepetések érnek engem is, hogy sokkba kerülök pár napig.

A Bűverőt egy részesre terveztem eredetileg, de aztán annyi ilyen zökkenés jött közbe, amit a szereplők hoztak magukkal a tényleges írás alatt, hogy rájöttem, kettőbe kell szedjem.

Vannak a könyvben kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Hogy is mondjam… mindegyik és egyik sem? Nem tudnék választani kedvencet, számomra az egész összefonódik. Viszont sok olyan jelenet volt, amivel nehezen boldogultam. Azt hiszem, a legdurvábban a veszekedéseknél nyilvánult meg. Én alapból konfliktuskerülő típus vagyok, de ha belekerülök, akkor is utólag vagyok okosabb. Ebből adódóan borzasztó nehezen ábrázoltam a vitás részeket.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Mindig van valami, ami löketet ad, de nincs egyetlen forrás. Van, amit álom szült, egy jelenet. Van, amikor egy érzést próbálok megfogni. A Bűverő kiindulópontja az akkori olvasmányaim, ugyanis egyre idegesített, hogy a New Adult könyvekben mind egyetemisták a szereplők, én viszont olyat akartam, ahol pont az egyetemet hagyják ki.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Az írói fejlődés útján szerencsére több olyan sorstársammal találkoztam, akikkel segítőkészen állunk egymáshoz, az ő véleményük sokat számít… de igazából csak akkor szeretem megmutatni nekik, ha késznek találom. Elsősorban én magam szeretek a dolgok mélyére járni, összeilleszteni a darabkákat, beleszőni a részleteket. Szóval ha kész a kézirat, azt a barátaim olvassák el elsőként.


A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Örültek neki és büszkék rám. A férjem mindenben segít, támogat, és próbál a realitás talaján tartani. Ő az, aki tudja, mennyire nehéz is ez a pálya, de ott van mellettem, hogy megéljem az álmomat.

Mit üzensz az olvasóidnak?

Úgy vedd a kezedbe a könyvet, hogy tudd, nem vagy egyedül. Szabad hibáznod, és mindig méltó vagy a szeretetre.

A könyveim elsősorban azért íródnak, hogy szórakoztassanak, de próbálok olyan helyzeteket, olyan karaktereket hozni, ami ismerős lehet, és olyan utakat mutatni, amik nem tökéletesek, de igazak. Akárhogy is, az olvasás összeköti az embereket. És én minden kedves olvasómnak hálás vagyok, hogy részese a történetemnek!


Köszönöm ezt a lehetőséget, hogy bemutatkozhassak, és kicsit többet mutassak meg a Bűverőből. És a remek interjút, a szuper kérdéseket!


Én köszönöm a lehetőséget!


E.A.Szandra facebook oldala

FairBooks Kiadó

2026. október 26., hétfő

Lichter Péter: 33 klasszikus avantgárd film – Megjelent!

 Lichter Péter

33 klasszikus avantgárd film

Megjelent!


Prae Kiadó



Prae Kiadó, 16:9 Könyvműhely, 2026


Szakmai lektor: Gelencsér Gábor

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

Fülszöveg


Mi az avantgárd film?

 

Szinte minden, a témába vágó szakirodalom e kérdés megválaszolásával indít, jóllehet az avantgárd és kísérleti filmek több mint száz éve léteznek, és immár legalább fél évszázada rendszeresen foglalkoznak velük filmtörténészek és filmkritikusok. Sőt, az utóbbi években a körülöttük zajló filmtudományos diskurzus mintha még inkább felélénkült volna. Ennek ellenére ez a filmcsoport – vagy filmkészítési gyakorlat – valószínűleg a filmtörténet egyik legnehezebben definiálható jelensége. Ennek oka, hogy az avantgárd és kísérleti filmek lényegüknél fogva kerülik a megszokott kategóriákat: alapvetően nem mesélnek történetet, sőt gyakran „hagyományos” szereplőik sincsenek, vagyis teljes mértékben szembemennek az általunk ismert filmkészítési és filmnézési normákkal. De miért születtek meg ezek a különös mozgóképek, és hogyan jöttek létre? Mi a lényegük? Mitől izgalmasak? És egyáltalán: miért érdemes nézni őket? Ez a könyv – a maga töredékes módján – a kiválasztott harminchárom filmen keresztül próbál választ adni ezekre a kérdésekre.

 

A szerzőről



A szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.

 

Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), Kubrick-akció (2021), A hollywoodi alakváltó (2022), 52 humoros film (2022), Az amerikai film rövid története (2023), 52 érzéki film (2023), Doktor Horror (2024), Frankenstein eksztázisa (2024), A VHS gyermekei (2024), A detektív, aki tintahalakkal álmodott (2025), Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek (2025), A detektív, aki baglyokat filmezett (2026)

 

Részlet a kötetből

 

Hans Richter: Ritmus 21 (1921)

 

Kezdetben csak fény volt és sötétség.

Felberreg a vetítőgép. Vibráló fénypászma hasítja át a moziterem poros levegőjét. A formák egyszer csak életre kelnek: egymás árnyékába harapó kockák, a semmibe nyíló szeszélyes perspektívák, a tér mágikus örvénylései. A film megtalálta lényegét: a mozgás örömét, a ritmus extázisát, a formák karneválját.

A mozivászon nem pusztán egy üres felület, ami egy sötét teremben, néhány tucat szék elé állítva várja a vetítést, hanem forradalmian új érzéki tapasztalatok tárháza, az esztétikai felforgatást és a fekete mágiát ötvöző új művészet kapuja. Ez a mindent megváltoztató felismerés hajtotta a tízes-húszas évek művészeit, akik nem elégedtek meg a legfilmezett színházzal és a mozgóképpé alakított irodalommal, hanem meglátták az új médiumban a lehetőséget, hogy valóban egy új művészetté, a hetedik művészetté váljon. Ehhez viszont meg kellett találniuk az esszenciáját: mi teszi a filmet igazán filmmé? Mi a lényege? Mi a filmszerűség abszolútuma? Ezek voltak az avantgárd filmesek legégetőbb kérdései.

Nehéz elképzelni, hogy pontosan mit is élhettek át a korai absztrakt filmek legelső nézői. A kulturálisan rendkívül termékeny húszas években járunk: ekkoriban a modern irodalom, a zene és a képzőművészet úttörői korábban soha nem ismert ösvényeket fedeztek fel, de a film még mindig alig tudta elhagyni a társművészetek mankóit. Nem a mozi volt a határfeszegető esztétikai tapasztalatok otthona: a kulturális elit nem is tekintette többnek a filmet, mint látványos technológiával feltupírozott cirkusznak, a vásári mutatványosok legújabb bűvésztrükkjének. Más fiatal művészekhez hasonlóan egy harminchárom éves, német festő viszont nem így gondolta: Hans Richter (1888–1976) a festészetének érzéki kiterjesztését látta a mozgókép médiumában. Richter eleinte az expresszionista irányzat hatása alatt alkotott, majd a tízes évek végén a dadaizmus és a konstruktivizmus esztétikai irányelvei tettek rá mély benyomást. Akkor jött Richter első igazi művészi áttörése, amikor a svéd festőművésszel, Viking Eggelinggel (1880–1925) papírszalagokra festett absztrakt képekkel kísérletezett. „Az az ötletünk támadt, hogy hosszú papírszalagokra tudatosan készítsünk folytatólagos, összefüggő folyamatot formákból és formák csoportjaiból – ezek voltak az első »filmszalagjaink«” – írja Richter a memoárjában.[1] Egy ihletett pillanatban zseniális ötletük támadt: mi lenne, ha a képeket nem papír, hanem celluloidszalagra rögzítenék? És mi lenne, ha ugyanezeket a képeket megmozdítanák? Ekkor született meg (újra) az absztrakt film.

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó