Christopher Moore:
Múzsa a díványon
„Klimt nyelvén már ott volt, hogy ő Gustav Klimt, a kurva életbe, a bécsi szecesszió mozgalmának alapítója és vezéralakja, a leghíresebb festő az egész Osztrák–Magyar Monarchiában, a bécsi előkelő közönség kedvence, akinek Európa minden jelentős múzeuma udvarol, hogy kiállíthassa a képeit, és akkor rajzol cickót, amikor csak kedve szottyan.”
5 év szünet után érkezik Christopher Moore vadonatúj regénye a magyar olvasókhoz
%20(12).jpg)
Megjelenés: február 10.
Fordító: Pék Zoltán
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 400 oldal
Leírás
Christopher Moore Múzsa a díványon című regénye pontosan azt nyújtja, amit a szerző legjobb műveitől várunk és megszoktunk: szellemes irodalmi játékot, kulturális utalásokkal sűrűn átszőtt történetvezetést és egy olyan alapötletet, amely egyszerre provokatív és meglepően emberi. A viktoriánus kor tudományos megszállottságait és erkölcsi képmutatását kifordító regény középpontjában az élet mesterséges teremtésének vágya áll, de Moore-t nem a horror, hanem az abszurd és a morális következmények érdeklik.
A Múzsa a díványon különleges erénye, hogy a klasszikus Frankenstein-mítoszt nem újrameséli, hanem újragondolja: finom iróniával, váratlan nézőpontváltásokkal és egy szerethetően groteszk szereplőgárdával. A regény egyszerre intelligens paródia és komoly kérdéseket felvető próza az emberi felelősségről, a teremtés etikájáról és arról, mit jelent „élőnek” lenni.
Moore humora ezúttal is pengeéles, de sosem öncélú: a poénok mögött valódi irodalmi tudás, ritmusérzék és karakterépítés húzódik meg. A Múzsa a díványon ideális belépőpont új olvasóknak, miközben a régi rajongók számára is frissnek hat. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat és gondolkodásra késztet.
Fülszöveg
Bécs, 1911. Gustav Klimt, a világhírű festő, a bécsi felső tízezer kedvence észrevesz egy meztelen nőt, aki holtan hever a Duna-parton. Tudja, hogy hívnia kéne a rendőrséget, de nem bírja megállni, hogy előbb ne rajzolja le. Ám miközben rajzol, a nő felköhög. Életben van!
A műtermében Klimt és az egyik modellje/múzsája, Wally gondoskodnak a vízbe fúlt lányról, aki nem emlékszik, kicsoda, vagy hogyan került a vízbe. Klimt a Judith nevet adja neki az egyik leghíresebb képe után, és elhatározza, hogy segít neki emlékezni.
Sigmund Freud és Carl Gustav Jung segítségével Judithnak eszébe jut, hogy száz éve az északi sarkvidéken volt egy ládába zárva, köszönhetően egy Victor Frankenstein nevű embernek, és hogy többször is járt az Alvilágban.
De akkor hogyan kerül ide, Bécsbe? És miért üldözik annyian, köztük Geoff, a croissant-zabáló északi ördögkutya?
Legújabb regényében Christopher Moore a századelő európai művészvilágát tárja elénk a tőle megszokott különc karakterekkel, szellemes leírásokkal és persze sajátos humorral.
A szerzőről
Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, az édesanyja pedig bolti eladó. A tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfia Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaiira. Jelenleg San Franciscóban él. Az első könyvének – Ördögöd van – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll DJ-ként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz a regényeivel, melyek közül a legismertebb a Biff evangéliuma, illetve a Vérszívó démonok, Totál szívás és Csak egy harapás című kötetekből összeálló Love Story-trilógia. Moore eddigi legutolsó regénye 2025-ben jelent meg Múzsa a díványon címmel.
A szerző köteteiről írták
„Ezt nem lehet csak úgy kitalálni – kivéve Christopher Moore esetében.” - Washington Post
„Az amerikai humor egyik legeredetibb hangú alkotója.” - Kirkus Reviews
„Christopher Moore egy nagyon beteg ember – a szó lehető legjobb értelmében.” - Carl Hiaasen
Részlet a kötetből
„Elektromos tűz révén született jégbe és gyötrelembe, soha nem volt hozzá hasonló. Egy évszázaddal később egy hajnalon Bécsben a híres festő, Gustav Klimt éppen hazafelé tartott az Operából egy gazdag özveggyel töltött élvezetes este után, és holtan találta a Duna-csatornában.
A cilinderes-frakkos Klimt megtorpant a Rossauer hídon a rakpart betonlépcsőjén heverő halvány levendulaszínű alak láttán. A nő a hátán feküdt, meztelen felsőteste a lépcsőkön, karja széttárva, csípője és lába csupán illékony-fehérnek tűnt a sáros víz felszíne alatt. Sárga haja tincsekben kígyózott le a lépcső szélén, lebegtette a lassú áramlat.
Klimt körülnézett, hátha talál valakit, akinek szólhatna, de ebben az órában senkit sem látott, pedig a távolból hallotta lovak patáinak kopogását és a Ringstrassén közlekedő villamosok elektromos zúgását. Lekapta a fejéről és a hóna alá vágta a cilinderét, majd lesietett a hídról a csatornaparti lépcsőhöz.
Negyvennyolc éves volt, eleve robusztus testalkatát még jobban megerősítette a vívás és a festőállvány előtti ácsorgás. De nem leplezhette középtáji domborulatát, amelyet a Café Tivoliban reggelire nagy adagban fogyasztott, jó sok kuglófnak meg tejszínhabnak köszönhetett. Kopaszodó üstökén szőke hajszálak elszánt szigete árválkodott, rövid, hegyes szakálla pedig illett a huncut mosolyhoz, mely oly gyakran húzta ráncba szeme sarkát.
Szaporán lépkedett lefelé a lépcsőn, bár a legcsekélyebb sejtelme sem volt, mihez kezd majd, amikor odaér. A nő mintha az ő valamelyik festményéből csusszant volna ki: a Vízikígyókból vagy az Aranyhalakból, azokból a fantáziamotívumokból, amelyekben sápadt, hajlékony nők siklanak közömbösen a vágy medencéiben. Azokból a festményekből, amelyeket több ezer vázlatrajz és fiatal modellekkel a műteremben eltöltött több száz óra eredményezett, mégis csak ebben a pillanatban, a holttest fölött állva ötlött fel benne, hogy akárcsak ez a szegény, vízbe fúlt lány, a festményeken szereplő egyik nő sincs tudatában az ő jelenlétének.
Tudta, hogy rendőrt kellene hívnia, vagy még inkább orvost, de csak állt és bámulta a nőt. Bőrének levendulaszín foltjain hajszálnál is finomabb fehér vonalak rajzolódtak ki, mintha egy művész gondosan felskiccelte volna az alakját, végtagjainak körvonalait, majd kiradírozta volna. Vagy inkább akvarellel pingálta viaszos papírra. Különös volt. Ugyanakkor lenyűgöző. Az életben nem lehetne látni a vonalakat, futott át a fején, mert a lány az életben sosem lenne ilyen színű. Ezzel a gondolattal előhúzott a kabátja belső zsebéből egy bőrkötésű jegyzetfüzetet, és egy ceruzacsonkkal nekilátott felvázolni a lány alakját.”
